Reflexiók az Kánon c. projekthez

Nagyon jó összkép alakult ki bennem a prezentáció során, ugyanis sikerült a kanonitás problémakörét kommunikációs és társadalmi viszonyban értelmezni.
Sajnálatam, hogy a szociológiai oldal technikai okok miatt nem került megszólalásra, amire véleményem szerint mindenképpen szükség van. Nagyon jónak találtam Jan Assmann választását a kanonizáció meghatározásához, ugyanis valóban egy interdiszciplináris gondolkodóról van szó, annak ellenére, hogy történész.

Kicsit sajnáltam, hogy Foucault már csak a diszkusszióban került szóba, és igazán a hatalom és a kanonitás viszonya nem tisztázódott. Számomra Gagyi Ági felvetése a hatalom kapcsán nem volt teljesen világos, jó lenne, ha valamikor kifejtésre kerülne. A feminista esztétika bekapcsolását egy kicsit mesterkéltnek találtam, számomra nem igazán derült ki, miként kapcsolódik konkrétan a kanonitás témájához, de ez inkább csak szépséghiba. Ezenkívül az ikonika területét is jó lett volna felvetni a kanonitás kérdésével párhuzamosan, ugyanis véleményem szerint a kanonizáció, ha diskurzusnak értelmezzük (vs. Foucault), akkor nem terjedhet pusztán az írásbeliség területére.

Ami szerintem fontos tovább gondolásra adhat okot, az a kanonizáció és a hermeneutika kapcsolatának tisztázása, mely véleményem szerint a prezentációban nem történt meg. Mi a hermeneutika és a kanonizáció viszonya? Mely területet fedi le az egyik, és melyet a másik? Miben tér el a hermeneutika jelentésképző ereje a kanonizációétól? Vagy talán hermeneutika és kanonizáció nem is két különböző terület, hanem voltaképpen ugyanaz? Ha igen, miért?

A project véleményem szerint az intézmény fogalmát elég homályosan használta. Miért kapcsolódik össze szükségszerűen a kanonizáció azt intézmény fogalmával, az intézményesüléssel? Véleményem szerint ez nem szükségszerű. Vagy ha igen, akkor hogyan értelmezhető a kanonizáció olyan kultúrális, eszmetörténeti alakzatokra, melyek mögött nincs intézményi háttér? Ezeket a kérdéseket a prezentáció nyitva hagyta, pontosabban nem is reflektált rájuk.

Kissé vitathatónak éreztem Horányi Tanár Úr nézetét, aki a nyelviséggel, a nyelvvel hozta analóg kapcsolatba az intézményesség fogalmát. Ez szerintem igen erős hermeneutikai olvasata a kanonizációnak, és a Tanár Úr nem fejtette ki pontosan, miben látja az analógia létjogosultságát, illetve, hogy ez az analógia konkrétan miként működik. Az intézményeket szükség van szociológiai módon is leírni, ami erősen korlátozhatja a hermeneutikai értelmezést.

Mindezt egybevetve nagyon sikeres projecnek tartom a kutatást, és gratulálok a résztvevőknek.

Az órán a kánon fogalmának sikerült nagyon sokféle történeti és diszciplináris vonatkozását szóba hozni. Amit hiányoltam, az az, hogy ezeket társadalmi kontextusba helyezzük. Hol milyen gyakorlatokat jelent a kánon, milyen kontextusban, kik számára, és milyen tágabb intézményekbe és gyakorlatokba ágyazódik bele? Az Assmann elemzése azért különösen érdekes, mert ezeket a mozgásokat követi. Ugyanakkor ha az általa így meghatározott fogalmakat kiemeljük, és kortárs műalkotásokra alkalmazzuk, aligha mondunk azzal valamit. Meg lehetne nézni, hogy akik ma használják a kánon fogalmát bizonyos intézményi összefüggésekben, azok mit értenek rajta, és mire használják. Ami azonban ennél számomra érdekesebb lenne, az az, hogy a kánonalkotás funkcióját más hasonló, talán különböző környezetekben másként és másként nevezett szabályozó funkciókkal együtt tárgyaljuk.
A Centrum csoport (budapesti házfoglalók) első filmjében az egyik squatter arról értekezik, hogy az Úttörő ház elfoglalásakor megvalósították a squat-kánon szinte teljes palettáját. Mit jelent ez? Azt, hogy bölcsészkarra jár, és így nevezi a szokást? Vagy hogy léteznek a házfoglalásnak olyan már szentesített szabályai, amelyeket bármely ismerőjük álmából felköltve is el tud sorolni? Az órán arról is folyt a vita, hogy a kánont a "nagy hagyomány" hatalmi erőszakának tekintsük-e. Ki erőszakol rá bármit is önkéntes házfoglalókra?
A kánon kérdése mögött a társadalmi szabályalkotás tágabb, komplexebb kérdése áll, s vita tárgya lehet, hogy kiválik-e ebből a kánon problémája megkülönböztethető, önálló kérdésként egyáltalán.

A kánon projekt számomra legérdekesebb része Füri Kati előadása volt, hozzászólásom ehhez (kánon, művészet) kapcsolódik, és a művészeteken belüli arányok egyik jellemző példájával, aranymetszéssel, annak rövid bemutatásával foglalkozik.

"Fontos tudni, hogy művészek vagy korok használtak-e bizonyos arányrendszert, vagy sem, s még sokkal lényegesebb ismerni azt, hogy miképp alkalmazták" azokat - írja Panofsky, Az emberi arányok stílustörténete c. könyvében. Az arányrendszerek a műalkotások elkészítése során mint szabályok, kánonok jelennek/jelentek meg. Az egyiptomiak a létezőket szigorú kánonok szerint négyzethálóban tervezték meg, a négyzetháló szerint elkészített rajzokat pedig kőtömbök oldalára másolták, és aszerint vésték ki a szobrokat. Az ókori görögök is megalkották a létezők és az épületek kánonjait, ezek közül a legismertebb Polükleitosz kánonja, miszerint meg kell alkotni "a részek arányát egymáshoz és az egészhez".
A polükleitoszi kánon matematikailag legtökéletesebb megfeleltetése az aranymetszés. Az aranymetszés (mint kánon) olyan matematikai arány, amely vizuális harmóniát mutat: a:b = b:(a+b). Aranymetszésnek nevezik egy szakasz két olyan részre való felosztását, melyek közül a kisebb (rövidebb) szakasz hossza úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik az egészhez. Másképp fogalmazva: a hosszabb szakasz mértani középarányos a rövidebb szakasz és az egész távolság között.
Az aranymetszés tökéletes harmóniája már babilonban és Egyiptomban is ismert lehetett, és az ókorban is alkalmazták. Az aranymetszés arányai számos ókori alkotáson, a reneszánsz műalkotásain és a későbbi korok művészetében is megtalálhatók, és ugyanezek az arányokat találjuk egyes növények, állatok (egyes csigák görbületeinek egymáshoz való viszonyában, virágszirmokon, fák és más növények leveleinek a méretében).

Hámori Miklós: Arányok és talányok. MEK, H. n., I. n.
Erwin Panovsky: Emberi arányok stílustörténete. K. n., Budapest, 1976.
Molnár C. Pál: A képzőművészet iskolája. Képzőművészet Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1976.

A projekt teljes képet adott az írásbeliséghez kapcsolódó kánon assmanni fogalmáról, de talán a kánon és a kulturális identitás kérdése egy kicsit bővebb kifejtést is megért volna. Assmann az egyiptomi kultúra folytonosságát nem az írásbeliségben, hanem a rituális koherenciában látja, ami a képzőművészet (építészet) és a hozzá tartozó szabályrendszer erőteljes kanonizációján alapul, s elsődleges megjelenési formája a templomépítészet. A kötött és eredendőnek, megváltoztathatatlannak elfogadott tervek alapján épített késő egyiptomi templom tehát kivetülése egy olyan (az égből származtatott) könyvnek, ami a kánonszabály ismérveit hordozza magában: "semmit sem hozzátenni, semmit sem elvenni, semmit sem változtatni" - ez a meghatározás egyébként alapvető Assmann kánon szemléletében. A kultúra megtartására hivatott késő egyiptomi templomtípus minden addiginál jobban ragaszkodik tehát egy kanonikus építészeti (elgondoláshoz) tervhez. A késő egyiptomi templom Assmann szerint ilyen értelemben a kulturális emlékezet szerveződésformája, a templombelsőben megjelenő képek (hireoglifák) pedig az egyiptomi kulturális emlékezet közegét alkotják.

Kriskó Edina:

A kánon fogalom kapcsán nem hangzott el néhány nagyon fontos dolog az előadásokban. (Lehet, hogy H.M. távolléte okán.). Történetesen a semmit el nem venni és semmit hozzá nem tenni elve, amelyet az Assmann-könyv több helyütt is kiemelten kezel, számos írásos emléket idézve. A kánon fogalom különböző értelmezéseit (mérték, modell, szabály, tábla stb.) az előadók sorra vették, ám kimaradt a kritériumrendszer - vagy számomra nem volt tettenérhető - amely a kánonba való bekerülés feltételeit és problematikájának sarkpontjait adja meg.
Másrészt az Assmann-könyv bejárja az utat a ritualitástól a textuális koherenciáig, ahol aztán centrum és periféria elkülönül. Egyes szövegek feledésbe merülnek, mások megőrzésre érdemesnek találtatnak, megint mások lerövidülnek vagy átdolgozásra kerülnek. (Természetesen esetünkben a szöveg lehet képzőművészeti alkotás vagy bármi a kultúra részeként megőrzött vagy valaha jelen volt elem.) És legfőképp az a kapocs maradt ki, hogy mindezek a kanonizált szövegek a kulturális emlékezés alapját adják adott társadalmon, kultúrán belül. Assman a hagyományáram "kanonizáló kimerevítéséről" beszél. S így jut el a kommentár kérdéséig, hogy mely művek azok, amelyek az értelmezési kultúra kiindulópontjává lesznek (hozzájuk kommentárokat fűznek) s ezáltal az egységes tájékozódás motorjaivá válnak.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nagy Károly Zsolt:

Ehhez a projekthez lényegében nem tudok hozzászólni, miután - bár nagyon érdekel a kérdéskör - nem tudtam jelen lenni. A honlapon megjelent röpke vázlat arra enged következtetnem, hogy a kanonizáció kérdése nem volt túlreprezentált - de miután nem voltam ott, ezt inkább le se' írtam :)

Az ottnemlét problémája kapcsán csupán egy felvetés: nem volna célszerű ezeket a projekteket - esetleg az előadásokat általában - audio+/vizuális eszközökkel rögzíteni? Lehet, hogy ennek egyszer az lenne a vége, hogy egy videomagnó beszélne sok-sok diktafonoz, de amíg ezt elérjük, sokat segítene egy felvétel a jelen lenni nem tudó hallgatóknak. Nem csupán a feladatok abszolválásában...

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Magyar Ábel Ágnes:

A kánon fogalmának körbejárása kapcsán érdekes lett volna a felvetett értelmezési kereten belül kitérni a zenei vonatkozásra. Ez különösen azért lett volna izgalmas, mert a zenei fogalom több, egymás mellett (előtt/után bekapcsolódva) megszólaló zenei motívum (szólam) bizonyos szabályszerűség, előre meghatározott norma (kánon) szerinti együtthangzását jelenti. Vagyis egy dallam időben egymástól eltolt variációinak összessége adja együtt a teljes, tökéletes hangzást. Ez pedig nagyon kifejezően utal arra, hogy a kánon lényege a szabályszerűségen, mintán, normán, mértéken, irányvonalon (stb.) túl egyfajta különbözőség, eltérés, szabálytalanság a szabályozottságban. Vagyis a zenei kánon fogalma nemcsak megenged egy bizonyos szintű eltérést az egységes szabályrendszeren belül, de magához a normarendszer egészének létrejöttéhez (a zenemű megszólalásához) ezt elengedhetetlenül szükségesnek is tartja. Így valójában a kanonizáció folyamatára világít rá, ami sokkal inkább az eltérőben megtalálni az egyező vezérelvet, mintsem egyformára gyúrni a különbözőket. A kánon fogalmának ilyen értelmezése lehetőséget nyújthat az egyes diszciplínák kánon-használatának más perspektívából történő vizsgálatára.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Németh Viktor:

A projekt egy átfogó egészet alkotott. Sok információt tartalmazott és kronológiailag pontos képet adott a kánon eredetéről, jelentéséről, és fogalmának alakulásáról. Amit egy kicsit egyoldalúnak éreztem az a kánon Assmann által leírt fogalmának túlsúlya.
Továbbá nem akarok másokat ismételni, de ha már az assmann-i megközelítésnél járunk, akkor a "nem elvenni, nem hozzátenni, nem változtatni" elv fontossága kihagyhatatlan, hiszen ez megjelenik a Bibliában. Majd pedig a hozzá kapcsolódó összes egyházi, később világi alkotásokban, képzőművészetekben is.
Az a kérdés nagyon érdekelt volna a kanonizációval kapcsolatosan, hogy hogyan alakult a "kanonizácó kanonizációja" a történelem során, egészen akár a múlt század végéig, hiszen ahogy Assmann is írja "Akármilyen elvont legyen is a gondolkodás, az emlékezés mindig konkrét.".
Milyen területeken érhető tetten az előadás során említetteken kívül és hogyan változtak ezek az egyes aspektusokban és az idő múlásával. Ezt azért is tartom fontos kérdésnek, mert az egyes kanonizációs folyamatok alapvetően befolyásolták a normaképzés folyamatát, a normarendszer kialakulását.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Palovits Ildikó:

Az előadások során jól megismerhettük a kánon-fogalmakat, átfogó és széles körben tárgyalták az előadók a teljes problémakört. Sajnáltam, hogy a szociológiai oldalt nem hallhattuk. Javasolnám, hogy ez kerüljön fel a honlapra, hogy ott elolvashassuk.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Sipos Tünde:

A projekt során elhangzott két kérdésnek jártam utána, amelyek az előadás alatt keltették fel érdeklődésemet.
Az első kérdés kánon és értelmezés kapcsolata volt. Hogyan férnek meg egymás mellett, hogyan viszonyulnak egymáshoz? Nem szó szerint így hangzott el a kérdés, mindenesetre kánon és értelmezés kapcsolatára utalt.
Assmann, A kulturális emlékezet című művében éppen a kánont és az interpretációt rendeli egymás mellé: "Csak a kanonizált szöveg kíván értelmezést." (93. o.). A szent szövegek, amelyek szóban (Védák) és írásban (egyiptomi halottak könyve) is léteznek, szó szerinti továbbörökítést kívánnak csak úgy mint a kanonizált szöveg, de nem kívánnak értelmezést, hanem "rituális védelemben részesített recitálást, a helyszínre, időpontra, tisztaságra vonatkozó előírások gondos figyelembe vételével." (94. o.). A kanonikus szöveget ezzel szemben "életre kell váltani" - ehhez pedig értelmezésre van szükség. A kánoni szöveg értelme szöveg-értelmező-hallgató hármas viszonyában bontakozik ki. Ennek magyarázata pedig az, hogy a kánonba foglalt szöveg és a valóság között mindig távolság feszül, mely csupán értelmezéssel hidalható át. A két fogalom tehát nemhogy megfér egymás mellett, hanem feltételezi egymást.
A projekten elhangzott másik felvetés, hogy a kánon, a kanonizáció erősen a keresztény világhoz kötődő fogalmak, s talán meg sem találhatók a világ más vallásaiban.
Assmann nem korlátozza a keresztény világra a kánon fogalmát. Kijelenti, hogy az egyház történetében mindössze két, egymástól független kánonképződés található: a héber Biblia és a buddhista Tripithaka. A többi kánon "e két első szikrából eredeztethető." A kánonok közé sorolja: a keresztény Bibliát, a Koránt, a keleti Dzsaina-kánont, valamint említ konfuciánus és taoista kánonokat. A kanonizációs folyamat különleges eseteként említi az egyiptomi teleírt falu templomot, amelyet szintén kánonnak tekint, s amelynek egy teljes fejezetet szán: Egyiptom és az állam feltalálása címmel.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Szentistványi Rita:

Művelődéstörténeti kiegészítés, a kánon szó eredeti használata:
A kánon szó eredetileg a zsidó és keresztény vallási iratok gyűjteményének végleges lezárását jelenti.
A héber Biblia könyveinek kanonizálása a jeruzsálemi templom lerombolása után történt, amikor a kultusz elvesztése után az írások megőrzése és kifejtése vált a zsidóság identitása alapjává. Az ebbe a kánonba bekerült könyvek alkotják a Héber Bibliát, más néven az Ószövetségnek azt a változatát amelyet a protestáns tradícióban vittek tovább.
A héber kánon mellett létezett egy ennél bővebb gyűjtemény, a héber szent iratok görög fordításának gyűjteménye - ezt nevezik alexandriai kánonnak.
A kereszténység első századaiban párhuzamosan használták mindkét gyűjteményt a helyi egyházak döntései alapján. Jeromos például, aki latinra fordította a Bibliát, a szűkebb, héber kánont tartotta mérvadónak.
A római katolikus egyház végül a tridenti zsinaton, 1546-ben az alexandriai kánont fogadta el.
Protokanonikusnak azokat a könyveket nevezi a Bibliatudomány, amelyeknek hitelességét soha egy közösség sem vitatta, deoterokanonikusnak pedig azokat, amelyek a szűkebb kanonizálásba nem kerültek be.
Apkrifeknek azokat a zsidó és ókeresztény írásokat nevezik, amelyeket nem vettek fel egyik kanonizált gyűjteménybe sem. Érdekes, hogy magában az Újszövetségben hivatkozás van ilyen apokrif iratokra.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Török Marianna:

Sajnos a beszélgetésen nem tudtam részt venni, a leírt anyag pedig minimális, így csak a feldogozott irodalom környezetéből szeretnék utalni néhány dologra. Az egyik, hogy "Moses the Egyptian: The Memory of Egypt in Western Monotheism" könyvében Assmann kizárólag vallási kánon vizsgálatával foglalkozik, s hangsúlyozza a kánon környzetének, kialakulásnak vizsgálatát, valamint annak hatáselemzését (Mózes és a nyugati kultúra kapcsolatrendszerében). A kánon fontos eleme, hogy mit tekintünk igaznak és hamisnak, s hogy kerül az igazság megállapításra. Szerintem ez különösen érdekes terület, hisz nem csak a régmúlt, hanem a közelmúlt történései is kanonizálódnak, s így vonatkozik rájuk az, hogy milyen kontextusban kerül megállapításra az igazságuk vagy hamisságuk (lásd, ókori egyiptomi történetek, bibliai történetek, holokauszt "történet/ek" ), így hogyan válnak a kulturális emlékezet részeivé más-más kultúrákban (akár a nyugati vagy arab kultúrában).

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Zsigmond Andrea:

Az irodalmi kritika vagy bármilyen művészet területén a kritikaírás, valamint az illető művészeti ág történetének a megírása szorosan kötődik a kánon fogalmához. Az irodalomtörténet elmélete, tágabban a történetírás teoretikus megközelítése népszerű volt az elmúlt évtizedekben. Gondoljunk például Hayden White vagy E. H. Carr, David Carr írásaira. Magyar nyelvterületen Kálmán C. György foglalkozott sokat a kánon kérdésével.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]