B. Erdős Márta
"A
magasabb kortikális funkciók nem az agyban, hanem a közösségben lokalizáltak"
Maturana [1]
A
bevezet
jelentések individuális szerveződése, a személyes konstrukciók [2]
megváltozásának lehetősége és ennek mikéntje a segítő-fejlesztő beszélgetés
egyik középponti kérdése. A jelentés kérdése közös fókusza a hagyományos analitikus
pszichoterápiáknak és a posztmodern irányzatoknak is. Utóbbiak közül:
a radikális konstruktivizmus a szelf-konstrukciók létrehozásának rejtett folyamataira, az attachment szerepére, a változás megkonstruálására, a személyes jelentésre és az ezt tükröző metaforákra helyezi a hangsúlyt, tehát elsősorban az egyedi sajátosságok kerülnek előtérbe,
A posztmodern terápiákban - eltérően
a korábbi analitikus vonulattól - a szelfet már kontingens létezőként kezelik
- egyfajta biztos belső iránytű helyett a kapcsolatok csomópontjaként tételezve.
Ennek a gondolatmenetnek egyik fontos gyökere a rendszerszemléletű gondolkodásban
keresendő, és elvezet a kapcsolati felelősség kérdéséhez (Bateson, 1971, Gergen
és McNamee 1999). A szelf az a szerveződés, amely adott időben keletkező történet
mondójaként (megszerkesztőjeként) azonosítható, az identitás pedig lényegében
a keletkező narratíva (Péley 2000). Ebből
következik, hogy a szelf nem statikus létező, hanem inkább a kontextus meghatározta
dialogikus folyamatként gondolható el [3].
Kelly személyes perspektívákat hangsúlyozó kognitív elmélete - amelyre a fenti
posztmodern irányzatok is visszavezethetőek - olyan reflexív megközelítést jelent,
amely a konstrukciók ellentétes pólusainak tételezésével képes kezelni az emberre
alapvetően jellemző ambivalenciát. Szerinte a jelentés megkonstruálásának célja
az adaptivitás növelése - a gyorsan változó világ jó alkalmazkodást, és folyamatosan,
rugalmasan változó konstrukciókat, azaz jelentések szerveződését igényli. Konstrukcióink
akkor adaptívak, ha segítségükkel a világ eseményei hatékonyabban jelezhetőek
előre, és ennek eredményeképpen jobban kontrollálhatóak (Boeree 1997). Mi az,
ami konstrukcióink megalkotásakor előnyben részesítendő? Egyrészt mindaz, ami
a konstrukciót jobban meghatározhatóvá teszi, másrészt pedig mindaz,
ami érvényességi tartományának kiterjesztéséhez vezet. A jobb meghatározás
és a kiterjesztés dinamikája folyamatos változást eredményez, jó esetben éppen
olyasmit, ami az adaptivitást növelheti. Ez egybecseng azzal a korábbi felfogással,
amelynek értelmében a kommunikáció célja a bizonytalanság csökkentése - szemben
a nyereség maximalizálásával. (Berger, id. Griffin 2001; Gudykinst és Ting-Toomey
1990). Persze a bizonytalanság csökkenése önmagában véve is nagy nyereség lehet
- a bizonyosság túlhajszolása viszont előbb-utóbb a konstrukciók megmerevedéséhez,
befagyásához vezet.
Bahtyin elgondolása szerint (Griffin 2001; Seltzer 2001) a jelentés változása
két igen hasonló erő összjátékának eredménye: a jelentés kitágulását a centrifugális,
míg szűkülését a centripetális erő adja, ezek működésbe lépése pedig a társas
környezet, és az ennek megfelelő beszéd-műfaj függvénye. A kommunikációkutatásban
ez az elmélet vált a kapcsolati dialektika irányzatának alapjává.(Griffin 2001)
A fentiek, mint elméleti háttér körvonalazását követően most rátérünk a jelentés-alkotás
folyamatának felvázolására.
A
jelentésalkotás modellje
A jelentésalkotás, a konstrukciók
kiterjesztésének, átszervezésének általunk javasolt modellje hangsúlyozottan
társas, és ezen belül dialogikus eredetű. Dialóguson az előbbiek értelmében
most olyan kommunikációs kapcsolatot értünk, amelyben a felek nyitottak maradnak
egymás konstrukcióinak megismerésére, a másik konstruálási folyamatainak megkonstruálására
(meta-szint), és a saját jelentés-szerveződés megváltoztatására. Ebből következik,
hogy a dialógus mindig "kaland" abban az értelemben, hogy soha nem
tervezhető el előre, és mindkét fél számára esélyt ad a konstrukciók megváltoztatására.
A jelentés-szerveződés módosítására csakis akkor lesz szükség, ha valamilyen
zavaró, adott pillanatban értelmezhetetlen tapasztalattal szembesülünk - az
"ideális" feltételek mellett a változást, fejlődést semmi sem motiválja.
Emde (id.Péley-Révész 2001) vizsgálataiból világossá vált, hogy a korábbi kutatásokban
jól illeszkedőnek gondolt anya-gyermek interakciók során gyakran fedezhető fel
"törés", valamilyen kommunikációs zavar, amelyet az anya egy jól működő
kapcsolatban szinte másodpercek alatt korrigál (Kelemen 2001a). Ezzel az erőfeszítéssel
nem csupán azt jelzi és tanítja meg, hogy a hibák (általában az életben is)
helyrehozhatóak, hanem azt is jelzi, hogy a kapcsolat olyan érték számára, amiért
hajlandó egy kis többlet-erőfeszítésre.
A kisebb félreértések bizonyos mértékben tehát igen gyümölcsözőnek bizonyulhatnak
a felek számára [4]. A tranzaktív kommunikációs
modellben - amely a pszichoterápia világában is felismerhetően alkalmazásra
kerül - a tanulás passzív folyamat, a jelentést nem megteremtik, hanem csupán
dekódolják a felek. A félreértés pedig egyszerű "zaj"-nak minősül.
A jelentés azonban nem az üzenetben, hanem annak interpretációjában rejlik.
Ebből az is következik, hogy - összhangban a dialógus fenti meghatározásával
- nem határozhatjuk meg előre a kommunikáció pontos célját. (Chandler, 2000)
A tranzaktív modell előfeltevéseivel dolgozó, a teljes illeszkedést célzó beszélgetéstípusnak
vannak bizonyos fogyatékosságai, amelyet az alábbi szövegrészlet segítségével
tudunk szemléltetni:
Apa: Úgy látom, valami
felbosszantott…
Gyuri: Olyan hülye a Karcsi. Többet le se megyek hozzá!
Apa: Valamiért nagyon megharagudtál rá.
Gyuri: Mert miért nem engedi, hogy én is kezeljem az autópályát?!
Apa: Nem engedte, hogy kezeld…
Gyuri: Azt mondja, hogy "te biztos elrontanád! Neked nincs is ilyened!"
Apa: Karcsi úgy gondolja, hogy te nem tudnád jól kezelni…
Gyuri: Pedig én még semmit sem rontottam el.
Apa: Ühüm.
Gyuri: Neki ott van még a vasútja is, meg a liftes garázs, meg mindene van!
Apa. Sok olyan játéka van, ami neked nincs.
Gyuri: És azt mondta, hogy az én játékaim ócskák. (majdnem sír)
Apa. Fáj neked, hogy sok olyan játéka van, ami neked tetszik, ő viszont ócskának
nevezi a tieidet.
Gyuri: Igen. Vegyetek nekem is olyan autópályát!
Apa: Én is szeretném, ha sok szép játékod lenne
stb.
( F. Várkonyi 1986)
A fenti párbeszéd előre eltervezett, nagyon "technikás", ennél fogva
kissé hűvösre sikeredett. A spontaneitás hiánya inkább intézményes, hangsúlyozottan
szerep-alapú, semmint interperszonális kontextust sejtet. Létezik számítógépes
program-változata is: Weizenbaum "Doktor"-a, amelyet "megtanítottak"
a visszatükröző technikára. (Pinker 1999)
A segítő beszélgetés technikái között általában úgy oktatják a kliens (páciens,
fejlesztendő személy [5]) közlésének megismétlését,
mint a valódi megértés visszajelzésének egyik legalkalmasabb módszerét. Amellett,
hogy a fenti beszélgetésrészlet szinte steril, érzelem-mentes, szeretnénk rá
felhívni a figyelmet, hogy a segítő beszélgetés a mindennapi interakciókba ágyazottan
működik, a köznapi interakciók szabályszerűségeinek alárendelve (Arminen, 1998).
Márpedig ezekben a helyzetekben akkor is ismételünk, ha éppen nem értjük
a mondottakat, tehát valamilyen kommunikációs zavart szeretnénk elhárítani.
Sőt, az ismétlés az eszkalálódó viták egyik ismérve is lehet éppen (Watzlwick
et al. 1979)
Az ismétlés tehát nem a végsőkig vitt megértést, hanem esetleg éppen a kommunikációs
zavar korrigálásának szándékát fejezi ki, tehát voltaképpen nem a "szavak"
illesztése történik a világhoz, hanem a világé a "szavakhoz"(Searle
2000). Érdekes, hogy pontosan a zavarokkal
foglalkozó világban próbál a segítő a végletekig rendezett képet adni saját
aktivitásáról, akár azzal, hogy a félreértést is nagyfokú megértésnek címkézi
[6].
A tökéletes illeszkedés és az ideális beszédfeltételek eredménye - további problémamegoldásra
való motiváció híján - rövid idő elteltével a csend, az interakció megszűnése.
(Gergen és McNamee 1999) Természetesen
nem azt állítjuk, hogy a zavar, a kommunikációs törés minden esetben a kommunikáció
hasznára válik - az "elég jó szülő" mintájára azonban inkább legyenek
"elég jók" a beszédfeltételek, semmint ideálisak [7].
Terápiás kontextusban a kommunikációs zavar jelentőségét M. Seltzer (2001) vizsgálta.
A konverzáció-analízissel végzett elemzés során arra a megállapításra jutott,
hogy az interakciós "törés" jelentősen hozzájárult az elakadt terápiás
folyamat továbbgördítéséhez, a kliens "Aranykor" eposzának dialogikus
átírásához. A töréspont az általa elemzett beszélgetésben a komplementer-szimmetrikus
váltással esett egybe(Watzlawick et al. 1979).
A társas interakcióban keletkező zavar nyomán létrejövő jelentésalkotás során
a társ egyrészt mint modell, másrészt mint tükör segít a megfelelő jelentés
megalkotásában. Ez a folyamat nemcsak
a csecsemő, illetve kisgyermek sajátja (v. ö. cirkuláris reakció), Schachter
és Singer kísérlete tanúskodik arról, hogy egy adrenalin-injekció kiváltotta
magasabb arousal-szint érzelmi jelentését mennyire ellentétesen konstruálták
meg a kísérlet résztvevői a beépített személy mint modell hatására (Hewstone
et al, 1997) [8].
1. ábra
A jelentésalkotás modellje
A modellben az Idegen - a Bateson-i "különbség, ami számít"(Qvortrup 1993) - indítja el a kifelé sodró majd befelé irányuló mozgást, amelynek főbb fázisait az alábbiak szerint kíséreljük meg leírni:
1. A társas interakcióban keletkező zavar élménye. A kérdés, hogy fenntartható-e az eredeti jelentés-szerveződés, vagy módosítandó?
2. A "tükrözés" jelenségének és lehetőségeinek felismerése a további interakcióban - a külső és belső közötti lehetséges kapcsolódások keresése
3. A "mintha" élménye - a Másik szerepébe helyezkedve odafigyelni. Átmeneti szerep-megfordítás.
4. A zavar "okának" lineáris okság szerinti konstruálása, a tesztelendő predikciók megalkotása (ez ezt jelenti, ezt ez okozta, ennek ez és ez lehet a következménye) egyúttal az arousal-szint csökkenése és ennek kísérőjelenségei (akár: sírás vagy nevetés).
5. Új stratégiák kimunkálása a folyamatban kialakult predikcióknak megfelelően - az új jelentés cselekvés (társas interakció, pl. beszéd) általi megerősítése.
6. Szelfbe integrált, értékelt és reflektált élmény (Pólya, 1999) - a cirkuláris okság tételezése, a "hogyan?", "mivégre?" típusú kérdések megválaszolása (Bateson 1971;Kelemen 2001b), a jelentés mint közös interakcionális teljesítmény ismerhető fel. Ontológiai szint: a szelf, a világ, és mások létezésének természete.(Neymeyer-Raskin, 2000)
A fenti modell bármely fázisában
létrejöhet elakadás, amelyre a terápiás tapasztalatok és egyes kommunikációs
jelenségek együttjárásából tudunk következtetni. A jelentés aktuális integrációs
fokát - végső soron a szelf integráltságának fokát - tehát nyelvi jelenségek
kísérik, jelzik. Az elakadás a "határok" átjárhatóságát megváltoztathatja
- a kezdeti fázisban "védőfalakat" emelve az "idegennel"
szemben (neurotikus szorongás), a későbbi fázisban pedig dilatált konstrukció
keletkezik (pszichózis).
Amennyiben a Bahtyin által ajánlott centrifugális-centripetális folyamatpárban
gondolkodunk, az első három szakaszt táguló gyűrűként, míg az utolsó hármat
a középpont (szelf) felé irányuló ellentétes mozgásként képzelhetjük el. Itt
egy érdekes analógia kínálkozik: a lélektani krízis állapotát, amelyet dinamikus
és szituatív beszűkülés, valamint ambivalencia jellemez, gyakran örvényként
jelenítik meg, és egyúttal az emberi létezés mozgatórugójaként tartják
számon. Ha jó a metafora, akkor ki kell bírni, amíg a folyamatosan beszűkülő
környezetben valaki eléri a mélypontot (adott szelf-struktúra, azaz jelentés-szerveződés
csődjét) majd az örvény mozgását felhasználva, már a kitáguló jelentések birtokában
némi segítséggel ismét partra evickélhet, hogy tapasztalatait újrarendezze,
integrálja. A centripetális erő teszi lehetővé az újonnan létrejött jelentés-elem
illetve adott jelentések közötti új kapcsolat konszolidációját.
Az
integrációs folyamat elakadása
A narratívában jelentkező
törés a tér-idő-kapcsolat, mint alapvető dimenziók jelölésében történő
zavarokat von maga után. Ez pontosan az a három dimenzió, amelynek révén a beszélő
a jelentést a kontextushoz köti, azaz amelyet deiktikus elemekkel jelölnünk
kell, hacsak a kontextus nem informál egyértelműen felőlük. A jelentés megalkotása
kizárólag a három dimenzió együttesében lehetséges. (Péley-Révész, 2001)
A beszélő ilyenkor jellemzően "ugrál" az egyes események között, a
történet időfolyama - például egy önéletrajz részlete - nehezen köthető a fizikai
időhöz, a valós kronológiához.(Bruner 1990)
Példa a szelftől idegen - integrálatlan - tapasztalat megjelenítésére: időbeli zavar. (A beszélgetésből kiderül, hogy az integrálatlan tapasztalatot egy homoszexuális kapcsolat jelentette, ezt az eseményt egy öngyilkossági kísérlet követte.)
"Talán
azt nem kellett volna, akkor még ugyanolyan erősnek kellett volna lennem, mint
most, vagy akkor, azelőtt, pontosabban."
"Akkor, akkor mindent, szóval akkor éreztem azt, hogy most itt a vége,
és gyorsan valamit tenni kell magammal." [9]
A kapcsolati dimenzió jelölői is
bizonytalanná válnak, az élményre való reflexió lehetősége (a szelf-mint-önmaga-tárgya
pozíció, /Pólya 1999/) hiányzik, a szelf-mint-ágens kifejezésmódjai (prototipikus,
joint, generikus) pedig a kontrollhoz való viszonyulást tükrözik. (Pl.
győzelmet aratni szokás, míg a vereséget elszenvedjük, de ha az
attribúció másként alakul, és az elszenvedett vereség mint a saját aktivitás
eredménye, tehát a kontroll [10] lehetséges
tárgya jelenítődik meg, előáll az önvádlás jelensége.)
A képi elemek verbális kódolását a metaforák teszik lehetővé, mozgósítva egy
korai képességet, a transzmodális észlelés képességét, amellyel egy adott érzékleti
modalitásban érkező információ egy másik érzékleti modalitásban teszi lehetővé
a felismerést. A beszűkült vagy éppen dilatált jelentés - tekintve a jelentés
társas eredetét - kapcsolati zavar: megszegett ígéret vagy meghiúsult szövetség
eredménye. Az új szövetség kialakítását a felek általában valamilyen metaforával
(a terápiás "közös nyelv" révén) vagy szimbolikus tárggyal jelölik.
A "mulasztott" (nem időszerűen preemptív) konstruálás, vagy
a korán befagyasztott jelentés azzal jár, hogy az immár érvénytelenné vált konstrukciót
- először csupán nyelvileg - távolítani kezdjük: megnövekszik a mediatizáltság
( Neimeyer és Raskin, 2000) foka: ez együttesen jelenti a téri-idői távolítást
és a beszélők közötti távolság növelését. Utóbbi eszközei végiggondolhatóak
a Grice-féle társalgási szabályok szerint is. Konkrétabban: ilyen a bagatellizálás,
túlbeszélés, "fennkölt" stílus az interperszonális kommunikációban,
olyan nyelvi elemek, szerkezetek alkalmazása, amelyek közvetettségük miatt nehezebben
dolgozhatóak fel a hallgató számára, mint pl. állító mondat tagadó formában
megfogalmazva.
A tagadás jelentőségével bővebben Kézdi (1995) foglalkozott. Itt pontosan arról van szó, hogy a tagadás és a beszűkülés törvényszerűen esik egybe - ha az "idegen"-től védekezve befagyasztjuk-befalazzuk azt a konstrukciót, amelynek kiterjesztése szükségessé válna, megnő a mediáció foka, ami (egyebek mellett) éppen a tagadó szerkezetek számának növekedéséhez vezethet. Amennyiben ezt a jelenséget a teljes kultúra szintjén kíséreljük meg értelmezni, oda jutunk, hogy feltehetően azokban a kultúrákban részesítik előnyben a tagadó grammatikát, amelyekben a változást lehetetlennek tételezik ("világba vetettség" élménye) és ahol hiányzik az izgalmas Másik (fejlődéslélektanilag: az apa /Diamond, id. Péley-Révész, 2001/), aki a konstrukciók kiterjesztésére, a "kalandra", a külső világ megismerésére bátorít. A változás mint konstrukció hiánya az egyén oldaláról a reménytelenség szubjektív átélésével párosul. A remény elvesztése nemcsak a depresszióban, hanem az öngyilkosságok esetében is kulcsfontosságú faktor.
Ezek lényegében a beszélő elhárítását
jelzik, a szorongás, aminek kivédésére az elhárítás létrejön, pedig abból fakad,
hogy a konstrukció érvénytelenné vált, mert valamilyen, a szelftől adott
pillanatban idegen, integrálhatatlan tapasztalat, élmény adódott a személy életében.
A zűrzavar oka és következménye is az öncsalás és a nyelvi zavar (Neimeyer -Raskin,
2000). A hibás, azaz nem-adaptív szerveződés ennek a kognitív elméletnek a keretein
belül például logikai hibaként is tetten érhető: pl. mint reifikáció (félni
a szorongató fóbiás tünettől) vagy indukciós hiba: korlátozott adatok alapján
széles általánosításokba bocsátkozunk.
Éppen ez utóbbira támaszkodik a depresszió kognitív elmélete. A rossz tapasztalat
okát tételezve belső, nem változik, azaz stabil, és érvényessége tág, azaz globális
(Atkinson et al 1996).
A
kultúra mint a jelentés-alkotás közege
Milyen
teret hoz létre a kultúra ezeknek a tapasztalatoknak - a teljes identitás (történet)
érintettsége esetében a lehető legnagyobb zűrzavarnak, a krízisnek [11]
- az átélésére? Hagyományos társadalmakban a beavatási szertartások során adatik
meg a személynek, hogy szokásos szerepeiből kilépve az újakhoz biztonságban
jusson el. A beavatási szertartás az adott kultúra szerves részét képezi. A
folyamat három fázisa a szeparáció, a liminális köztesség és a reinkorporáció
(reintegráció). A szeparáció során a személy egy, a szokásos szerepeken és normákon
kívüli viszonyrendszerbe kerül át, elveszítve addigi, kapcsolataiban felépített
identitását. (Van Gennep, 1961; White, 2000). A liminális köztesség állapotában
ő a Senki, nincs olyan neve, amely korlátozná, vagy lehetővé tenne
számára bizonyos cselekvéseket saját társadalmán belül. A reintegráció a
megérkezés az új szerepekbe, természetesen az eredetileg is létező, de az új
tapasztalat birtokában másként elsajátított normák közé. (Lényegében
itt is ugyanezt a kifelé sodró, majd befelé tartó mozgásformát találjuk meg,
amelyet az 1. ábrán szemléltettünk.)
A beavatási szertartások nyomait a mi kultúránkban is felfedezhetjük. (Péley
2000) Ezek azonban gyakran valamilyen szubkultúra sajátjaként jelennek meg,
patologizálva és így fenntartva egy eredetileg természetes, de átmeneti
emberi tapasztalatot.
A segítő kapcsolatban keletkező idő-tér szintén a kultúrán belül megteremtett
liminalitás egyes sajátosságait mutatja. Bizonyos értelemben egy olyan fordított
világ, amelyben a "nagy" kultúra konstrukcióinak háttérbe szoruló
(ha úgy tetszik, elfojtott) pólusát fogjuk megtalálni. A pszichoterápia (PT)
úgy is felfogható, mint szokások és értékek - kulturális konstrukciók - vizsgálatának
egy kontextusa. Ebben az esetben ez a bizonyos másik pólus az interakció során
az eredeti konstrukciót úgy változtathatja meg, hogy érvényességét kiterjeszti,
más konstrukciókkal az eddigitől eltérő kapcsolatba hozza és meghatározza -
ugyanakkor bizonyos vonatkozásban meg is erősíti.
Tovább bonyolítja a képet, hogy a konstrukciók két ellentétes pólusa gyakran
alárendelődik egy tágabb érvényességi tartományú értékelő dichotómiának ("jó"
vs. "rossz"), ami nehezíti az eredeti konstrukció teljes megragadását
és így átalakítását.
A PT liminális sajátosságokat is mutató világában a kirekesztettség elfogadottá
válik, a szociális szerepek kötelezettségei alól (eltérő mértékben és más-más
módszerek révén) felmentést kap a személy. Az így megteremtett világ kulturális
szokatlanságára utal, hogy a pszichiátereket a XIX. századi Angliában még az
idegennel foglalkozó szakértőnek (alienist) nevezték.
A továbbiakban kísérletet teszünk a PT cselekvési térképének (kultúrájának)
felrajzolására. Az eddigiekből azonban nyilvánvalóan következik, hogy a PT a
kulturális konstrukciók háttérben lévő ellenpólusait tudja megjeleníteni, de
azokat nem változtathatja meg teljesen szabadon. Ennél fogva elérkezünk ahhoz
a közismert megállapításhoz, hogy a deviancia lényegében a normákat fogja tükrözni,
és erősíteni. Jól mutatja ezt a diagnózis kérdése, ami ugyancsak komoly problémákat
vet fel. Amikor egy hagyományos diagnózis elkészül, az a preemptív konstruálás
tipikus esete, mert adott kategória "legjobb példányát" igyekszik
megközelíteni az orvos. Tehát az egyedi megismerés (inger-diszkrimináció) helyett
a kategóriába sorolásra (inger-generalizációra) /László, 1999) törekszik. A
kategóriába sorolás azonban egyszersmind kizárja a dialogikus kapcsolatot is,
mert ettől kezdve a segítő nem a másik személy jelentéseinek szerveződését akarja
megismerni, hanem a saját fejében lévő lehatárolt érvényességű prototípussal
kerül szorosabb kapcsolatba. Egy, a
diagnózis előbbi problémáját egyelőre szerencsésen megkerülő, az üzleti szférának
csak kevéssé kiszolgáltatott [12] quasi-pszichoterápiás
kontextus a krízisintervencióra szerveződő telefonszolgálatok teremtette közeg.
A dialogikus kapcsolat megteremtése [13],
valamint a kapcsolatban jelentkező töréspont/zűrzavar kiemelése azért fontos,
mert ráirányítja a figyelmet a kultúra interakcionális felépítésére - arra,
hogy az interakcionális visszacsatolással nem csupán megerősítjük a meglévőt,
hanem - a konstrukciók átszervezésével - valamennyire módosítjuk is azt. (Arminen,
1998) Az interperszonális jelentés-alkotás természetét tekintve külső és belső
dialógus egyszerre: folyik a teraputa és kliense, illetve a kliens szelfjének,
mint kapcsolati rendszernek különböző szereplői között.
A pszichoterápiás dialógus szociokulturális kontextusa felé haladva tovább,
a mondanivalót az eddigiekben megismert gondolatmenet szerint néhány jellemző
dimenzió vizsgálata köré csoportosítjuk. Egyes nyugati és keleti kultúrák vizsgálata
már megtörtént az adott dimenziók mentén, azonban az eredmények további finomításának
szükségességére a szerzők (Gudykinst és Ting-Toomey, 1990) maguk is felhívják
a figyelmet. Megjegyezzük, hogy a magyar kommunikációs sajátosságok feltérképezése
még várat magára (Buda, 1998). Jelenleg elsősorban az idő eltérő felfogása,
valamint az explicit verbális illetve kontextuális kódolás kapcsán teszünk néhány
megállapítást.
A monokronikus időfelfogás a terápiás
kapcsolatban bizonyos összefüggésben (a szerződéses elemek révén) megtartja
jelentőségét, de az "igazi" esemény - a fent vázolt jelentés-átalakulás
- a polikronikus időfogalom szerint értelmezhető. Míg a monokronikus időben
a feladatok egymásutániságán, addig a polikronikusban a társas kapcsolatokon,
a szimultán zajló eseményeken van a hangsúly, a feladatra és a kapcsolatra szánt
idő különválasztásának igénye nem jelenik meg. Ezt a szimultaneitást - objektív,
szubjektív és szcenikus információk belátásos összegződését - Argenlander (1986)
éppen "határhelyzetnek" nevezi. A "feladat" pedig
pontosan a kapcsolattal egyenlő.
Különösen érdekes az explicit kódolásból (low context) illetve a kontextusból
merítkező (high context) információszerzés. Míg Hofstede (id. Gudykinst és Ting-Toomey,
1990) a magyar kultúrát az előbbi csoportba sorolja, addig bizonyos jelenségek
ennek pontosan az ellenkezőjére utalhatnak. Minimálisan tehát kettős - az előírások
és a gyakorlat szintjén különváló - kódolással kerülünk szembe. Hofstede
eredményeit a vállalati kommunikáció vizsgálatára alapozta, maga is figyelmeztet
arra, hogy eredményei általánosításával óvatosnak kell lennünk [14].
Kutatásokból ismert továbbá, hogy amikor az öngyilkosságról (Kézdi, 1995) esik
szó, hajlamosak vagyunk a kontextuális információkra hagyatkozni explicit közlések
helyett. Ezeknek a dekódolása azonban már az előírás szintjén kívánatosként
megjelölt explicit verbális kód hiányában elmarad. A segítő beszélgetésben a
kontextuális kódolás dekódolásra kerül, és különös figyelem övezi. Csakis
így, ezen a dekódoláson keresztül közelíthető meg a cél - ami viszont az explicit
kommunikáció [15]. Tehát: a kontextuális
információ dekódolásával lehet explicitebbé válni, a polikronikus időt megtapasztalva
lehet monokronikusan, az idő vonalát követve értelmes narratívát előállítani.
Összegzés
A konstrukció másik, elfojtott
pólusához, a jelentés-konstrukciók kiterjesztéséhez, átszervezéséhez, és az
"idegen" tapasztalat integrálásához a liminalitáson át visz az út,
a jelentés módosításának egyik előfeltétele az eredeti konstrukció érvényességét
megkérdőjelező "idegen" tapasztalat, a másik pedig a társas cselekvés.
Az "idegen" nem egyenlő a puszta ismeretlennel, hanem csakis olyasmi,
ami az adott konstrukció érvényességét veszélyezteti, tehát voltaképpen vele
összefüggésbe hozható. A konstrukció árnyékban maradó (kultúra-idegen, szelf-idegen)
pólusának megvilágításával, és a konstrukciók közötti kapcsolatok újjáalakulásával
válik teljessé és integrálttá, de mindig ideiglenes érvényűvé a jelentés.
Irodalom
Argerlander, H.: Az első interjú
a pszichoterápiában. Magyar Pszichiátriai Társaság Pszichoterápiás Szekciója,
Budapest, 1986.
Arminen, I.: Therapeutic Interaction: A Study of Mutual Help in the Meetings
of Alcoholics Anonymous. The Finnish Foundation for Alcohol Studies, Helsinki
1998.
Atkinson, R., Atkinson, R., Smith, E., Bem, D.: Pszichológia. Osisirs, Budapest,
1997
Bateson, G.: The Cybernetics of "Self": A Theory on Alcoholism. Psychiatry.
Vol.34. February 1971.
Béres, I. - Horányi, Ö. (szerk.) : Társadalmi kommunikáció. Osiris, Budapest,
1999.
Boeree, C.G.: George Kelly. in: VU Personality Syllabus., 1997. http://www.ship.edu/~cgboeree/perscontents.html
Bruner, J. Acts of Meaning. The Jerusalem-Harvard Lectures. Harvard Univ. Press,
Cambridge, 1990.
Buda, B.:Elmélet és alkalmazás a mentálhigiénében. TÁMASZ, Budapest, 1998.
Chandler, D.: The Transmission Model of Communication., http://www.users.aber.ac.uk/media
Csürke, J.: A mentálhigiéné és a szociálpolitika reflektív kapcsolatának dimenziói.
Szenvedélybetegségek, 2001/6.
Csürke, J.:Társadalmi támogatottság mentén kialakuló konfliktusok a szuicid
prevencióban. In: Nagy J. Endre (szerk.) Szociológia, szociálpolitika, szociális
munka.PTE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, 2001.
F. Várkonyi, Zs.:Már százszor megmondtam.Gondolat, Budapest, 1986.
Gergen, K.- McNamee, S.: Relational Responsibility. Resources for Sustainable
Dialogue. Sage, Newbury Park, 1999.
Griffin, E.: Bevezetés a kommunikációba. Harmat Kiadó, Budapest, 2001.
Gudykinst, W.B. - Ting-Toomey, S: Culture and Interpersonal Communication. Sage,
1990.
Hewstone, M., Strobe, W., Codol, J., Stephenson, G.: Szociálpszichológia európai
szemszögből. KJK, Budapest, 1997.
Kelemen, G.(szerk.): Tele-dialógus. Pro Pannonia, Pécs, 2000.
Kelemen, G- B. Erdős, M.: Dynamics of Alliance Development in Psychotherapy.
Előadás. Elhangzott: az EFTA "Utazás térben és időben" c. nemzetközi
konferenciáján, Budapest, 2001 június 26-30.
Kelemen, G.: Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia. Pro Pannonia, Pécs,
2001.
Kézdi, B. : A negatív kód. Pro Pannonia, Pécs, 1995
László, J. A szociális reprezentációról: in: Béres, I. - Horányi, Ö. (szerk)
Társadalmi kommunikáció. Osiris, Budapest, 1999.
Neimeyer, R.- Raskin, J.: The Construction of Disorder. American Psychological
Association, Washington D.C. 2000.
Péley, B.: Élettörténet és szociális reprezentáció: Fiatala kábítószerélvezők
élettörténeti epizódjainak elemezése az identitás szociális reprezentációja
szempontjából. In Kelemen, G (szerk. ) Teledialógus, Pro Pannonia, Pécs, 2000.
Péley, B. - Révész, Gy.: Kötődési mintázatok szerveződése, szerepek és funkciók
észlelése droghasználó fiatalok élettörténeteiben. In: Kelemen, G.- B. Erdős,
M. (szerk.) Az addiktológia horizontja. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2001.185-210.o.
Pinker, S.: A nyelvi ösztön. Typotex, Budapest, 1999.
Pólya, T.: Narrative perspective as an indicator of narrative identity. Vth
Alps Adria Conference, 1999. Pécs.
Qvortrup, L.:The Controversy over the Concept of Information. In: Cybernetics
and Human Knowing, vol.1, no.4., 1993.
Seltzer, M, Seltzer,W.: Eposz, közös szövegalkotás és kívülállóság. Pszichoterápia,
X.2, 2001 április, 98-109 o.
Szakács, F - Kulcsár, Zs.: Személyiséglélektani szöveggyűjtemény II. Kézirat.
Tankönyvkiadó, Budapest, 1991.
Van Gennep, A.: The Rites of Passage. Sage, 1961
Watzlawick, P - Beavin, J. - Jackson, D. : Pragmatics of Human communication.
Faber and Faber, New York, 1979.
White, M.: Reflections on Narrative Practice, Essays and Interviews. Dulwich
Centre Publications, Adelaide, South Australia, 2000.
Jegyzetek
[1] in: Neimeyer, R. - Raskin, J.: The Construction of Disorder [vissza]
[2] Szakács, F.- Kulcsár, Zs. Személyiséglélektan II (1991) jegyzetének terminológiája:
az angol "personal construct" terminus fordítása. [vissza]
[3] A szociálpszichológia alapvető attribúciós hibaként azonosítja a tévedések
azon forrását, amikor - adott társadalmi kulturális perspektívából - a cselekvőt
túl, a szituációt pedig alábecsüljük (Hewstone et al, 1997). [vissza]
[4] Ide kívánkozó megjegyzések: A pszichoanalitikusok táborán belül markáns
ellentétek voltak abban a kérdésben, hogy az érzelmi áttétel - ami lényegében
ugyancsak a kommunikatív kapcsolat "zaj"-át jelenti - vajon szükséges
feltétele-e a pszichoterápiának? Egy lehetséges támpont a kérdés eldöntéséhez
a jelen esszében felvázolt gondolatmenet mellett, hogy az emlékezés során az
előhívást jelentősen segíti a kontextushatás (Atkinson et al. 1996) -ebben az
esetben a kapcsolati kontextusra vonatkoztatva. Tehát: az áttétel (és a viszontáttétel
is) jól jöhet, ha a cél a jelentés-konstrukciók (szelf) változása. [vissza]
[5] Érdemes volna azon is eltűnődni, miért olyan nehézkesek ebben a világban
a terminusok: gyakorlatilag a kommunikátorok, illetve maga kommunikációs aktus
megnevezéséhez is számtalan rossz lehetőség közül válogathatunk, amelyek közül
mindegyik több mondatnyi definíciót kívánna. Talán ennek az írásnak a liminalitáshoz
kapcsolódó záró-gondolata némi támpontot jelenthet a lehetséges okok vonatkozásában.
[vissza]
[6] dr. Kézdi Balázs hívta fel a figyelmet a pszichiáter szájából elhangzó,
sokatmondó "Értem" fordulat jelentőségére - ti. ez akkor hangzik el,
amikor kimondója összezavarodott, vagy éppen nem figyelt. [vissza]
[7] A töréspont, a mikro-disszinkronizmusok kutatásának ötlete Dr. Kelemen Gábortól
származik. [vissza]
[8] A "Suproxin-kísérlet" - a beépített személy hangos jókedve láttán
a k.sz-ek "feldobottságot", míg a beépített személy dühös viselkedésének
megtapasztaltával "dühöt" éltek át. [vissza]
[9] A fenti beszélgetés egy telefonos lelki elsősegélyszolgálat elemzésre átírt
kutatási anyagából származik, a Baranya Megyei Mentálhigiénés Intézet közreműködésével.
A kutatást az OTKA T-029.194. sz. pályázata támogatja. [vissza]
[10] A kontroll itt most a múltra vonatkozna - Kelly nem ebben a vonatkozásban
emelte ki jelentőségét. Szerinte "a jövő az, ami tantaloszi kínokat okoz
az embernek, nem a múlt."(Szakács - Kulcsár, 1991) [vissza]
[11] A lélektani krízis állapotában a személy olyan problémával kénytelen szembenézni,
amit bár mindennél fontosabbnak ítél, aktuális eszközeivel, energiáival nem
tud megoldani. Bővebben pl. Csürke 2001a [vissza]
[12] A témáról bővebben ld. Csürke 2001b [vissza]
[13] Az orvos-beteg kapcsolatban a hagyományos-hierarchikus intézményi szerep
miatt kérdéses ennek megvalósítása (Kelemen 2000) [vissza]
[14] Annál is inkább, mert egy másik - ugyancsak vállalati kommunikációra vonatkozó)
vizsgálat szerint pl. a felszínen kooperatívnak álcázott stratégiák a valóságban
kompetitívek - ez ellentétes a low-context sajátosságokkal. (Béres - Horányi
1999) [vissza]
[15] Ide kapcsolódik a kétértelmű helyzetek tolerálásának kérdése, ami központi
szerepet kap a PT-ben. [vissza]