A luhmanni tömegmédia-elmélet ismertetése

(Niklas Luhmann: A tömegmédia valósága. Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet, Gondolat kiadó, Budapest, 2008.)

Barnabás recenzióját néhány ponton kívánom kiegészíteni.

Az elmélet érvényességi területe

Kiegészítésem:
A tömegmédia valósága c. Luhmann mű 16 fejezetre oszlik, amik először egy előadásként hangzottak el 1994. július 13-án Düsseldorfban. Luhmann célja ezekkel a fejezetekkel a "kommunikációtudományos médiakutatás aránylag szűk kereteinek szétrobbantása." Luhmann szerint a tömegmédia mindazon társadalmi intézményeket magába foglalja, melyek a kommunikáció terjesztéséhez a sokszorosítás eszközeit alkalmazzák. Ezek közé tartoznak a könyvek, folyóiratok, újságok, fényképészeti, vagy elektronikus másolási eljárások, illetve az elektronikus média.

Az elméletben érvényesül? kommunikáció-fogalom típusa:

Kiegészítésem:
A tömegmédia két hangsúlyos szelekciós tényezőnek ki van téve: 1. az adáskészség és a bekapcsolási érdek, minek értelmében a szervezetek, melyek a tömegmédia kommunikációját létrehozzák pusztán sejtésekkel (közvélemény-kutatás) élhetnek tartalmaik elfogadását illetően.
2. A specifikus médiatartalom-gyártás a programok standardizálódásához, de egyidejű differenciálódásához is vezethet, aminek következtében a befogadó azt veheti át a kínálatból ami neki fontos, vagy amiről úgy érzi, környezetében tudni illik.

Luhmann így vélekedik: "A tömegmédia valósága, mondhatni, valóságos valósága a saját műveleteiben rejlik. Kinyomtatnak és sugároznak. Olvasnak. Adásokat vesznek. Számos előkészítő és utánamondó kommunikáció fonja körül ezt a történést. A terjesztés folyamata azonban csak technológiák alapján lehetséges. Ezt a tömegmédia minden elméletében figyelembe kell venni." (Luhmann, Niklas: A tömegmédia valósága, Gondolat, AKTI , Bp. 2008 p.11.) Felmerül a kérdés, hogy miképpen lehetséges a tömegmédia valóságkonstrukciójának valóságát leírni? Ezzel Luhmann az Önreferencia és kifelé irányuló referencia c. fejezetben foglalkozik. A kommunikáció témái biztosítják, melyek lehetővé teszik, hogy a tömegmédiumok műveleti zártságuk ellenére se különüljenek el a társadalomtól és a kifelé irányuló referencia és önreferencia összhangban maradjon a rendszerszerű kommunikáción belül. Mindezt pedig úgy tegyék, hogy közben fenntartsák a társadalom folyamatos ingerlését, vagyis a témák nyilvánosságra hozatalával és ismertségük elterjedésével, azok későbbi kikopásával (hírérték-vesztésével) fenntartsák a társadalom részéről az információigényt azáltal is, hogy a tömegmédiumok más társadalmi szférákhoz (politika, tudomány, jog, politika, művészet) kapcsolódnak. Ezt rendkívül érdekes és továbbgondolásra érdemes meglátásnak látom, számomra ez a 2. fejezet kulcsmondandója. "A kommunikáció témái biztosítják, hogy a tömegmédiumok műveletei zártságuk ellenére se különüljenek el, ne váljanak ki a társadalomból. A témák a kommunikáció megkerülhetetlen követelményei." Itt hozza fel Luhmann példának az AIDS-et, ami szerinte nem a tömegmédia terméke, hisz az csak megragadja és nem magyarázható módon tárgyalja. A hírek és tudósítások esetében (amiről az 5. fejezetben olvashatunk) a legnagyobb paradoxon, amit fel kell oldani, az az, hogy a médiának folyamatosan friss híreket (vagy a hírek hírré váló reflexióját) kell szolgáltatnia: nem pusztán akkor kell eseményeket gyártania, ha azok újdonságként előttünk állnak, hanem ezt naponta kiszámítható ütemben és keretek mellett kell tenniük. Itt is fontos előtérbe állítani, ez esetben már nem a hagyományos igazságfogalom működéséről, hanem egy szabályozott, professzionális (zsurnalizmus) keretek mellett működő rendszer eseményszelektáló- így konstruáló tevékenységéről van szó. Luhmann a híreket a következő jellegzetes szelekciós tényezőkkel jellemzi - és jómagam ezeket a szelektorokat aktuálisnak tartom: újdonság, konfliktusok, mennyiségek, helyi vonatkozás, normasértések, botrányok.

Mindenfajta válogatás mögött a sűrítés, megerősítés, általánosítás, sematizálás összefüggése rejlik. Ez az absztrakció a külvilágban nem található meg, csak a róla való kommunikációban, mely egyidejűleg aláhúzza a munka szerintem egyik legfontosabb tézisét is: "..csak a kommunikáció (helyesebben: a tömegmédiumok rendszere) kölcsönöz jelentést a tényállásoknak. Értelemsűrítmények, témák, tárgyak a tömegmédiumokon keresztül zajló kommunikáció "saját értékeiként" keletkeznek." (Luhmann 2008: 48) A tömegmédiumok így egyszerre ápolják és ássák alá hitelességüket - hiszen éppen a manipuláció gyanújában térnek vissza egységükhöz az információ és nem-információ kódértékei.

A koncipiálásba bevont szerkezeti egységek:

Kiegészítésem a "szórakoztatáshoz":
A tömegmédia keretei között a valóságkonstrukció keretei között vizsgáljuk információ és nem-információ kódolásban. Luhmann szerint olyan külső keret, melyben a fiktív valóság érvényesül. A valóság metszete, amelyben a második világ létrejön.
Kiindulópontunk itt a játék általános elmélete. A játék a valóság megkettőzése: a játék gyanánt felfogott valóság kiválik a hétköznapi realitásból, második valóság teremtődik.A játék műveletében utalások vannak a vele egyidejűleg létező valóságra. Igazodni kell a játékszabályokhoz.

Érdekes összehasonlítás: Társasjáték: szociálisan egyeztetett viselkedéssor, míg a szórakoztatás: egy egész világ, a fiktív valóság, nincs szüksége szabályokra. A közös vonás: a néző megfigyelheti a kezdetet és a véget. A szórakozás által teremtett valóságos tárgyak, amelyek átmenetet biztosítanak a valóságos valóság és a fiktív valóság között. Filmek vagy szövegek. Belső oldalukon a képzelet világa látható, amelyhez információkra, és nem játékszabályokra van szükség. A szórakozás izgalmát az ábrázolt fiktív valóság bizonytalansága adja, mely további információkra van utalva annak feldolgozása érdekében. Minden feszültség egyéni módon keletkezik és oldódik fel. A feszültség megteremtéséhez engedni kell, hogy a szerző visszalépjen a szöveg mögé. Kulcsgondolatnak tartom a modern regényről szóló vélekedést, miszerint a közönséghatásra számító tömegmédiumok egyik szüleménye. Műfaja az újkori újságírásból jött létre. A fikciós regényekből az olvasó saját életére következtethet. Múltba visszanyúló utalások. Jövő és múlt együttese adja a történet megérthetőségét. A befogadás során a megfigyelő megtanulja a másodfajú megfigyelést: a szövegben felvonultatott személyek élményeire és indítékaira összpontosítja figyelmét.

A szórakoztatás célját a következőképp fogja meg: Az én által átélt, remélt, félt, elfeledett tartalmak felélesztése. Az új "mitológiát" a tömegmédiumok szórakoztatási formái teremtik meg. A szórakoztatás újból megerősíti mindazt, amik amúgy is vagyunk: az emlékezeti teljesítmények itt is tanulási folyamatokhoz kötődnek.

A tömegmédiumok meghatározzák a világ olvasatának módját, a morált. A morálnak botrányra van szüksége, ami a tömegmédiát igényli. A film és televízió világában a valóságos valóság és a fikciós valóság kibogozhatatlanul összekeveredik. A tömegmédiumok aláássák a szabadságmegértést: a szabadságot a kényszer hiányaként fogják fel és a tömegmédiumok társadalmi ártatlansága abban áll, hogy senkit sem kényszerítenek.

Az elméletalkotás célja:

Kiegészítésem Barnabás recenziójához:
Luhmann gondolatmenetét követve a tömegmédiumok nem közmegegyezéses valóságot teremtenek. Megfigyeléseiben az önreferencia és a kifelé irányuló referencia közötti megkülönböztetéshez kell tartania magát. Mi a tömegmédia funkciója? Erre a kérdésre maga a szerző adja meg a legkompaktabb választ: "a tömegmédia funkciója a társadalmi rendszer önmegfigyelésének irányítása - amin nem egy specifikus tárgyat értünk, hanem a világnak rendszerre (társadalom) és környezetre való felosztását...(...)... a tömegmédia funkciója így az ingerlés felkeltésében és fenntartásában áll - nem pedig a tudás bővítésében és az emberek normákhoz való nevelésében."

Lektorálta: Görözdi Dóra
2011. jan. 12.