A (média)erőszak vége?
Mathias Corvinus Collegium- Századvég Kiadó, Budapest, 2009.
A médiaerőszak máig a legnépszerűbb eleme a média démonizálására törekvő közbeszédnek. Amellett, hogy az évtizedes munka során egyik tudományterület kutatói sem tudtak egyértelmű és elfogadható bizonyítékot felmutatni arra, hogy a médiában bemutatott bármely (erőszakos) tartalom, bármilyen (káros) hatást váltana ki, a médiával kapcsolatos morális pánikok jellemzője, hogy a médiát tekintik bűnbaknak, melytől a társadalom legvédtelenebb tagjait szigorú szabályozó mechanizmusok kialakításával és azok fenntartásával szükséges megvédeni. A médiáról szóló modernista megközelítések alapnak tekintik a média erős és kivédhetetlen hatását, mely a pszichológia empirikus kutatásaival kiegészítve, morális pánikokban válik a társadalom tagjait veszélyeztető szörnnyé. A pszichológiai kutatások erős állítása ugyanis az, hogy a bemutatott erőszak a befogadókban növeli az agressziót és erőszakos cselekvésekre ösztönöz. Az ilyen leegyszerűsítő megközelítések napjainkban is a médiával kapcsolatos közbeszéd uralkodó elemei. Ehhez szorosan kapcsolódik a politika napirendjét ma is gyakran meghatározó médiaszabályozási vita is, amelyben a politikusok, a média tartalmainak előállítói és az aggódó szülők is aktív szereplőként vannak jelen.
A médiaerőszakról szóló tanulmánygyűjtemény létjogosultságát és relevanciáját a fentiek fényében nem szükséges indokolni. A pszichológusok, a szociológusok és a médiakutatók a mai napig nem jutottak dűlőre a kérdést illetően, seregeik harcban állnak.
A médiaerőszak kiterjedt, de nagyon egyenetlen színvonalú szakirodalmában általában kétféle könyvet találunk. Az első a téma fontosabb pontjait kiemelve, többnyire a kiválasztott diszciplína előírásai alapján értékeli a jelenséget. A másik típus az, amely félresöpri a korábbi elméleteket és kinyilvánításszerűen megadja a választ a vita fő kérdésire. A hazai könyvpiacon számtalan példa van mindkettőre, főként a pszichológia eredményeire támaszkodva, valamint a pedagógia ezen belül a mozgókép és médiaismeret tárgyköréhez kapcsolódóan találkozhatunk ilyen könyvekkel. Ezek közül néhány jellegzetes, a teljesség igénye nélkül: Kósa Éva-Vajda Zsuzsa (1998) Szemben a képernyővel; Marcel Frydman (1999) Televízió és Agresszió; Tóth Tamás (2005) Médiaerőszak; Szávai Ilona szerk. (2007) Tévé előtt védtelenül. A könyvekben szinte kivétel nélkül megjelennek a pszichológia és a médiakutatás klasszikus elméletei Bandura, Milgram és Gerbner stb. kutatásai melyek mind a médiaerőszak káros hatását hivatottak alátámasztani. A médiaerőszak káros hatását az említett szerzők nem kérdőjelezik meg, annak kivédésére a szabályozás mellett, a médiatudatosság növelését látják megoldásnak, ami a médiában bemutatott erőszak helyes értelmezését tanítja meg a "veszélyeztetett" befogadóknak.
A médiaerőszak vitában e kötet szerkesztői, Stachó László pszichológus és Molnár Bálint kommunikációs szakember, a fentiekhez képest új megközelítési módot kínálnak. Ahogy a Médiakutató folyóiratban korábban megjelentetett cikkükben, úgy a kötetben szereplő tanulmányukban is a pszichológusok, szociológusok és médiakutatók eltérő megközelítéseiből adódó ellentmondásokra, a különböző kérdésfelvetésekre és módszertani megközelítésekre hívják fel a figyelmet és egy olyan párbeszéd kialakítását sürgetik, ahol e módszertani, filozófiai kérdések tisztázhatók.
Egy napjainkban születő tudományos igényű munka feladata több, mint egy régóta tartó vita pontjainak összegzése, vagy mint az aktuális helyzetértékelés. A médiaerőszak című tanulmánygyűjtemény szerkesztői ezzel tisztában vannak, ezért kötetükben egy multidiszciplináris alapokon álló intellektuális küzdőteret hoztak létre, ahol a különböző tudományos hátterű szerzők, nagyobb mértékben az elmélet és kisebb mértékben a gyakorlat oldaláról, több releváns szempontot felvonultatva mutatják be a médiaerőszak lehetséges megközelítéseit. A tanulmánykötetben létrehozott virtuális küzdőtéren többek között pszichológus, szociológus, médiakutató, jogász, valamint filozófus, etológus és esztéta szerzők tanulmányai folytatnak intellektuális párbeszédet, ami így termékeny terepet biztosít a médiaerőszak terhelt problémájának megtárgyalásához.
Az olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy a könyv milyen választ ad a médiaerőszak problémakörére és a szerkesztők, szerzők milyen megközelítés mellet teszik le voksukat. A könyv viszonya a médiaerőszak kérdéséhez hasonlóan összetett és árnyalt. A pszichológia és a médiakutatás vitájának bemutatásakor egyaránt bírálják a klasszikus hatásközpontú médiamodelleket és az erőszakot kontextus nélkül vizsgáló empirikus pszichológia vizsgálatokat. A kötet legnagyobb erénye az, hogy megkísérli a kérdés pontosítását és a jelenség alapos rétegekre szedését, a modern helyett egy késő-modern gondolkodási keretet véve alapul. Míg a modernben a klasszikus hatásközpontú, szövegcentrikus megközelítések szabták meg a médiáról való gondolkodás fő irányát, a mai késő-modern megközelítések teret engednek egy a kultúra jelenségeit értelmező, a média és a felhasználó viszonyát középpontba állító, használatközpontú, multidiszciplináris szemléletmód érvényesítésének. A szerkesztők által beválogatott tanulmányok ennek jegyében megpróbálják megtisztítani a médiaerőszak fogalmát a rárakódott rétegektől és az összemosás és leegyszerűsítés helyett pontosítani igyekeznek azt. Ezt jelzi, hogy a könyv több tanulmánya is megfogalmazza az igényt a médiaerőszak és az agresszió fogalmainak újradefiniálására. A könyv szintén díjazandó törekvése, hogy a médiaerőszak problémájának megtárgyalásához a tudományterületek közti intenzív tudományos párbeszéd létrejöttét sürgeti és nem kész válaszokkal próbál az olvasók elé állni.
A kötet 14 tanulmánya a szerkesztők bevezetőjét követően 4 fő szerkezeti egységre tagolódik. Az első, és egyben legerősebb fejezet a médiaerőszak természettudományi és társadalomtudományi elméleti bevezetését tartalmazza. Az ebben a részben szereplő tanulmányok közül Haller József neurobiológus és Tóth Péter István viselkedés és kommunikációkutató írásain keresztül megismerkedhetünk az erőszak és az agresszió természetével, az emberi fejlődés és a társadalmi együttélés során betöltött szerepével. Mátay Mónika tanulmánya a bűn és büntetés nyilvánosságának történeti változásain keresztül mutatja be, hogy a nyilvános kivégzések hogyan alakultak át a moziban látott mediatizált erőszakká. A fejezet záró tanulmányában Császi Lajos "A médiaerőszak, mint a társadalmi erőszak szimbolikus helyettesítője" című írásában a médiaerőszak adott társadalmi és kulturális kontextusát tárja fel. A könyv legerősebb állítása, ami mind az evolúciós viselkedéstudományi keretben, mind a Császi Lajos szociológus tanulmányában megjelenik, a televízió erőszakos történeteinek szocializációs, a társadalmi együttélést szabályozó professzionális eszközként való értelmezésén alapul. Eszerint a médiaerőszak mediatizált szimbolikus konstrukciók formájában szabályozza a csoporton belüli erőszakos cselekedeteket, mintákat ad és elrettent a túlzott erőszak alkalmazásától, tehát az erőszakra ösztönzés helyett, a társadalmon belüli erőszak szabályozásának eszköze. Ezt az állítást erősíti Mátay Mónikának az erőszak nyilvánosságát tárgyaló cikke is, amiben a bemutatott erőszakos igazságszolgáltatás preventív szerepe mellett érvel. A szerzők megközelítése nagyban eltér a korábbi modernista hatáselméleti megközelítésektől, mind a médiahasználatot, mind a mediatizált erőszak szerepének megítélését illetően.
A könyv második tematikus egysége a hatalom és a politika címet viseli, ebben olyan tanulmányok kaptak helyet, melyek az erőszak, a terror és a gyűlöletbeszéd témakörét járják körül. Istvánffy András a média és a terror kapcsolatával foglalkozó írása a terror, mint rítus kérdését fejtegeti. Dayan és Katz rituális modelljének felhasználásával elemzi a Müncheni Olimpián történt terroristatámadást és a WTC elleni 2001-es merényletet, melyet a modellt felhasználva ellenrítusnak titulál, ami a közösséget az értékei elleni támadásból adódó sérülékenységével szembesíti. Szilágyi-Gál Mihály az erőszakközlés etikai dimenzióit elemzi. A szólásszabadság elvi hátterének és védelmének magyarázatát követően fő kérdése a szándékoltság köré épül. Tanulmányában azt vizsgálja, hogy a gyűlöletkeltő és uszító kijelentések esetében a szándéknak milyen szerepe lehet azok etikai megítélésében és ezeket miként lehet a sértettek, valamint a szólásszabadság védelme érdekében megfelelő módon szabályozni. Hargitai Henrik a gyűlöletrádiókkal foglalkozó tanulmánya is itt kapott helyet. A szerző a gyűlöletbeszédet sugárzó hangzó médiumok fejlődésének történeti áttekintését és azok alapos feltérképezését végzi el a német birodalmi rádióktól a mai internetes neonáci rádióig, kitérve a gyűlöletrádiókkal szemben működő békerádiók bemutatására is.
A kötet harmadik tematikus egységében 5 tanulmány található, amelyek a médiaerőszak kutatásába avatják be az olvasót. Itt olyan, már-már periférikus médiaműfajok kapnak helyet, mint a horrorfilm, a képregény és a számítógépes és videojátékok. Kodaj Dániel a horrorfilmekről szóló írásában azt állítja, hogy azok morális tanmeseként az erőszak ellen beszélnek, tehát nem erőszakra ösztönöznek, hanem ezzel ellentétben humanizáló hatásúak. Azt gondolom, hogy ezt olvasva már nagyon messze érezhetjük magunkat a médiáról napjainkban zajló diskurzus fő tételeitől. A cikk állítása azért kicsit meglepő, mert a szándékosan eltúlzott, szélsőséges, a horrorfilmekre jellemző erőszak bemutatásának a realitástól eltávolító hatását nem tartja hátránynak abban, hogy az a társadalmi erőszak szabályozójaként lépjen fel. Azt gondolom, hogy a mediatizált erőszak szabályozó szerepének empirikus vizsgálata egy ilyen műfaj kapcsán lehetne igazán érdekes.
Szabó András az Origó újságírója, a képregények világának kimerítő bemutatásával azok erőszakosságára kíván magyarázatot adni. Ehhez a Frankfurti Iskola tömegkultúra fogalmát és Walter Benjamin a műalkotások sokszorosításával foglalkozó tanulmányát is felidézi, azonban ezek segítségével sem ad kielégítő választ a képregényben bemutatott erőszak szerepére. Fekete Zsombor a videojátékok és az erőszak viszonyát vizsgálja, megbízható empirikus adatok hiányában a videojátékokkal kapcsolatos morális pánikot elemzi, kitérve egy-egy játékkal kapcsolatos botrány ismertetésére és a játékokkal kapcsolatban bevezetett korlátozásra is. A tanulmányban a játékokban megjelenő erőszak 3 rétegét is elkülöníti, amely árnyalhatja a felhasználóra kifejtett feltételezett hatás problematikáját is, mely szintén a morális pánikok alapeleme. A veszélyes játékok kérdését Odrovics Szonja tanulmánya feszegeti tovább, ő a nagyszámú játékos egyidejű részvételével játszott online szerepjátékokról ír. Alapkérdése, hogy a játék során a játékost ért erőszaktapasztalatok miként hatnak a játékos valós viselkedésére és attitűdjeire azonban továbbra is megválaszolásra vár, mivel erre csak megfelelően differenciált elemzések elvégzésével lehetne választ adni és ennek vizsgálata a korábbi hatáskutatásokban nagyon leegyszerűsített formában jelent csak meg. A fejezet eddigi tanulmányaitól eltér Hammer Ferenc szociológus esettanulmánya, mely az iskolai teljesítmény és a számítógép kapcsolatát vizsgáló kutatások eredményeit bemutató média-megjelenéseket elemzi. Rámutat arra, hogy a kutatás eredményeit a média leegyszerűsítve a nagyobb szenzáció és hírérték érdekében eltorzítva mutatja. A szerző az esettanulmány alapján csapnivalónak értékeli a netnyilvánosság demokratikus teljesítményét is, hiszen kétes hitelesítő mechanizmusokon keresztül, hamis vagy félrevezető szövegek minden probléma nélkül felkerülhetnek az online médiumokra.
Az utolsó, a "Vita gyakorlati vonatkozásai" című fejezetben 2 terjedelmes tanulmány a szabályozás és oktatás kérdéseit járja körül. Nyakas Levente jogász a médiaerőszak jogi szabályozásának lehetőségeiről ír. Következtetése szerint, mivel az állami kontrol szerepe a digitalizáció és a konvergencia miatt gyengül, a médiumok önszabályozása pedig az érdekütközések miatt problémás, az új audiovizuális környezetben a szülők és a gyermekek médiatudatosságát kell növelni. Szíjártó Imre filmtörténész a mozgókép és médiaismeret tantárgy kialakulása, irányzatai és elméleti alapvonalai mentén közelíti meg a kérdést és az iskolai közegben alkalmazott óravázlatok és beszámolók alapján ismerteti a magyarországi oktatási modellt. A szerző emellett tárgyalja az erőszakkal kapcsolatos iskolai oktatási tapasztalatokat is.
A kötetben szereplő tanulmányok fő erénye, hogy azok többsége a médiaerőszak kérdéséhez egy, a modernista diskurzus jegyeit hátrahagyó, új, késő-modern szemléletű megközelítést próbál adni. A gondos szerkesztésű kötetben így látható egyfajta szemléletváltás, ami a médiaerőszak vita tekintetében optimizmusra adhat okot. A különböző tudományterületek eredményeit egymással szembesíteni kívánó munka ezért mindenképp segíthet abban, hogy a médiaerőszak kérdéséről és általában a médiáról is árnyaltabban gondolkodjunk, ezáltal a régi leegyszerűsítő magyarázatokat újakra cseréljük. A szerkesztők ennek érdekében lemondtak arról, hogy egy a problématörténetet bemutató, a vita történeti részleteibe menő tankönyvet hozzanak létre. Ehelyett a tudományosan izgalmasnak ígérkező pontok felvillantásával a médiakutatók, a média iránt érdeklődő hallgatók számára a probléma lehetséges tárgyalási módjait és szintjeit mutatják be. A kötetben szereplő tanulmányok, így inkább lehetséges kiindulópontjait, mint végső lezárását adhatják a médiaerőszakról folytatott tudományos vitának, amelynek a vége még csak nem is látszik...
Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
A tanulmánygyűjteményben szereplő megközelítések többnyire a kommunikáció rituális
felfogását (kommunikáció rituális modellje) részesítik előnyben a transzmissziós
megközelítéssel szemben. Ebben a keretben értelmezik a médiában bemutatott erőszakos
tartalmak és a közönség (befogadók) viszonyát.
A könyvben szereplő elméletek érvényességi területe
Médiakutatás, médiaelmélet, szociológia, médiajog, médiaismeret
Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
A kötet több tanulmányban is hivatkozott rituális kommunikációs elképzelés James
Carey tollából származik, aki a hagyományos információátadó transzmissziós modell
mellett egy rituális modellt vázolt fel. A rituális megközelítés a kommunikáció
közösségi aspektusára helyezi a hangsúlyt. A közvetítés helyett a részvétel
számít meghatározónak.
Az elmélet leíró vagy magyarázó?
A kötetben szereplő tanulmányokban az elmélet gyakorlati alkalmazása segítségével
különböző szerzők elemzik a média erőszakos tartalmait, a képregényektől a videójátékokon
át a horrorfilmekig.
Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Médiaelmélet, médiakutatás, szociológia
Az elmélet háttérdiszciplínái
Médiakutatás, médiaelmélet, pszichológia, szociológia, médiajog,
Néhány fontosabb bibliográfiai tétel
Császi Lajos (2002) A média rítusai. Osiris, Budapest
Császi Lajos (2001) "A rituális kommunikáció neodurkheimi elmélete" In.: Szociológiai Szemle, 2001/2: 3-15.
Csigó Péter (2005) Közéleti diskurzusok és identitások a népszerű média terében. Miért nincs hatásuk a kereskedelmi híradóknak? Médiakutató 2005/4.
Daniel Dayan & Elihu Katz (1992) Media Events: The Live Broadcasting of History. Cambridge: Harvard University Press.
Az összefoglalót készítette: Myat Kornél
2009. november.