Az összefoglalót készítette: Kéri Rita2010. január
Cambridge University Press, 2009
A kötet szerzője ebben a munkájában az összetett, vagyis több modalitás bevonásával
végrehajtott kommunikatív aktusok szemiotikai elemzésére alkalmas általános
keret megalkotását kísérli meg, konkrétan pedig a beszédet és gesztusokat alkalmazó
megnyilvánulások példáján mutatja be a keret alkalmazását. Lényegében minden
kommunikatív megnyilvánulást összetettnek tekint ebben az értelemben, és a jelentésről
szóló diskurzus számára nem tartja célravezetőnek, hogy a modalitásokat külön
kezeljük. A humán kommunikáció egységeként értelmezett kommunikatív megnyilvánulás
fogalmát Goffmantól veszi át, és abból indul ki, hogy az értelmezés során egységként
kezeljük és ugyanazoknak a racionális megismerési elveknek a mentén dolgozzuk
fel a különböző modalitásokat mozgósító megnyilvánulásokat. Az elemzés, akárcsak
az értelmezés dimenziói, a szemiotikai funkciók pedig keresztbemetszik ezeket
a modalitásokat. A gesztus más módon hordoz értelmet, mint a beszélt nyelv,
de a különbséget Enfield a modalitásra való hivatkozás nélkül kívánja megragadni:
amellett érvel, hogy a nyelv és a gesztusok szintaxisa egymással keveredhet.
A nyelvi és egyéb jelek elemzésében is a holisztikus, vagyis a kommunikatív
megnyilvánulások részeként megragadható jelentés fogalmát kívánja alkalmazni.
A keret, amelyben Enfield az összetett megnyilvánulásokat koncipiálja, széles interdiszciplináris hátteret mozgósít, számos korábbi elméletet, kortárs kutatási eredményt és elméleti következtetést igyekszik egységes képben integrálni. Saussure követőinek statikus, önkényes és absztrakt jelfelfogásával szembehelyezkedve, elsősorban Peirce, Grice, Sperber és Wilson elméleteinek keresztmetszetében fogalmazza meg a kommunikatív aktusokra vonatkozó magyarázatait, abból az alapállásból kiindulva, hogy mindig kontextualizált kommunikatív jelekkel és dinamikus, motivált és konkrét jelentésekkel van dolgunk. A kommunikációs helyzetekben a jeleket kognitív folyamatok nyilvános elemeiként kezeljük, melyek egyúttal mások kommunikatív szándékára is utalnak, értelmezésük pedig a megnyilvánulás optimális tervezését feltételező heurisztika (de nem szigorú vezérlő elvek) mentén történik. Olyan triádikus kooperatív tevékenységként jellemzi tehát a kommunikatív aktust, melynek célja nem egyszerűen a jelentés rögzítése vagy átvitele, hanem valamilyen kívánt értelem előidézése a másikban. Enfield perspektívájának kulcsfontosságú alaptémája a jelek társas stratégiával, közösen, nyilvános folyamatban konstruált volta. Clark "közös alap" fogalma mentén, Tomasello és Levinson magyarázatainak felhasználásával írja le - a fentiekkel összhangban - ennek a konstruálásnak a mozgatóit is: a jelentés mindig privát hipotézis, de ezek a hipotézisek végül a nagy számú közös társas tevékenység és a konvenció "nyilvános szerződése" révén konvergálnak. A konkrét megnyilvánulások jelentésének felfejtésekor mindig ilyen hipotéziseket verifikálunk az aktuális kontextus tükrében. A szerző szerint tehát elkülöníthető a jelentésnek egy olyan része, amely kontextustól független (szemantikai invariáns), így a kommunikatív megnyilvánulásoknak mind a nyelvi, mind a nem nyelvi elemei esetében érdemes megkülönböztetni mindenekelőtt a jelentésnek egy kódolt és egy további, gazdagabb (pragmatikai) dimenzióját. Míg az előbbi konszenzuális alapú és jórészt szimbolikus, az utóbbi a kontextusból is merít, és lehet indexikus, implicit, vagy következtetéses (vagyis a kódolt jelentésen vagy a kontextuson alapuló implikatúra).
Enfield a kötet két fejezetét szenteli konkrét esetelemzéseknek, melyekben a lao nyelv használóinak körében mutatja be a megnyilvánulások deiktikus és illusztratív összetevőin a különböző modalitásokat mozgósító jelek értelmezését. Példáit részben mindennapi élethelyzetekből, részben etnográfiai adatközlési szituációkból veszi. A bevezető fejezetben körvonalazott, viszonylag hosszan kifejtett elméleti keret ezeknek az elemzéseknek a tükrében inkább a szerzői pozíció manifesztumának tűnik, a szemiotikai magyarázatok nem épülnek szervesen a felvezetett megfontolásokra. Mindenesetre az egyedi nyelvi kifejezések és gesztusok sajátosságainak, használatának szisztematikus feltárásán túl az elemzésekhez lazán, az elméleti alapálláshoz szorosabban kapcsolódó általános érvényű következtetéseket is tesz a szerző.
A kimerítő szemiotikai elemzéstől Enfield a jelek olyan megkülönböztető paramétereinek feltárását reméli, mint a szegmentálhatóság, a populációk közti stabilitás, az időbeli állandóság, a szimmetria vagy dominancia, a produkálás és az észlelés relatív gyorsasága, vagy a hordozhatóság.
A kommunikatív megnyilvánulások összetett (kompozit) jellegének magyarázó ereje mindenekelőtt az alapvetően kontextusfüggő deiktikus megnyilvánulások felfejtésében mutatkozik. Ennek kapcsán a szerző megerősíti Sacks és Schegloff, Clark és mások azon álláspontját, hogy a kommunikáció általános működésének megértéséhez elengedhetetlen a címzett figyelembe vétele. Konkrét példáinak tanúsága szerint annak ellenére, hogy a mutató névmások használata a vizsgált nyelvben beszélő-központú, a címzett ugyanúgy része az interakció dinamikájának és így tőle (a beszélőtől való távolságától, a jelölthöz viszonyított helyzetétől, a jelölt láthatóságától, stb.) is függ a megfelelő mutató névmás és a megfelelő gesztus kiválasztása, miközben ezeket a szempontokat a jel szemantikája nem feltétlenül kódolja. Az ez és az mutató névmások esetében amellett érvel, hogy a legtöbb nyelvben ezek szimmetriája nem kódolt, hanem emergens. A nyelv egy elsődleges, általánosabb jelentésű mutató terminussal operál, és ez csak a másodlagos, specifikusabb kódolt jelentésű mutató terminus mellett implikálja az erősebb terminus jelentésének az ellentétét. Az ikonikus, szemléltetési céllal rögtönzött gesztusok esetében azok kreatív jellegére hívja fel a figyelmet a szerző, és szintaxisuk elemzésével rámutat az adott megnyilvánulás léptékét meghaladó strukturált jellegükre, szimmetria-dominancia viszonyaikra, és arra, hogy segítségükkel előállíthatók különféle alakzatok, például metonímia is. Példákkal demonstrálja, hogy a gesztusok között formai és funkcionális összefüggések lehetnek, képesek az információt szegmentálni, és ez nem feltétlenül a beszélt nyelv szegmentáltságát követi, valamint eltérő szemantikai és pragmatikai szerepű gesztusok szimultán is történhetnek. A vázlatos ábrázolásra használt gesztusokról szóló fejezetben amellett érvel, hogy az emberi test kognitív artefaktum, melyet változatos reprezentációk előállítására használunk, és ennek során a beszélő nem pusztán elérhetővé tesszi az információt, hanem folyamatosan dolgozik a címzett orientálásán is.
Fontosabb hivatkozások:
Clark, H. H. (1996): Using language. Cambridge: Cambridge University Press
Engle, R. A. (1998): Not channels but composite signals: Speech, gesture, diagrams and object demonstrations are integrated in multimodal explanations, in M.A. Gernsbacher and S.J. Derry (eds.), Proceedings of the twentieth annual conference of the Cognitive Science Society, pp. 321-327. Mahwah: Lawrence Erlbaum.
Goffman, E. (1963): Behavior in public places: Notes on the social organization of gatherings. New York: The Free Press.
Grice, H. P. (1957): Meaning. Philosophical review 67: 377-388.
Levinson, S.C. (1983): Pragmatics. Cambridge: Cambridge University Press
Tomasello, M (2003): Constructing Language: A usage-based theory of language acquisition. Cambridge: Harvard University Press
Az összefoglalót készítette: Kéri Rita
2010. január