Szilágyi N. Sándor: A jelentésvilág szerkezete

Zsigmonda Andrea ismertetőjéhez és Bota Szidónia lektorálásához

Szilágyi N. Sándor és társai arra tesznek kísérletet, hogy feltárják: a metaforikusság hogyan függ össze a nyelvi kategorizációval. A kutatásban egy olyan számítógépes adatbázist használnak, amelyben a Magyar Értelmező Kéziszótár minden szava, azoknak minden jelentésével megtalálható. A vizsgálatban meghatározzák a metaforikus kifejezések legjellegzetesebb irányait, ezáltal bepillantást remélve az elme működésébe.
A szavakat kategóriákba csoportosították, majd hierarchikusan elrendezték a szó komplexitása alapján (aszerint, hogy a szó megértéséhez mennyi és milyen természetű tudásra van szükség). A rendszer alapvetően kétféle elemet különböztet meg: amelyek ránézésre azonosíthatók (ló, virág, kalapács) és amelyek nem (anya, tanár, MTA).
A szerkezet alapját a legkevésbé komplex szavak, a személynevek adják. Ezek alapfunkciója nem a megnevezés, hanem a hívás (számos nyelven mondják: hívni v.kit v.hogy). Szilágyi szerint a nyelv evolúciója során a személynevek jelentek meg először. Ez - mint mondja - annyira egyszerű, hogy még a háziállataink is megértik.
A hierarchiában a ránézésre azonosítható dolgok oldaláról a személyneveket követi az állatok és emberek megnevezései. Ez már kategoria-típusú tudás (itt már olyan egyedeket is tudunk pl. macskaként azonosítani, amelyekkel nem találkozunk korábban). A kategória középpontjában azon az állatok szerepelnek, amelyekről személyes tapasztalatunk van (kutya, ló, veréb), perifériáján pedig azok, amelyekről közvetett tudásunk van (mormota) - a szakértői tudás itt a vizsgálat tárgyán kívül esik. Miért az állatok jelentik a legalapvetőbb és legegyszerűbb kategóriát? Szilágyi szerinte ennek két fő oka van: egyrészt, mert az állatok gyors és hatékony felismerésének adaptív értéke volt az evolúcióban (én eszem meg, vagy ő engem), másrészt pedig, mert mivel az állatok mozognak, így jól elkülöníthetők a térben, könnyebben felismerhetők.
Az állatnevek már alkalmasak a metaforikus kiterjesztésre. Ez a központtól a periféria felé halad (prérikutya, sündisznó, stb.). Ugyanakkor az állatok megnevezéséhez már felhasználjuk a személyneveket (szentjánosbogár, herkulesbogár, stb.), ezen kívül az emberi és állati testrészek (a kategória középpontjában itt a külső, jól felismerhető testrészek: fej, nyak, láb, míg a periférián a belső szervek szerepelnek) is metaforikus elnevezések alapját képezik (ökörszem, pávaszem).
Ezt követik a növénynevek, (ahol a kategória középpontjában újra csak az ismert és az ember számára hasznos növények állnak: táplálék, gyógynövény, dísznövény, ezeket követik a kevésbé ismert és hasznos növények). Ez a kategória építkezik az állati/emberi testrészek neveiből (1588 növénynévből 162-ben előfordul állat vagy állati testrésznév: szarkaláb, medvetalp, gólyaorr, stb., de a metaforaalkotás visszafelé nagyon ritka: az 1233 állatnévből csak 1 állat neve kölcsönzött növényit: tiszavirág). Egy ismertebb növény nevét itt is metaforikusan kiterjesztjük egy kevésbé ismertre és egy állatnevet ragasztunk hozzá (bagolyborsó, kutyafű, békalencse, stb.). Ugyanígy a növényi részeket (gyökér, levél, stb.) is alkalmazzuk másra, akárcsak az állati testrészeket (macskagyökér, zergevirág), sőt, az állati testrész is kiterjed növényi részre (búzaszem, szőlőszem).

A kevésbé komplex kategóriákról való tudásunkat tehát a komplexebb kategóriákra alkalmazzuk.

A hierarchiában a következő szintet az ember alkotta dolgok képviselik. Ez több kisebb kategóriát tartalmaz:

edények, tárolók
szerszámok
öltözetdarabok
bútorok
épületek
járművek
hangszerek

Ebben a csoportban a funkciónak akkora szerepe van, hogy ismerete nélkül nem értjük a látványt sem. Ezekre a kategóriákra az jellemző, hogy a funkció révén sokkal jobba bele vannak ágyazva a világról való tudásunkba, mint az eddigiek (pl. kulcs>zár>ajtó>ház>tulajdon>tolvajok, stb.). Sokszor külsőre nagyon különböző dolgok tartoznak, és csak a funkció tartja össze (asztali-, fali-, napóra). A tárgyakat magukat is rendeltetéssel, funkcióval hozzuk létre. Itt is vannak részegységek, de ezeket gyakran nem az egész részeként, hanem alkatrészként érzékeljük. Ez a leginkább komponenciális (elemekből való, összetett). Ezek a megnevezések nagyon hajlamosak a metaforizálódásra. Elég, ha csak egy összetevő van meg egy másikban, máris lehet alkalmazni arra is:
pl. pipa (derékszögben meg van hajlítva, az egyik szára rövidebb) ' kipipálni.
Ahogy az eddigiekben, itt is az ismertebbtől az ismeretlenebbek felé (pl. kalapács, mint sporteszköz). És ez a kategória is építkezik a hierarchiában alatta elhelyezkedő csoportokból (fakutya, bak, vasmacska, daru, gém, csiga, egér; szaműárfül, korsó füle, szája, feneke, stb.).

A ránézésre nem azonosítható dolgok oldaláról a hierarchia alján a rokonsági elnevezések szerepelnek. A kategória középpontjában itt az anya áll.
Ezt követik a funkciónevek (orvos, pap, ezredes, elnök, vezér, tanár). Ezeket a kategóriákat a funkció alkotja (ezeket kulturálisan felismerhetővé tettük: egyenruhák, rangjelzések, jelvények - adott esetben, ezek nélkül az illető nem is tuja a szerepét betölteni > közlekedési rendőr). Bár itt is ugyanaz az elv érvényesül (a metaforák lentről fölfelé építkeznek a kategóriák között), mégis itt találjuk a legkevesebb metaforikus kifejezést (pl. atya - pap). A funkció kategóriákra nem a metaforikusság jellemző, hanem a fogalmi ötvözés - a blending (sebészorvos > mészáros).
A funkciónevek után a rendszerben az intézménynevek következnek. Ezeknek nincs megtestesítőjük, de általában tartozik hozzájuk valamilyen épület (iskola, bank, akadémia). "Az épületen persze nem látszik, hogy iskola, azért ki szoktuk rá írni". Intézményekről gyakran beszélünk úgy, mintha épületek lennének: rakta le az alapjait, tető alá hozni, hozzájárul egy-egy téglával, romboló hatással van rá, stb. Az intézmények egyes részeit gyakran rokonsági elnevezésekkel illetjük (anyavállalat, leánybank, testvér-város).

A rendszer tetején helyezkednek el az absztraktumok Ezek tisztán tudásból állnak, nyelvi konstruktumok, a fizikai világban nem is felel meg nekik semmi. A nyelv evolúciójában annak legújabb rétegét alkotják. Ijen például maga a nyelv (annak születése, élete, halála, betegsége, stb.).
Az absztraktumok nem függetlenek a nyelvi kategóriáktól, ezekről csak beszélni tudunk!

A jelentésvilágunkra jellemző az un. zoomorfizmus. Az alapvető nyelvi relációk a "lelkes-állatokra" vannak kialakítva, ezt használjuk fel akkor is, amikor absztraktumokról beszélünk: a nap elbújt, nem akar a motor beindulni.

Készítette: Vizler András,
2009. június 2.