Johan Huizinga: Homo ludens. Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására
Johan Huizinga (Groningen, 1872. december 7. - De Steeg, 1945. február
1.), holland történész. Groningenben filológiát, Lipcsében pedig nyelvtudományt
tanult. 1905-től a groningeni, 1915-től a leideni egyetemen tanított. A 2. világháború
idején, 1942 augusztusa és októbere között a németek túszként tartották fogva.
Világhírűvé A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen, 1919)
c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra
történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével, a kulturális folyamatok
általános törvényszerűségeit kutatta. A holnap árnyékában (In
de schaduwen van morgen, 1935) c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma
kulturális következményeiről.
A holland művelődéstörténész nevéhez a köztudatban leginkább a második világháború kitörése előtt egy évvel (1938-ban) kiadott munkája, a Homo ludens fűződik. Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló tanulmánya az elmúlt hatvan esztendő során olyan alapkönyvvé vált, amelyet a kultúra elméletével foglalkozó szakemberek kötelezően elolvasnak már tanulmányaik legelején.
Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
Huizinga játékra épülő kultúra-elméletének fő tézise szerint a
kultúra eredetében és létmódjában egyaránt a játékhoz kapcsolódik, ezért a kultúrák
megértéséhez vezető legmegfelelőbb módszer az adott kultúra egyes szektorainak
játékanalízise.
Fogalomhasználat
homo sapiens (a gondolkodó ember)
Az elmélet érvényességi területe
Művelődéstörténet, kultúrtörténet, filozófia
Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az értekezés közel azonos arányban tartalmaz leíró és magyarázó részeket.
A koncipiálásba bevont színterek
Művelődéstörténet, kultúrtörténet, filozófia
Az elmélet-alkotás célja
A játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző
területein. A fő kérdések, amelyekre a választ keresi:
Miért és minek játszunk?
Huizinga tanulmányának kulcsgondolata: "a rítus a szakrális játékból nőtt ki; a költészet a játékban született, és mindenkor a játék táplálta; a zene és a tánc színtiszta játék volt. A bölcselet és a filozófia azokban a szavakban és formákban találta meg a maga kifejezését, amelyek a vallási disputákban születtek. A háborúskodás szabályai és a nemesi élet konvenciói játékalakzatokra épültek. Végül is meg kell tehát állapítanunk azt, hogy a civilizációt, korai szakaszaiban játszották. Nem úgy jön a játékból, mint ahogy egy csecsemő az anyaméhből: a civilizáció játékban és játékként születik, és sohasem hagyja el azt... Az igazi, tiszta játék a civilizáció egyik fundamentuma". Gondolatmenetét arra futtatja ki, hogy a rituális játékot játszó ember a maga "megszentelt terében" valamiképp újrajátssza azt a kozmikus "játékot", amelyet maga az Isten játszott, illetve játszik.
Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Huizinga számára a kultúra elsősorban szellemi és anyagi értékek
egyensúlyát követeli. Ezt az egyensúlyt a párbeszéd, és az emberi kapcsolatok
milyensége is befolyásolja. Az anyagi értékek a gazdaságot és
a jólétet foglalják magukba. A szellemi értékek fogalma pedig
a lelki, értelmi, erkölcsi, és esztétikai területet zárja körül. Huizinga számára
a kultúra olyan érték, melyet védeni kell; s miközben természetes, hogy változik,
ez a változás nem lehet szélsőséges.
A következőkben fejezetről-fejezetre mutatom be Huizinga elméletét.
I. A
játék mint kultúrjelenség. Lényege és értelme
Homo ludens című könyve első fejezetét Huizinga az alábbi megállapítással
indítja: "A játék régebbi, mint a kultúra; mert bármilyen elégtelenül
határozzuk is meg a kultúra fogalmát, az minden esetben emberi társadalmat tételez
fel. Az állatok azonban nem vártak arra, hogy az ember tanítsa meg őket a játékra.
Sőt, azt állíthatjuk, hogy az emberi lény semmiben sem járult hozzá új, lényeges
ismertetőjelekkel a játék általános fogalmához."
A gyermek és állat azért játszik, mert örömet okoz neki és éppen szabadidejét
tölti vele, ergo pedig fizikai szükséglet.
A "játék" a "játszik" igéből született. Ezt
használjuk a különféle sport- és szerencsejátékokra éppúgy, mint a muzsikálásra,
színdarab előadására, színlelésre, a fény vibrálására, szerelmeskedésre, ha
babrálunk valamit, vagy ha egy esemény megtörténik, lejátszódik. A versenyek,
birkózás, futás, előadások, tánc, zene, álarcosbálok és lovagi tornák szociális
játékformák, a játék magasabb formái.
A játék funkciója két aspektusból vezethető le:
a) harc valamiért vagy
b) ábrázolása valaminek.
Ez a két funkció egyesülhet is, pl.: verseny, ki tud valami a legtökéletesebben visszaadni.
A játék hangulata változó, de két pólusa van:
a) elragadtatás és
b) pajkosság.
A játék ismertetőjegyei (formális jelek, amelyek a játéknak nevezett tevékenységet jellemzik):
1. A játék SZABAD, maga a szabadság. Szabad cselekvés, minden determinizmustól mentes.
2. A játék NEM A "VALÓSÁGOS" ÉLET.
A játék nélkülözhetetlen az egyén számára mint biológiai funkció (valami élettani szükségszerűségnek van alárendelve); nélkülözhetetlen a közösség számára belső tartalma, értelme miatt, továbbá azok miatt a társadalmi és szellemi kapcsolatok miatt, amelyeket létrehoz. Egy szóval: nélkülözhetetlen kultúrténykedés, amely mégsem racionális valami és nincsen kultúrfokhoz kötve.
Például: Játék és ünnep között - a dolog természete szerint - a legszorosabb összefüggés áll fenn, hisz' a közönséges élet kikapcsolása, az ünnep és játék vidám hangja.3. ZÁRT ÉS ELHATÁROLT.
A játék helyes és időtartama által is különválik a közönséges élettől. Meghatározott időben és meghatározott térbeli határok között "játszódik" le.
A játék "igazi" életből való térbeli különállása feltűnőbb annak időbeli elhatároltságánál is. A játék terét előre szándékosan meghatározzák. Az aréna, a játékasztal, a varázskör, a templom, a színpad, a filmvászon, a tárgyalóterem, alakjuk és funkciójukra nézve mind játékterek, amelyeken belül külön, saját szabályok érvényesek.
A játéknak - a fentiekből következően is - maradandó alakja van. Az ismételhetőség a játék egyik leglényegesebb tulajdonsága. Nemcsak a játék mint egész ismételhető, hanem annak egész belső felépítése is.4. A játék RENDET TEREMT, sőt, maga a Rend. A tökéletlen világba időleges, elhatárolt tökéletességet visz. A játék feltétlen rendet követel meg. A játék köt és old; leköt, lenyűgöz, elvarázsol. Tele van ritmussal és harmóniával; van egyfajta mélyen esztétikai sajátossága.
5. A játék FESZÜLTSÉGET, BIZONYTALANSÁGOT, CHANCE-OT HORDOZ MAGÁBAN. Jelentősége abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben versenyjellegűvé lesz a játék. A feszültség bizonyos etikai elemet visz a játékba. A játékos adottságait teszi próbára.
Minden játéknak megvan a maga szabálya. Ez határozza meg, hogy ebben az elkülönített, időleges világban mi érvényes. Egy játék szabályai feltétlenül kötelezőek.
Az a játékos, aki a szabály ellen vét, vagy kivonja magát alóla, játékrontó. A játékrontó nem azonos a hamisjátékossal. Ez utóbbi úgy tesz, mintha játszaná a játékot.
A játszóközösségnek mindig megvan az a hajlama, hogy tovább is fennmaradjon, ha a játék már befejeződött. Éppen emiatt a klub is a játékhoz tartozik.6. A játék SZERET TITKOLÓZNI.
A fentieket összefoglalva tehát alakjára nézve tehát nevezhetjük a játékot szabad cselekvésnek. Anyagi érdek nincs hozzákötve, hasznot nem húznak belőle, külön erre a célra rendelt időben és helyen megy végbe, meghatározott szabályok szerint, közösségeket alkot.
II.
A játékfogalom és nyelvbeli kifejezései
A "játék" fogalmat Huizinga szerint szókincsünk nemcsak meghatározza,
hanem össze is zsugorítja, megkisebbíti. Az általa használt fogalom meghatározás
szerint: A játék szabad cselekvés vagy foglalkozás, amely
bizonyos önkéntes, előre meghatározott időben és térben, szabadon választott,
de föltétlen kötelező szabályok szerint folyik le.
Minden nép játszik és ezt hasonlóan teszi, de nem minden nyelv ismer a "játékra"
általános kategóriát.
A görög versenyjátékok
(például az Olympiai játékok) a nagy kultikus eseményekben gyökereznek. Lehetetlen
a versenyt, mint kultúrfunkciót, a játék - ünnep- szertartás keretéből kiemelni.
A minden alkalommal és mindenhol előforduló versenyjáték annyira intenzív kultúrtevékenység
lett a görögöknél, hogy mindennapinak számított. Emiatt aztán általános, logikusan
homogén játékfogalom is csak későn keletkezett.
A latin nyelv egyetlen szóval jelöli az egész játék-komplexust:
ludus,- ludere és az ebből levezetett lusus.
A modern európai nyelvekben a játék szó sok mindent
jelent.
A germán nyelvcsoportnak nincsen közös szava a játékra
és a játszásra. Az ember játssza a játékot: ahhoz, hogy a tevékenység lényegét
kifejezzük, a főnévben foglalt fogalmat ismételni kell és így alakul az ige.
A muzsikálás magán viseli a játék csaknem minden formális jelét.
Ezt például az angol nyelvhasználat egyértelműen tükrözi is. Például a "zongorázni",
angolul "to play the piano".
III. Játék
és verseny mint kultúrateremtő működések
Az egész emberiségben megtalálható alapszükséglet, hogy dicsőségért és becsületért
játszunk. Primer az a vágy, hogy túltegyünk a másikon, tehát a fő az, hogy nyerjünk.
A közösségi élet magasabb, biológián túli formákat játék alakjában kap meg és
ezek magasabb értéket adnak neki. Ezekben a játékokban közli a közösség az életről
és a világról való felfogását. A verseny és előadás nem következménye a kultúrának,
hanem megelőzi azt.
A játék alaptényezői: összjáték, harc, előadás, bemutatás, kihívás,
dicsekvés, feszültség, bizonytalanság.
Sok esetben olyan szenvedélyes a harc a nyerésért, hogy szinte megszünteti a
játék könnyűségét. A puszta szerencsejátékban ugyan csak részben
megy át a feszültség a nézőre; viszont másként áll a dolog, mihelyt a versenyjáték
ügyességet, ismereteket, erőt és bátorságot igényel. Minél "nehezebb"
a játék, annál erősebb lesz a feszültség a nézők körében. A feszültség szabja
meg a játék érték- és fontossági fokát és mihelyt az magasra nőtt, elfelejteti
a játékossal, hogy játszik. A szerencse- és sors-fogalmak az emberi szellem
számára különösen közel állnak a szent dolgok szférájához.
[Minden versenyjáték nemcsak valamiért, hanem valamiben és valamivel zajlik le.
A gladiátor-játékok, állatharcok és kocsiversenyek teljesen az agonális szférába tartoznak akkor is, ha rabszolgák viszik végbe ezeket. Ezek átmenet képeznek a harctól a játékhoz.]
Ha a játék szép, akkor
ezzel megadatott a kultúra számára az értéke. Éppígy kultúrává emelheti a játékot
intellektuális, erkölcsi vagy szellemi értéke.
A játék lényege, hogy a szabályokat betartják.
A játék kimenetele vagy eredménye csak azok számára
fontos, akik mint nézők vagy játszók, személyesen vagy esetleg mint (rádió)hallgatók
léptek a játék szférájába és elismerték annak szabályait, vagyis játszótársakká
lettek.
A legszorosabban összefügg a játékkal a nyereség fogalma. A roulett
asztalnál és a börzén egyaránt játszik az ember, s mindkét helyen a nyereségvágy
a döntő. Ez a fogalom csak akkor jut érvényre, ha más ellen játszunk. A játékban
szerzett siker nagymértékben átruházható másokra is.
Általában "valamiért" játszunk vagy küzdünk; a játékra
feltettünk valamit. Ez lehet szimbolikus vagy anyagi értékű is. Ennek megfelelően
a díj is lehet babérkoszorú, dicséret és dicsőség, pénzösszeg vagy más anyagi
érték. Harcolnak az emberek, hogy erőben vagy ügyességben, vagy tudásban, vagy
gazdagságban, bőkezűségben, vagy boldogságban kitűnjenek.
IV. Játék
és jog
A jogi életnek három játékformáját különböztettük meg: szerencsejátékot, versenyt,
vagy fogadást és szócsatát.
A pört szerencsejátéknak, versenyfutásnak vagy szóbeli csatának lehet felfogni.
V. Játék
és háború
A harc, ha kultúrfunkció, mindenhol korlátozó szabályokat tételez fel, így bizonyos
fokig megkívánja a játékjelleg elismerését.
VI. Játék
és tudomány
A versenyszokások egyformák minden kultúrában és egyformák a nekik tulajdonított
jelentőség is.
A rejtvény kezdetben szent játék volt, azaz a komolyság és a játék
határán mozgott. Kétfelé ágazik el:
a) a társadalmi szórakozás felé és
b) a megszentelt ezoterikus tanítás felé.
VII. Játék
és költészet
A "poesis" játékfunkció. A szellem játszóterén zajlik le, saját külön
világban, amelyet a szelem alkot magának.
Minden, ami költészet, játékból lett: az istentisztelet szent játékból stb.
A költészet a szavakkal és a nyelvvel való játék, a költői aktivitás tehát vidám,
magával ragadó társasjáték is. A játékos költészetnek jellemző formája a finn
Kalevala hagyományos előadási módja. Hasonló szokást ír le az óészaki Saga is.
A költői forma mindenütt megelőzi az irodalmi prózát. Ami szent vagy ünnepélyes,
azt versben mondja el az ember. Himnuszok, közmondások, értekezések is metrikusan,
vagy strófa alakban születnek meg. Minden régi költészet egyszerre és egyben
kultusz, ünnepi szórakozás, társasjáték, ügyesség, próba vagy rejtvényjáték,
bölcs tan, rábeszélés, varázslat, jóslat, prófécia és verseny.
Majdnem minden régi tan esetében alkalmazzák célszerűségi okokból a kötött formát:
egy közösség könyvek hiányában így könnyebben megjegyezhette azokat. A vers
a legtermészetesebb kifejezési forma, mihelyt magasabb rendű dolgokról van szó.
VIII. A
költői formaadás funkciója
A játékmagatartás valószínűleg megvolt már, mielőtt emberi kultúra vagy emberi
beszéd és kifejezési lehetőségek léteztek. Ez a theriomorph megszemélyesítés
mindennek az alapja, amit totemizmusnak hívunk.
A költészet a szellem játéka; elemei és eszközei
a legjobban játékfunkcióként érthetők meg. A nagy műfajok közül a leginkább
a líra az, amely megmaradt a játéklégkörben. A líra a legmesszebb
van a logikától és a legközelebb a tánchoz és a zenéhez. De, a líra sem játékfunkció
már, ha egyszer megszűnt a zenével való kapcsolata.
A játékból való eredet a tragédiánál és a komédiánál
látható a legjobban. A tragédia és a komédia kezdettől fogva a verseny légkörében
állnak, amelyet minden körülmények között játéknak kell nevezni.
A csodálatos méretekkel és számokkal való játékba tartozik az óriás- és törpe-képzetek
jó része a mythostól Gulliverig. Az igazi mythostól nem lehet
elválasztani a félig tréfás elemet. A csodálatos, vagy szörnyűséges iránti vágyban
rejlik a mythikus megszemélyesítésének nagy részének magyarázata.
Az eposz elveszíti a játékkal való kapcsolatát, mihelyt nem ünnepi
társaságban adják elő, csak olvassák.
Egyedül a dráma tartja meg szoros kapcsolatát a játékkal. A nyelv
is tükrözi ezt a szoros kapcsolatot.
A görögöknél a játék szót nem használták sem színházra, sem előadásra.
IX. A
filozófia játékformái
A szociális játékoknak két nagy indítóoka van:
a) a szereplés vágya és
b) az ellenfél nyílt ütközetben való legyőzésének vágya.
A görög szofista az
archaikus kultúrélet középponti figurájának folytatása, akit sorban sámánnak,
jósnak, csodatevőnek és költőnek láttunk (Vates). Ősi művészetnek nevezik a
őket, akik az elmeél játékát játsszák.
Az egész szofista beszédművészetben a játék és a komolyság közti határ elmosódott.
A szofista természetétől fogva a "vándorlós" komédiásokhoz tartozik.
A szofizmus a rejtvény szomszédságában foglal helyet, amolyan vívómutatvány-féle.
Nem meglepő hát, hogy a szofista-üzem a sport szellemében zajlik. Tapsolnak
neki és nevetnek egy ügyes mondaton. Egymás beszédben legyőzni sporttá válik,
amely sok tekintetben ugyanazon a fokon áll, mint a fegyveres harc.
Az udvari kultúra már önmagában véve is fogékony a játékkultúra
iránt.
A 18. század a "tollháborúk" kora.
X. A
művészet játékformái
A zenét "mimetikai", azaz utánzó művészetnek tekintik.
Minden dallam, táncmozdulat vagy hangnem jelent valamit, bemutat valamit, utánoz
valamit. Minden zenei aktivitás lényeges ténykedése a játék. A kultuszban gyakran
párosul tánccal, a legjátékosabb működéssel. Minden zeneszerszámnak megvan a
maga hatása.
Némely nyelvben (arab, germán, szláv, francia) a hangszerek használatát "játéknak"
nevezik.
A zene és a játék közös jellemző vonásai:
A zene elismert funkciója kezdettől
fogva nemes társasjáték, amelynél sokszor lényegesnek tekintették a különleges
kézügyességet.
A tánc maga is játék, sőt, az egyik legtökéletesebb és legtisztább
játékforma. A játéktulajdonságok nem érvényesülnek a tánc minden alakjában egyformán.
A tánc a játék egy része.
A kézművesség, vagyis maga a cselekvés, amellyel átéljük a Múzsák
művészetét, játéknak nevezhető. A mű-alkotásánál nincsen játék elem, így annak
élvezeténél és szemléleténél sem játszhat szerepet. Sehol sincsen látható, észrevehető
cselekvés.
Az alkotó ember feladata felelősségteljes és komoly: mindenféle játékosság idegen
tőle. A képzőművészet alkotási folyamata tehát a játék-szférán
teljesen kívül esik. Ennek az alapvető ellentétnek a dacára ki lehet mutatni
a képzőművészetekben a játéktényezőt. A mű majdnem mindig része a szakrális
világnak: áhítattal van tele. Az áhítat és a játék pedig közel állnak egymáshoz.
Maga a mestermunka pedig ősrégi versenyszokásokban gyökerező hagyomány.
XI.
Kultúrák és korok "sub specie ludi"
A játékos versengési kedv régebbi, mint a kultúra maga. A viszályok fegyver
általi elintézése, a nemesi élet szokásai mind játékformákra épülnek. Kérdés,
hogy mennyire sikerülhet későbbi kultúrkorokban megállapítani ezt a játékelemet?
Különösen a 18. század tűnt fel sokféle játékosságával és játékelemével.
De vajon hol van a játéktartalom a mai kultúrában, ebben a világban, amelyben
élünk?
A régi római társadalom túlnyomóan szakrális jellegében
benne foglaltatik játékszerű tulajdonsága is, habár a játékelem nem nyilvánul
meg olyan színes, viruló és eleven megszemélyesítésekben, mint a görög vagy
a kínai kultúrában. Róma kultúráját sokféle idegen kultúra táplálta. A játékos
jelleg erősen szembeszökő, de már nincs organikus szerepe a társadalom felépítésében
és tetteiben.
A római állam játékeleme sehol nem nyilvánul meg jobban, mint a "Panem
et Circeneses!" felkiáltásban. Kenyeret és játékot akart a nép az Államtól.
Legyen miből élni és miből szórakozni. E kifejezés azonban ennél valamivel többet
jelent. A római közösség nem tudott játékok nélkül élni. A játék éppúgy életszükséglet
volt számára, mint a kenyér. Szent játékok voltak, a népnek pedig szent joga
volt hozzájuk. Az amfiteátrum fontos helyet foglalt el minden városban, amint
azt a romok is bizonyítják.
A római kultúra játékeleme az irodalom és a művészet formáiban is világos. Az
élet kultúrjáték lett. A császárkor első századaiban polgárok ezrei versengtek
egymással csarnokok, fürdők, színházak és játékok ajándékozásában, élelmiszer-kiosztásokban,
fegyverkezésben vagy a játékok rendezésében.
Bizánc hippodromjaiban is ha a versenypálya el is távolodott a
kultikus jelentőségétől, mégis gyújtópontja marad a közösség életének. A népszenvedély,
amely azelőtt véres ember- és állatharcokban tobzódott, most lóversenyekben
nyer kielégülést. Ezek világi szórakozások, de képesek az egész nyilvánosság
érdeklődését magukra vonni.
A középkori élet tele van játékkal. Népmulatság pogány elemekkel,
amely elvesztette szakrális jellegét: pompás lovagi játék, az udvari szerelem
kifinomult játéka. A lovaggá-avatásban, hűbériségben, tornákban, heraldikákban,
lovagi rendekben és fogadalmakban lehet megtalálni még teljes alkotó erejében
a játéktényezőt.
A spanyol kultúra alapvető funkciója a bikaviadalban a római "ludi"
folytatása, mind a mai napig, habár a forma, ahogy régebben lefolyt, távolabb
állt az antik gladiátorjátékoktól, mint a mai Corridák.
A renaissance és a humanizmus korában a játék nem
zárja ki a komolyságot. A renaissance új életre ébreszti a két legmagasabb fokú
játékos életképszerűsítését: a lovagiasságot és a pásztorjátékot.
A barokkból különösen világosan szól a játékelem. A paróka a barokk
legbarokkabb tárgya, valamint egyúttal a kultúra játékfaktorának legvilágosabb
bizonyítékai közé tartozik.
A rokokó-stílus legfőbb ismertetőjele a játékosság. A stílus ugyanazokból
a dolgokból él, mint a játék: ritmusból, harmóniából, szabályos váltakozásokból
és ismétlésből, refrénből és kadenciából. Legföljebb a japán kultúrában kerültek
olyan közel egymáshoz stílus és divat, és ezzel játék és művészet, mint a rokokóban.
Pl. a meisseni porcelán.
Az irodalmi és a tudományos viták szeretete leköti és mulattatja a nemzetközi
elitet. Az egész irodalmi apparátus játékfigurákból áll.
Kevés művészettörténeti kor tudta annyira egyensúlyban tartani a komolyságot
és a játékosságot, mint a rokokó, és kevés korban hangolták össze olyan tökéletesen
a költői és a plasztikus kifejezési formákat, mint a 18. században.
Maguk a zenei formák is játékformák. A zene konvencionális szabályok
szigorú rendszerének önkéntes elismerésén és alkalmazásán alapszik, amelyek
a hangot, időmértéket, dallamot és harmóniát meghatározzák. Minden kultúrának
megvan a maga zenei konvenciója és a fül többnyire csak azokat az akusztikai
formákat tudja elviselni, amelyekhez hozzászokott. A zenei sokkal szigorúbb
előírásokhoz kötött, mint a képzőművészet. A játékszabály elleni vétség elrontja
a játékot.
A 18. század második felében a romantika játékban és játékból
született.
Minél jobban közeledünk a saját korunkhoz, annál nehezebb lesz a kultúrimpulzus
tartalmát megélni.
A komolyság és a játék ingatag egyensúlyban van egymással.
A 19. század kevés helyet hagy a játéknak a kultúrfolyamatban.
A munka és a produkció lett eszményképpé. A gazdasági tényező túlbecsülése a
társadalomban és az emberi szellemben megölte a misztériumokat. A 19. század
gondolkodásának nagy áramlatai csaknem mind ellene voltak a játéktényezőnek
a közösségi életben. Sem a liberalizmus, sem a szocializmus nem táplálták azt.
A naturalizmussal és a realizmussal, mindenekelőtt pedig az impresszionizmussal
olyan kifejezési formák lépnek előtérbe, amelyek idegenebbek a játék eszményétől,
mint bármely más, korábbi kultúra.
A 19. század egyik tipikus jelensége a kultúra fokozatos komolyabbá válása.
Ez a kultúra sokkal kisebb mértékben "játékos" kultúra, mint az előző
századoké. A társadalom szellemi, valamint anyagi szervezete sem kedvezett a
játéktényező működésének. A társadalom túlságosan tudatossá vált; a munka, nevelés,
és demokrácia eszményei pedig alig hagytak helyet a játék örök elvének.
XII. Játékelméletek
a mai kultúrában
A könyv utolsó fejezetének címében szereplő "mai kultúra"
kifejezés a szerző jelenkorát, tehát a huszadik század első harmadát jelenti
(a 19. századig visszamenőleg használja), de megállapításai - megszorításokkal
- a mi jelenkorunkra is érvényesnek tűnnek.
A sport mint közösség funkció mind erősebben kiterjeszkedett a
társadalom együttélésére és mind nagyobb területet vont maga alá. Ügyességi,
erőbeli és kitartásbeli versenyek mindig nagy helyet foglaltak el minden kultúrában.
A középkor hűbéri társadalma csak a torna iránt mutatott különösebb érdeklődést.
A torna a színházi előadás szerepét is betöltötte. Csak egy csekélyszámú felső
réteg vett aktívan részt benne. A keresztény eszménykép elnyomta a testgyakorlás,
a vidám erőjátékok értékelését. A játék így egészen a 18. századik nem kapott
helyet az életben.
A nagy labdajátékok állandó gyakorlott személyzet összjátékát kívánják meg és
ebből keletkezik a modern sport. Ez a jelenség a 19. századi Angliából
indult ki. A sport fejlődése a 19. század utolsó negyede óta olyan, hogy a játékot
mind komolyabban fogják fel. A szabályok szigorúbbakká válnak, és mind finomabban
dolgozzák ki őket. A teljesítmények mind jobbak lesznek. A játék egyre növekvő
fegyelmezésével és rendszerezésével hosszabb időre elvész valami a tiszta játéktartalomból.
Ez nyilvánul meg a játékosoknak professzionistákra és amatőrökre való felosztásában.
A professzionista magatartása nem igazi játék-attitűd már; a játék önkéntessége
és gondtalansága hiányzik belőle. A modern társadalmakban a sport mind jobban
eltávolodik a tiszta játéklégkörtől: már nem játék, de mégsem komolyság. A sport
olyan játék, amely komollyá merevedett, de amelyet még játéknak éreznek, a másik
komoly foglalkozás, amely játékká lesz, de továbbra is komoly munkának számít.
Figyelemre méltó a következő megállapítása: "Sem az olimpiák, sem az amerikai
egyetemek sportszervezetei, sem a nagy hírveréssel beharangozott nemzetközi
mérkőzések nem képesek arra, hogy a sportot a kulturális alkotó tevékenység
szintjére emeljék. Bármennyire is fontos a sport a résztvevők és a nézők számára,
funkciója terméketlen marad, amelyből a hajdani játékos tényező nagyobb részt
kiveszett."
A sakk és a vele rokon játékok, még ha szerencsejátékok voltak
is (mint a rulett), mindig tele voltak komolysági elemekkel. A véletlen nem
játszik szerepet (malom, sakk). Ezek a játékok mégis teljesen a játék-meghatározás
fogalmi körén belül maradnak. A legújabb időkben sorozta be a publicitás a sporttevékenységek
közé ezeket az értelmi játékokat.
A kártyajáték abban különbözik a sakkszerű játékoktól, hogy a
kártyánál a véletlen soha sincsen egészen kikapcsolva. Állandóan finomodik a
kártyajáték, de csak a bridge-nél vette kézbe a modern társadalomtechnika a
játékot. Kézikönyvek és hivatásos trénerek, rendszerek és nagymesterek segítségével
halálosan komoly dolog lett belőle.
Huizinga kifogásolja, hogy a bridge csak egyoldalúan fejleszti a szellemi képességeket
és nem gazdagítja a lelket. Véleménye szerint olyan szellemi energiákat köt
meg, amelyek más formában jobban kamatoztathatók volnának. A bridzs népszerűségének
rendkívüli megnövekedése látszólag a mai kultúra játékos elemének megerősödését
sejteti, a valóságban azonban erről nincs szó. Ahhoz, hogy az ember valóban
játsszon, ismét gyermekké kell válnia játék közben.
Huizinga a továbbiakban a modern kereskedelem játékos elemeit
vizsgálja meg. A gazdasági életben a játék másodlagosan jelenik meg. Az emberek
közötti kommunikáció egyszerűsödése magyarázza szerinte a versenyszellem kialakulását.
A modern művészet sem mentes a játékos elemektől, de csak igen
távolról lelhető fel benne játékelem. Az utóbbi évszázadokban a művészet egyre
bensőségesebbé és individuálisabbá vált szerinte. Régebben a művészet és a művészek
megbecsülése is más volt. Inkább mesterembereknek tekintették a művészt, akik
játékos versenyeken is összemérték képességeiket. Idővel azonban a művészet
funkciója differenciálódott. A hatalmas falfreskók és köztéri szobrok mellett
megjelentek a kis keretű képek és a kisplasztikák, a nagy oratóriumok és sokszereplős
előadások mellett elterjedt a kamarazene és a műdal. Mindez a kultúra eltömegesedését
is magával hozta, s közben nem a szépség lett a legfőbb cél, hanem az, hogy
minél eredetibb legyen az alkotó. E nyilvánvaló versengés azonban nem növeli,
hanem sokkal inkább csökkenti a játékos elemeket a művészetben.
A következőkben a politika játékos elemei kerülnek górcső alá.
A XX. század elején még a parlamentáris demokrácia keretei között zajló mindennapi
politikai élet tele volt nyilvánvaló játékos elemekkel. A játékos elemek kidomborodnak
az amerikai politikai életben, ahol a két párt szinte úgy verseng egymással,
mint két rögbi csapat. Az egyszerű polgárnak jóformán fogalma sincs arról, hogy
politikai programjuk miben tér el, csupán azt látja, hogy egy nagy össznépi
játékban vehet részt. Ugyanez jellemzi az elnökválasztást is.
A modern háborúkra már nem annyira jellemzőek a játékos elemek,
mint a régebbi korok fegyveres konfliktusaira. A szembenállók már nem ellenfelek,
hanem egymás ellenségei.
A modern tudomány kevéssé hozzá férhető a játéktényező számára
és kevesebb játékos vonást mutat fel, mint keletkezése idején vagy újjászületése
időszakaiban, a renaissance-tól a 18. századig.
A múlt század tehát sokat vesztett a játékelemből, amelyek az előbbi századot
jellemezték. A fejezet végén Huizinga így összegzi mondanivalóját: "Az
igazi kultúra nem létezhet egyfajta játékos tartalom nélkül, mert a kultúra
feltételez bizonyos önkorlátozást és önfegyelmet, bizonyos képességet arra vonatkozóan,
hogy ne lássa saját tendenciáiban a legnagyobbat és a legmagasabbat, vagyis
hogy felismerje, be van zárva bizonyos önként vállalt keretek közé." A
kultúra továbbra is arra törekszik, hogy bizonyos értelemben kölcsönös egyetértésben
és szabályok alapján játsszák, vagyis a a fair play-re. Aki elrontja a játékot,
magát a kultúrát teszi tönkre.
Konklúziók
A Homo Ludens c. könyv egy értékválasztást mutat be, mellyel lehet azonosulni,
ám lehet tagadni is azt. Az viszont mindenképpen igaz, hogy a játéknak központi
szerepe van az emberi társadalom és az egyén életében is. A modern társadalmak
emberének mindennapi életében leszűkült a játéktér, s ezzel együtt a játék szerepe
is csökkent.
Néhány fontosabb bibliográfiai tétel
Brown, Aaron. (2006) The Poker Face of Wall Street. John Wiley & Sons Inc
Caillois, Roger. (1961) Man, Play and Games. New York: Free Press of Glencoe (1961)
Hankis Elemér(2002) A tízparancsolat ma. Budapest: Helikon Kiadó
Huizinga, J. (1919) A középkor alkonya. Budapest: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
Huizinga, J. (1935) A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Norbert, Elias (1987) A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat kiadó, I-II. rész
Taleb, Nassim Nicholas Homo Ludens,
Homo Oeconomicus. Foreword to Aaron Brown's The Poker Face of Wall Street.
URL: www.fooledbyrandomness.com/homoludens.pdf.
Letöltés: 2009.02.22
Az összefoglalót készítette: Koltai Andrea,
2009. március 26.