George Dumézil: Mythe et Épopée I-III.

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
A(z indoeurópai) társadalmak funkciók szerint való hármas tagolódásának hipotézise

Az elmélet érvényességi területe:
Társadalomelméletek, osztályelméletek, mitológia, vallástörténet, ideológiatörtént

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
szakrális kommunikáció, intézményi (szervezeti) kommunikáció, csoportok közti kommunikáció.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Magyarázva leíró. A szerző általában úgy építi fel az egyes szerkezeti egységeket, hogy megfogalmaz és kifejt egy részhipotézist (magyarázó rész), és ezt közben történelmi és/vagy filológiai összefüggésekkel alátámasztja (leíró rész), illetve dimenzionálja. A "leíró" részek terjedelmileg jóval hosszabbak a magyarázatoknál, ugyanakkor ezek funkciója részben magyarázó is.

A koncipiálásba bevont funkciók:
A társadalmi valóság mitológiai megjelenítésének leírása. Társadalmi és a társadalmon belüli erőszakstruktúrák legitimálása és fenntartása.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek:
Az elmélet három fő szerkezeti egységre oszlik, egy teoretikus alapvetésre mely a hátom társadalmi funkciót aszerint vizsgálja, hogy milyen formában jelennek meg a különböző indoeurópai népek mítoszaiban, egy összehasonlító-analitikus értekezésre amely e népek mitológiai és történelmi alakjai, továbbá mitológiai és történelmi események közti párhuzamok azonosítására vállalkozik, végezetül pedig külön kötetet szentel a római-latin kultúrájú társadalmak háromosztatúságának vizsgálatára. A fő szerkezeti egységeken belül a különböző népek, valamint a szakrális, a katonai és a termelő funkció szerinti vizsgálatok külön mikrostruktúrát alkotnak.

A koncipiálásba bevont színterek:
Az elmélet a színtereket egyfelől topológiai, másfelől szukcesszív (de nem evolúciós) értelemben jelöli ki. A színterek határait így egyrészt etnikailag, másrészt az éppen vizsgált nép, népcsoport társadalmi berendezkedéseinek változásai mentén lehet beazonosítani.

A koncipiálásba bevont dinamikák:
Az elmélet fő dinamikája elsősorban az eposzok mítosszá alakításának, vagyis az elmének a szimbolikus valóságok konstruálásában betöltött kreatív szerepének analízisében, egyúttal; a transzcendensnek az emberalkottára való redukálási kísérletében azonosítható.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
A trifunkcionális hipotézis elméleti alapjai Émile Dürkheim szociológiájában keresendőek (Dumézil Marcel Granet-en keresztül kapcsolódott a dürkheimiánusokhoz). Maga az elmélet nyilvánvaló módon azon a dürkheimi maximán alapul, hogy a társadalmi és kulturális valóságok elkerülhetetlenül "kollektív módon vannak reprezentálva" a természetfeletti lényekben, vagy egyéb koncepciókban. Továbbá, Dumézil megközelítése Lévi-Strausséval is rokon, de míg utóbbi az emberi psziché univerzális struktúrájával foglalkozott, addig a trifunkcionális hipotézis csak az indoeurópai katonai és/vagy kulturális befolyás alatt élő népek gondolkodásmódját írja le. Az 1980-as években felmerült a fasizmussal való ideológiai kapcsolat is, ezt azonban ma már megalapozatlannak tartják. A trifunkcionális hipotézis hatása a társadalomtudományokon túl az irodalomelméletekben is érezhető.

Az elmélet-alkotás célja:
Dumézil eredeti szándéka az volt, hogy egy új típusú komparatív mitológiát dolgozzon ki, azonban a dürkheimi szociológiával való találkozásának hatására ez némiképp módosult. A trifunkcionalitás-elmélettel Dumezil célja lényegében az indo-európai társadalmakban uralkodó gondolkodásmódok átfogó, kognitív modelljének kidolgozása volt.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
komparatív mitológia

Az elmélet háttérdiszciplínái:
összehasonlító vallástörténet, szociológia, strukturális antropológia, összehasonlító filológia

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

G. Dumezil: Mythe et épopée : tome I : L'Idéologie des trois fonctions dans les épopées des peuples indo-européens, Paris, Gallimard, 1968

G. Dumézil: Mythe et épopée, II. Types épiques indo-européens : un héros, un sorcier, un roi, Paris, Gallimard, 1971

G. Dumezil: Mythe et épopée : tome III : Histoires romaines, Paris, Gallimard, 1971

Gilbert Durand: La cité et les divisions du royaume, in: Eranos Jahrbuch, 1976/45

Emile Dürkheim: A vallási élet elemi formái

Claude Lévi-Strauss: Strukturális antropológia I-II

N. J. Allen: Les Crocodiles qui se transforment en nymphes, Ollodagos 14, 1999, p. 151-167

Dumézil, George: Mythe et Épopée I-III
szöveges recenzió


A 3 alapvető társadalmi funkció ideológiává szervezése

Dumézil szerint minden emberi csoportosulásnak van 3 olyan alapvető szükséglete, amelyet ki kell elégítenie annak érdekében, hogy fennmaradjon és virágozzon. Ezek 1.) (l'administration du sacré:) a szakrális felépítése, megszervezése és igazgatása -ahogyan ma az ezt helyettesítő ideológiákkal teszik-, valamint az emberek és a szakrális közti kommunikáció, 2.) (défense:) a fizikai erő elsősorban, de nem kizárólag katonai célokra történő alkalmazása, a védelem biztosítása. Ide tartozik egyrészt az 1. funkció által felállított rend védelme -belső v. külső hatások ellen-, továbbá az egyén és a csoport védelme külső behatások ellen. 3.) (nourriture) a táplálék biztosítása. (MÉ1.48)
A szerző szerint az archaikus társadalmak ilyetén való hármas felosztásának ideológiájából nem következik szükségszerűen, hogy ez a gyakorlatban is mindenhol így működött volna. Szerinte pl. az ősi indiai társadalom felépítése jól tükrözi e 3-as tagolódást, ahol már a legősibb himnuszok is 3 varnáról, 3 kasztról tesznek említést: a brahmanokól, akiknek feladatuk a szent tudományok művelése és az áldozatok bemutatása, a ksatriyákról, avagy a harcosokról, akik az árja társadalmat, a fennálló rendet védelmezték, végül a vaisyákról, akik az anyagi javak megtermelésével foglalkoztak. Tisztán 3 funkció szerint tagoltnak tartja még az ősi iráni társadalmat is, azzal a megkötéssel, hogy ott ez nem vonta maga után a kasztrendszer kialakulását, inkább csak ideálisnak tartották, ha a társadalom ennek mentén működött. Más népek szociális berendezkedését azonban már úgy írja le, mint amelyekben 1.) egyértelmű a 3-as tagolódás, de nem "tiszta" formában, 2.) már nincs meg a 3-as tagolódás, de a mítoszokból kimutatható, hogy valaha megvolt 3.) soha nem is volt ilyen jellegű funkcionális felosztás. (MÉ1.15)
Dumézil kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy, noha a fent felsorolt három társadalmi funkció három olyan alapvető szükséglethez kapcsolódik, amely minden csoportosulás esetében adott és állandó, csak nagyon kevés olyan nép volt a világon, amely a társadalom e természetes és szükségszerű felépítéséből egy explicit vagy implicit ideológiát fejlesztett ki. S hogy mi lehetett ennek az oka?
"Egy társadalom számára egy dolog, hogy átérzi és eleget tesz az olyan szükségleteinek, amelyek erőszakkal járnak, de hogy ezeket tudatosítsa magában, gondolkodjon róluk, s ezáltal egy értelmi struktúrává és gondolkodásformává alakítsa őket; az teljesen más lapra tartozik. Az ókori világban egyedül az indo-európaiak tették meg ezt a filozófiai lépést, és mivelhogy ez oly sok, az említett családba-és csak az említett családba- tartozó nép irodalmi vagy spekulatív alkotásaiban tettenérhető, a legmegfelelőbb magyarázata ennek, csakúgy, mint a konkrét társadalmi csoportok esetében az, hogy elfogadjuk: ezt a lépést nem a szétszóródás után közvetlenül, külön-külön hajtották végre minden egyes indo-európaiakhoz tartozó területen, hanem e népek szétválását megelőzően, s hogy azoknak a gondolkodóknak a műve, akiknek a brahmanok, a druidák és a római papi testületek bizonyos szempontból az örököseik." (IDE.23)
Dumezil tehát úgy tartja, hogy az ilyen ideológiák csaknem kizárólag[1] az indo-európai nyelveket beszélő népeknél jelentek meg, illetve olyanoknál, akik történelmük egy-egy szakaszában indo-európai népek (kulturális v. katonai) hatása alatt álltak. (MÉ1.632, IDE.11) Ezekből az ideológiákból építik fel a vizsgált népek saját mitológiáikat. Úgy tűnik tehát, hogy nem arról van szó, hogy a mitológiákban szereplő uralkodók vagy héroszok, akik egyébként történelmi személyek lennének, még náluk is korábbi, legendás istenekkel kívánták azonosítani magukat, egybemosván személyüket az istenekkel, hanem arról, hogy az indoeurópai népek egész mitológiája csupán egy "irodalmi jellegű vállalkozás", mikoris a történetírók az általuk -tudatosan vagy tudat alatt, de a 3 társadalmi funkció nyomán- kreált figurákat a legendákban szereplő különböző istenek tulajdonságaival ruházták fel. (Konkrétan a Mahábhárataval kapcsolatban mondja ezt, MÉ1.238-39)

Mítosz és eposz

Dumézil szerint a mitológiaalkotás céljai Indiában nem irodalmiak voltak, hanem annak érdekében íródtak, hogy helyettesítsék a történelmet a mitológiával, s így egy dicső múltat adhassanak mind az uralkodói dinasztiáknak (akik a mitologikus hősökre vezették vissza vérvonalukat), mind a köznépnek. Ezek szerint a mitológia nem valós alapokon nyugvó fikció, hanem fiktív alapokon nyugvó valóság. Rómában lényegileg ugyanez a helyzet:
A szerző megállapítja, hogy a római istenek kalandos történetek nélküli istenek, s mitológiájuk (az indiaihoz, de a göröghöz képest is) rendkívül szegényes, szereplőik tulajdonképpen élet és személyiség nélküli, kétdimenziós sztereotípiák. Ezek után felteszi a kérdést, hogy vajon miért nem övezik őket is történetek, amelyek a teológiákat drámává és erkölcsi tanulsággá fordítják le? Szerinte az eredetileg a római istenekhez kapcsolódó legendákat arra használták, hogy történelmi alakjaik, a Róma alapításakor tevékenykedő "nagy emberek" köré szőjék azokat, s így a mítoszt eposszá, történelemmé alakítsák át. (IDE.74) Ez az epikus történelem viszont nem a valóságos történelem nyomait őrzi, hanem a trifunkcionalitás ideológiájának kifejeződése, s elsősorban nem a római történelmet, hanem a római gondolkodást ismerhetjük meg általa.
Az Európába származott indo-európai népek közül ugyanezt állítja a Saxo-Grammaticus féle Gesta Danorummal kapcsolatban. Véleménye szerint a benne szereplő királyok, bár nevük alapján történelmi személyek, de alakjukat a történetírók olyan tartalommal töltötték fel, amelyek eredetileg ("legendailag") az istenekhez tartoztak: Odin (1. fun) helyét a Valdemárok veszik át, Pórr (2) és Freyr (3) helyét pedig Gramm és Frotho. Látható, hogy a 3 funkció képviselőit alászálló módon rendezték kronologikus sorrendbe, s így szerkesztették a mítoszok mintájára a történelmüket. (Me.12[2])
A 3 nartes-i család történetében szintén a trifunkcionalitás ideológiájának kifejeződését látja. Az oszétok legendái szerint hőseik 3 nartes-i családból kerültek ki, az , az és a családból. S. Tuganov 1925-ös publikációjára hivatkozva, az első család tagjai kiemelkedően intelligensek voltak, a második családhoz tartozóak testi erejük és heroizmusok által emelkedtek ki a többiek közül, míg a -k sok marhával (jószággal) rendelkeztek. (MÉ1.458) Az család a legendákban csak egy különleges, de gyakori esemény során szerepel, az "ünnepélyes ivászatok" (solennelles beuveries) alkalmával, amit az ő házukban tartanak, s minek során különböző csodálatos események történnek. Az család nevét Dumezil az (t), vagyis bátorság, vitézség szóból vezeti le, amelyet -figyelembe véve a szkíta kiejtés folytán fellépő torzulásokat (az oszétok szkíta nép)- azonosnak tart a szanszkrit ?satrával, amelyik a harcos kaszt jelölésére volt használatos. A k, különösen vezetőjük, pedig egyfajta karikatúrája a gazdagoknak, a gazdagság minden hátulütőjét megjelenítve, s a harcosokkal szemben, akik egy viszonylag kisszámú csoportot alkotnak, ez utóbbiak nagyon sokan vannak. Dumezil, a fent leírtak alapján a 3 családhoz kapcsolódó legendákat a trifunkcionalitás ideológiájának kifejeződéseként értelmezi.

Alfunkciók és jellemzőik a szakrális és a katonai funkció esetében

Az első két funkciót további két alkategóriára tagolja:

I.) A szakrális funkció áll egy mágikus-vallásos (magico-religieux, 1.1) és egy bírói-vallásos (juridico-religieux, 1.2) alfunkcióból. Az indo-európai mitológiában e két alfunkció isteneinek szerepe, s a világhoz való viszonya más és más:
A védikus mitológiában Varuna (1.1) és Mitra (1.2) az örök világrend őrei, s ilyesformán principálisan egységesek, de mégis vannak olyan területek, ahol alakjuk elkülöníthető egymástól:
a.) A kozmoszban elfoglalt helyük szerint: Mitra birodalma az "evilág", Varunáé az "e világon túli világ". Mitra szeret az emberekhez közeli dolgokkal foglalkozni, Varuna a végtelen egésszel törődik. Varuna birodalmához tartozik az éjszaka és a szubtilis formák, Mitrához a nappal és a korporális megnyilvánulások.
b.) Cselekedeteik módja szerint: Mitra cselekedetei valójában az egyezségre, a megegyezésre való törekvés jellemzi, és szerződések, szövetségek létrehozását és fenntartását segíti az emberek közt. Varuna a tipikus varázsló, a máyá elrendezője, büntető istenségként cselekedetei a büntetés különböző fajtáihoz kapcsolódnak.
c.) Karakterük szerint: Mitra barátságos és jótevő, szelíd, megnyugtató jellem, Varuna könyörtelen, erőszakos, hirtelen, kissé démoni jellegű.
Az olyan tulajdonságaik közül, amelyek nem kifejezetten azonosak 1.1 és 1.2 funkciójukkal, Mitra jobban köthető a prosperitáshoz, a termékenységhez és a békéhez (a 3. funkcióhoz), míg Varuna a háborúhoz és a hódításhoz (a 2. funkcióhoz). Mindazonáltal fontosnak tartja kiemelni, hogy ennek ellenére nagyon ritka a konfliktus a két istenség között, általában folyamatosan együttműködnek.

II.) A harcos funkció két altípusa:

A harcos funkció által életre hívott ideológiákat -a szakrális funkciót életre hívóakkal szemben- elsősorban nem a különböző istenek, hanem a legendákban szereplő emberek tulajdonságaiból, környezetükhöz való viszonyukból lehet visszakeresni. Ismét csak az indiai legendákból kiindulva, Dumezil 2 harcos-típust különít el mind a védikus irodalomban, mind a Mahábháratában.

Védikus irodalom 2.1) A Váju-típusú harcos egyfajta antropomorf szörnyeteg, rettentő fizikai erővel bír, legfőbb fegyvere a puszta keze, amelyben néha buzogányt tart. Sem nem szép, sem nem nemes, még csak nem is kimondottan intelligens, és könnyen erőt vesz rajta a vak düh. További jellegzetessége, hogy általában egyedül cselekszik, nem jellemző rá a csoportokkal való együttműködés, keresi a kalandokat és elsősorban démonokat és szellemeket öl.

Védikus irodalom 2.2) Teljesen ellentétes ezzel az Indra-típusú hős, aki inkább egyfajta "istenember", de mindenekelőtt egy sikeres és művelt ember, akiben az erő harmonikusan van jelen, és ki mesterien kezeli az egyes fegyverfajtákat.
A Mahábháratában a Pandava-fivérek közül Bhímát a 2.1, Arjunát a 2.2 típusba sorolja, bőven idézve ezt alátámasztó részeket a monumentális történelmi eposzból. Talál még harcos-párokat a görögöknél és a germánoknál is (azonban a hozzájuk kapcsolódó levezetések eléggé erőltetettnek tűnnek).

A termelői funkció sajátosságai

A 3. funkciót Dumezil nem tudja olyan egyértelműen definiálni, mint ahogy tette azt a másik kettő esetében. Meghatározó vonásának a termékenységet (emberi, állati, növényi ~t) tartja, s ennélfogva jellemzői közé sorolja a másik két funkció képviselőihez mért magas arányszámukat, a békét, az egészséget, az állattenyésztést, földművelést, illetve az ebből származó anyagi javakban való bővelkedést. Utóbbit azért, mert mind a maguk, mind a másik két funkció számára ők termelnek, és amit megtermeltek, azt csak az 1. funkció által meghatározott szakrális rend nyomán, illetve az ennek betartására felügyelő 2. funkció felügyeletével kell szétosztaniuk. A kereskedelmet, illetve a kereskedőket is a 3. funkcióhoz sorolja, mint ami az anyagi javakban való bővelkedés megteremtésére szolgál, de egyben azt is állítja, hogy a kereskedők aranya nem egy lényeges eleme e gazdagságnak, azt inkább a földművelés és az állattenyésztés teremti meg. (MÉ1.366) Ezzel szemben pl. Gilber Durand szerint a 3. funkciótól el kell választani a kereskedőket, ők ugyanis a csere alapvető társadalmi szükségletének megtestesítői.
Bár a 3. funkció tagjai rendelkeznek a legkevesebb hatalommal és a legkisebb társadalmi megbecsüléssel, mégis, az ő létük alapja és feltétele is a hierarchia magasabb szintjein álló funkciók létének. Ennek kifejeződése pl. az indiai áldozati rituálék során a 3 funkciót szimbolizáló 3 áldozati láng meggyújtásának módja: A "ház urának tüzéről" (feu du maître de maison) gyújtják meg a másik kettőt, melyek közül az egyik a démonok távoltartására (2.funkc) szolgál, a másik pedig a felajánlások eljuttatására az istenekhez (tehát a voltaképpeni áldozótűz). A 3. funkciónak a másik kettőt megalapozó volta derül ki abból is, hogy az eposzok szerint Romulus és Remus pásztorok voltak, még mielőtt Rómát alapították volna
A 3. funkcióval a szerző a másik kettőhöz képest viszonylag keveset foglalkozott az általam átnézett műveiben, akkor is inkább a papi és a harcos kaszthoz való relációiban vizsgálta, s (nekem) úgy tűnik, hogy minden olyan jelenséget, ami az első kettőn kívül esik, ebbe a 3. funkcióba kíván integrálni.

A három funkció és kapcsolataik az indo-európai mítoszokban és eposzokban

A szakrális funkcióhoz kapcsolódó ideológiák elsősorban a különböző népek isteneinek tulajdonságaiban és kapcsolatrendszerében kereshetőek vissza. A rómaiaknál Jupitert (1.1) és Dius Fidust (1.2) felelteti meg Varunának és Mitrának. (Dumézil minden indo-európai mitológiát elsősorban az indiai-védikus hagyományokkal, s csak másodsorban az összes többivel vet össze). Míg a védikus himnuszok gyakrabban említik Varuna nevét, Rómában, ahol a gondolkodásnak egy sajátosan patriotisztikus és utilitarista felhangja van, és maga a kozmosz, vagy annak különböző részei csak annyiban érdemelnek figyelmet, amennyiben hasznosak vagy ártalmasak a nagybetűs Város számára, nem tudjuk megfigyelni a Varuna és Mitra kapcsán említett bipolaritást. Az 1.1-s funkcióhoz tartozó dolgok, amelyek az égi világhoz és az univerzum rendjéhez kapcsolódnak, közömbösek a rómaiaknak.
A történelmi Rómában Dius Fidus (aki a fides, a lojalitás és az eskük megtartására ügyel) összeolvad Jupiterrel, s így egy olyan istentriád első tagját alkotják, mely nem csak egyes közösségeket, hanem az egész államot képviselik és oltalmazzák. A későbbi Jupiter Optimus Maximus (Jupiter mellett Mars és Quirinus, Jupiter O.M. mellett Juno Regina és Minerva voltak az istentriádban) ugyanúgy egy hódító jellegű, birodalmi érdekek mentén felépülő ideológiákból kialakított isten, mint a régebbi Jupiter (tehát a rómaiaknál az egész 1. funkció lényegében az e világon túli világra való irányultságától megfosztott 1.1 alfunkció), de Dumezil úgy gondolja, hogy az Optimus Maximusban legalább formailag kimutatható a két alfunkció valamikori megléte. Szerinte az Optimus és a Maximus, mint a legjobb és legfelségesebb, külön-külön a földi és az égi világra vonatkozik, s így két olyan sarkpontot alkotnak, amelyek összeegyeztethetőek a védikus ideológia Varuna-Mithra párosával.
A skandináv mítoszokban az 1. funkció két alfunkcióját Ódin (1.1) és Tyr (1.2) személyével azonosítja. Kiemelten kezeli ebből a szempontból a római történetíró, Tacitus Germania-ját, ahol a római szemléletmód alapján Ódin Mercuriusként, Tyr pedig Marsként van említve. Dumezil szerint Tyr azok közé az istenek közé tartozik (+Dyáuh, Zeus, Dius Fidus) amelyek, mint az adott panteon legöregebb istenei, valmiféle letűnt aranykor emlékeit őrzik, és ahogy egy új, rosszabb korszak vette kezdetét a földi világban, úgy szorították ki őket a főhelyről a mitológiákban az új, fiatalabb istenek. Az Eddában pl. ezt úgy magyarázzák, hogy Tyr azért adja át helyét Odinnak, mert Fenrir leharapta az egyik kezét, s megcsonkítva már nem töltheti be főisteni szerepét.
A szerző szerint egyazon okok felelősek a skandinávoknál Odin dominánssá válásáért, a rómaiaknál Dius Fidus Jupiterbe olvadásáért, valamint azért, hogy a védikus himnuszokban Mitrát kevesebbszer említik, mint Varunát: az emberek nagyobb tisztelettel vannak a varázsló(mágus)-főisten, mint a panteon "jurista" tagja iránt.
Ugyanakkor a római és a germán lélek sajátosságai úgy nyilvánultak meg a mitológiájukat megalkotó ideológiákban, hogy az egyes funkciót képviselő istenek más funkciókhoz tartozó istenek feladatköreit is magukhoz ragadták. A germánok esetében az 1. funkció isteneihez kapcsolódnak olyan aspektusok, amelyek eredetileg -a társadalmi háromosztatúság mitológiai megnyilvánulásának tiszta formájában, a védikus panteonban- a 2., a harcos funkció sajátjai lennének:
Ódin a költészet és a varázslatok istene; "Varázsszavú", és ő szerzi meg a mágikus írásjegyek, a rúnák ismeretét is, de emellett ő a "Hadak Ura", a "Győzelmek Atyja", a hősök a Valhallában az ő elit seregében harcolnak stb. Tyr is több helyütt szerepel a csatamező és a harci szerencse uraként, pl. a Gylfaginning 25. fejezetében: "...Hárr szólott: Még maradt egy Áz, kinek neve Tyr. Roppant elszánt, s szíve bátor; hatalma van a csatatéren aratott győzelem felett, éppen ezért tanácsos a hős harcosoknak hozzá fohászkodniuk. Az olyanról, aki a legbátrabb mind közül, s nem remeg a lába ina, mondjuk, hogy bátor, akárcsak Tyr..."
Az ősgermánoknál még békeidőkben is domináltak a harcosi erények, a harci szellem, így, szemben Rómával, ahol az urbanus exercitus tagjainak, ami katonai feladatok ellátása mellett a törvényhozó gyűlést is alkotta, fegyvertelenül kellett gyülekezniük a Mars-mezőn, a germán és skandináv népeknél ez nem így volt. Náluk a népgyűlésre, a Ding-re minden törzsfő talpig fegyverben, harcosaiktól kísérve vonult. Kezdetben, a germán ősi törzsszervezet korában a Ding volt a közhatalom szerve; itt határozott a nép a háború és béke felett s fejezte ki akaratát; az igazságszolgáltatás csak kivételesen tartozott ide. Később válik e népgyűlés a bíráskodás szervévé. A résztvevők helyeslésüket fegyvereik magasba emelésével vagy pajzsukhoz verésével fejezték ki, tehát a döntéshozásban nagy szerepe volt a virtusnak, a katonai erő demonstrálásának. Így azon sem kell csodálkozni, hogy a népgyűlésen elvileg "elnöklő" 1.2 funkciójú istenség, az indoeurópai bírói funkció örököse hamar hasonlítani kezdett az általa igazgatottakra, akár addig menően, hogy elkíséri őket a háborúba, amivel érvényt kívánnak szerezni a gyűlésen kimondott döntésnek. Ennek nyomán érthető, hogy a római megfigyelők a bíráskodásért felelős istenséget hadi istenként azonosították, s a saját minta alapján, egyfajta Marsként tekintettek rá.
A bírói funkció ilyesforma "martializálódásának" megfelelőjét a rómaiaknál a 3. funkció kanonikus istenének, Quirinusnak a 2. funkció istenével, Marssal való részleges azonosulásában találhatjuk. Mind a germán, mind a római mitológia esetében a funkciók összemosódását a társadalmi funkciók változásával magyarázza. Quirinus azért volt egyben Mars tranquillus, Mars, a béke őre (Mars qui praeest paci), mert a quiritészeknek (akiknek elnevezése bizonyos hasonlóságot mutat Quirinusszal) a földművelés mellett katonáskodniuk is kellett. A hatékony földműveléshez, amely a 3. funkcióhoz tartozik, elengedhetetlen a béke és a rendezett külkapcsolatok, a római stílusú béke azonban inkább egyfajta fegyvernyugvás volt, minek során a quiritészek számíthattak arra, hogy bármelyik pillanatban újra harcba hívják őket. Valószínűleg ez a quirites-milites kettősségből adódó, se-nem-béke-se-nem háborús állapot volt az oka annak, hogy Quirinus görög fordításokban egy Árészt megelőző hadisten, nevével szerepel.
A rómaiaknál -talán pont emiatt az összefonódás miatt- nem sikerült kimutatni a harcos funkció alfunkcióit. A város alapítása körüli legendákban a 3. király, Tullus Hostilus képviseli az egész 2. funkciót. Az Alba Longa ellen indított hadjáratát Dumezil összeveti az indiai mitológiával, és itt is megtalálni véli azokat a közös mozzanatokat, amelyek azt mutatják, hogy mindegyiket hasonló ideológiák mentén építették fel: Publius Horatius, egy római bajnok egymaga győz 3 albai bajnok felett, miután két társát, akikkel közösen párviadalra hívták őket, az albaiak legyőzték. Az indiai mitológiában a 3 albai bajnok a háromfejű szörnyetegnek, Triképhalosznak felel meg, akitől Trita Aptya szabadítja meg az isteneket. Ugyanígy állítja párhuzamba Mettius Fufettius albai király megbüntetését a Namuszi nevű démon meggyilkolásával, aki korábban, csakúgy, mint Fufettius a rómaiakkal, szövetséget kötött az istenekkel, de elárulta őket.
Dumézil talán legfontosabb megállapítása a 2. funkcióról azonban nem az ilyen párhuzamok kimutatása, hanem a harcos és a szakrális funkció közt feszülő ellentétek megvilágítása. A második funkció természetéből fakadóan arra törekszik, hogy a saját szolgálatába állítsa a 3. funkció képviselőit, valamint igyekszik kivonni magát az 1.2 szakrális funkció azon képviselőinek spirituális fennhatósága alól, akiknek feladata a fides, a szakrális princípiumok felé irányuló, nem anyagi alapú hűség és engedelmesség fenntartása. Ezt mutatja az ind mitológiában az Indra vezette Dévák hatalomátvétele az ősi istenek, az Aszurák felett, akik közül Indra volt a főisten. A germánoknál ez talán még inkább szembetűnő, ahol említettük, hogy az 1.2 funkció lényegében egybe is olvadt a 2. funkcióval.
Persze a konfliktus nem mindig végződik a harcosok győzelmével; a római Tullus Hostilust, az "istentelen királyt" például villámmal sújtotta agyon Jupiter, mert harcosként uralkodott, elhanyagolta a Numa alapította sacrát, s csak miután járvány tizedeli seregeit, kezd Jupiterhez áldozni. Mivel gyakorlatlan az áldozásban, -hiszen az 2. funkcióhoz tartozik-, helytelenül végzi el azt és ezzel váltja ki Jupiter dühét.
A papi és a harcos funkció közti ellentétek azonban nem mindig vezetnek konfliktusokhoz, hanem akár egyfajta kiegyezésben is feloldódhatnak. Így az ezzel kapcsolatban írtakat ki kell egészítenünk J.Ries megállapításával, miszerint a fölkenés során, mivel ez az aktus a szentnek a brahman által való közvetítése, a király kiemelkedik a harcosok közül, és a brahmanokkal együtt ők alkotják a szuverenitás birtokosait. Ez a csoport a törvények felett áll, pl. nem tanúskodhatnak, nem viselhetnek fegyvert, nem kaphatnak testi fenyítést stb. Indiában ilyen a brahman-rajan, Rómában pedig a flamen-rex, akik a szociális és a szakrális egyensúlyra ügyelnek. (CHE.95)

Ezenfelül mind a rómaiaknál, mind a germán népeknél szembetűnő az első két funkció bizonyos mértékű együttműködése és összefogása, majd ennek a "szövetségnek" a harmadik funkcióval való szembenállása: Az első két funkció anyagi alapját a termelői funkció biztosítja, azonban a termelők és a másik két funkció társadalmi helyzete közti szakadék nagyon széles. Dumezil szerint ez mindkét nép történelemmé, illetve mitológiává szerkesztett ideológiájában kimutatható, méghozzá egymáshoz nagyon hasonló struktúrák mentén. A különbség mindössze az, hogy a konfliktus Rómánál az emberi világban, a germánoknál pedig az isteni világban zajlik.
A rómaiaknál ez konkrétan a római-szabin belháborút, a germánoknál pedig az Áz és a Ván istenfaj háborúját jelenti. (A rómaiak és az Ázok, valamint a szabinok és a Vánok közt D. analógiát állapít meg) Mindkét nép"ideológiaalkotói" mindkét csatában mindkét oldal erejét nagyjából egyenlően írják le, hogy a konfliktus végül megegyezéssel záródhasson, s kiemelhessék a különböző funkciókhoz tartozók együttműködésének szükségességét.
A rómaiak történetéből további példák is illusztrálják, hogy miként befolyásolták különböző népek társadalmi sajátosságai a mítoszaik kialakítását. Például Rómában a 3 funkciónak megfeleltethető Jupiter-Mars-Quirinus istentriád papjai, az egyébként patrícius rangú flamen dialis, flamen Martialis és flamen Quirinalis évente egy alkalommal egy ceremónia keretében (Titusz Líviusz I, 21, 4) egyazon kocsiban ülve Fides istennőnek mutatnak be közösen áldozatot. Ezzel tulajdonképpen a Rómát alapító 3 népcsoport -Romolus és kísérői 1.funkc., a Lucumon vezette etruszk szövetségesek 2. funkc., és a legyőzött, majd a szövetségbe bevont szabinok 3. funkció- közti "közbizalom" (fides publica) fenntartását szolgálta, mégpedig azért, mert egy ilyen kohéziós erő nélkül Róma nem maradhatott volna fenn. Társadalmi szempontból nézve a szertartás tehát a 3 társadalmi funkció szintézisét jeleníti meg.
A királyság korából az első 4 legendás uralkodó esetében szintén megfigyelhető a szakrális funkció 2 alfunkcióra tagolódása. A szent kialakítása szempontjából fontos mozzanatokat kiemelve; az első király, Romulus alapította az auspiciát, a második, Numa a sacrát (erre a 2 területre oszlik a rómaiak vallása). Az auspicia kezdetben a madarak által adott, de idővel más jeleknek (prodigium) is a megfigyelése annak érdekében, hogy megtudják, valamely cselekedet kedves-e az istennek vagy sem. Itt tehát az ember nem tesz mást, mint megpróbálja dekódolni az istenek nyelvét. Ellenben a sacra azt a kultuszt jelöli, amelynek keretein belül az ember veszi fel a kapcsolatot az istenekkel, s Numa egész élete a vallás becsületes megtartására épül; tőle származnak ezek a kultuszok, a vallás külső formái, különböző papi testületek (Vesta-szüzek, Saliusok) megalapítása, templomépítések stb.
A különbség az auspicia és a sacra közt abban rejlik, hogy az auspicia az égből száll alá, a sacra pedig a földről fel, az istenek felé, így -ismét csak Varuna és Mitra analógiájára-Romulushoz Dumezil az 1.1-es, Numához az 1.2-es funkciót társítja.

Funkciók és alfunkcióik különböző indo-európai népeknél

A 3 funkció reprezentációi és a köztük lévő kapcsolat (összefoglaló jelleggel)

A 3 funkció köré épült mítoszok és eposzok (ideológiák) feloszthatóak olyasformán, hogy az egyik (a nagyobbik) kategóriába azok tartoznak, ahol minden egyes társadalmi funkció 1-1 külön mitológiai alakkal, vagy csoporttal, törzzsel stb. van reprezentálva, míg a második kategóriába tartoznak azok, ahol 1 személyben nyilvánul meg mind a 3 funkció.

I. : 1 társadalmi funkciót 1 személy v. csoport képvisel.

.) A 3 funkciót képviselő személy v. csoport egyazon időben léteznek.

Ekkor a különböző funkciókat képviselő entitások közti kapcsolatok szempontjából beszélhetünk:
a.) állandó jellegű együttműködésről
b.) állandó jellegű konfliktusról
c.) olyan konfliktusról, amelyet végül felvált az együttműködés
d.) egyszerűen csak hierarchikus viszonyról, illetve a legmagasabb rendű funkció kihangsúlyozásáról

Az egyes társadalmi funkciók képviselője (+példák):
- személyek: a Pandava fivérek (a) (Yudisthira1.1, Bhima 2.1, Arjuna 2.2, Nakula 3, Sahadeva 3), Hódító Vilmos fiai (d)
- csoportok: A 3 nartes-i család (b), {Római mitológia: az elő-rómaiak (Romolus népe) 1, az etruszkok (Lucumon népe) 2, szabinok (Titus Tatius népe) 3 (c)}

.) A 3 funkciót képviselő személyek időrendben következnek egymás után. (A mitológia szerint mindig a magasabb rendű funkciót képviselő személy következik korábban)

Ekkor a különböző funkciókat képviselő entitások közti kapcsolatok kizárólag a konfliktusokra korlátozódnak.

Az egyes társadalmi funkciók képviselője (+példák):
- személyek: Róma első 4 királya (Romolus 1.1, Numa 1.2, Tullus Hostilius 2, Ancus Marcus 3), az Ynglinga-saga és a Gesta Danorum első királyai
- csoportok: A Hésziodosz-féle arany 1.1, ezüst 1.2, bronz 2 és vaskor 3 embere.

II. : Mind a 3 társadalmi funkció egy személyhez kapcsolódik, méghozzá oly módon, hogy

.) létében ötvözi azokat: (a szkítáknál Kolaxais hazaviszi az összes égből hullott aranytárgyat: kupa 1, kard 2, bárd 2, eke 3, iga 3, Mahábhárata: Draupadi közös felesége Pándu összes fiának, ezáltal az asszonyban van jelen mindhárom funkció

.) tapasztalat során tesz szert rájuk: Romolus (Remusszal szövetkezve) először pásztor, aztán (Lucumonnal) harcos, végül (Tatiusszal) Jupiter kultuszának megalapítója. Lludd, Britannia királyának országát 3 csapás éri: a coranieid -ek; egy mágikus erőkkel rendelkező törzs inváziója 1, harcoló sárkányok keltette csatazaj, amely rettegést kelt a népben 2, egy óriás, aki kifosztja a magtárakat 3

.) mindhárom funkció adott számára, s választania kell közülük, a másik kettő föladásának árán: Parisznak döntőbíróként, az aranyalma odaítélésekor tulajdonképpen a Héra által felkínált uralkodás, az Athéné által ajánlott "minden csatákban való győzelem" és okosság, valamint az Aphrodité közbenjárásával megszerezhető Heléné közül választ, s Helénével elesik a másik két istennő által kínáltaktól. (a görögök némileg kivételt képeznek a többi nép közül, mert Dumézil szerint mitológiájukban nem dominánsak, csak kimutathatóak az indo-árja hatások)

N. J. Allen kritikája a trifunkcionalitás ideológiájával kapcsolatban: "Les Crocodiles qui se transforment en nymphes", Ollodagos 14, 1999, p. 151-167

Dumezil teóriájának gyenge pontjai, a cikkben írtaknak megfelelően:

1.) Az indo-európai népek eredeti lakóhelyét máig nem sikerült pontosan meghatározni. Lehet, hogy nem is volt ilyen terület. Ez a trifunkcionalitás elméletének szempontjából azt jelenti, hogy bizonytalan a Dumezil által feltételezett lépés megléte is, mellyel ezen népek gondolkodói végrehajthatták a szükségletek kielégítése szerinti funkciók alapján tagolt társadalmi helyzet ideológiává, majd mítosszá és eposszá alakítását.

2.) Vajon tudatában voltak-e az indo-európai népek társadalmuk trifunkcionalitásának? Ha igen, a legfontosabb kérdés az lenne, hogy miképpen maradt fenn ez a tradíció? Ha nem, akkor csak arra gondolhatunk, hogy ősi korok igencsak töredékesen fennmaradt és átöröklődött emlékéről lehet szó, ez esetben viszont a trifunkcionalitás ideológiája nem az indo-európai társadalmak szerkezetéből következik.

3.) Ha elismerjük a trifunkcionalitás meglétét úgy, ahogy Dumézil írja le, akkor azt láthatjuk, hogy ennek a struktúrának rengeteg különböző változata, elkorcsosult maradványa és emléke létezik különböző népeknél. Egyes kultúrákban az első funkció tagolódott nagymértékben, máshol az első két funkció részben összeolvadt, a funkciókra utaló közös elemeket emitt egy hős, amott egy isten, ismét máshol talizmánok, színek, orvosságok hordozzák stb. Vajon ki mondja meg, hogy egy úgymond elsődleges egység mennyi változáson mehet keresztül úgy, hogy az így kialakult formákat ugyanannak az eredeti egységnek a változataiként lehessen emlegetni?

4.) Lehetséges-e a trifunkcionalitáson kívül másfajta magyarázatot találni a különböző népek történelmében, legendáiban stb. fellelhető egybevágásokra? Lehetséges magyarázat ere az ún. proto-történetek (proto-histoires), olyan írások, melyek témái és szekvenciái ismételten kimutathatóak egymástól térben és időben igen távol álló alkotásokban. Pl.: Auróra nem tud kijönni az éji barlangból; egy isten segít neki (mitologikus változat), illetve: egy szép fiatal nőt fogva tartanak egy toronyban, a hős pedig a segítségére siet (romantikus változat). Lehetséges, hogy egy indo-európai társadalomban csak a mitologikus változat maradt fenn, máshol a másik változat forog a nép száján, de mindkettő egy náluknál ősibb, a mitológiák kialakulása előtti korból származik.
Allen ez utóbbit tartja a legvalószínűbbnek; ő is a proto-történetek felkutatásán dolgozik. Szerinte a Dumezil-féle trifunkcionalitás nem állja meg a helyét magyarázatként, mert e 3 csoporton vagy kaszton kívül van még kettő, amely e hármat felülről és alulról, mintegy transzcendens és ember alatti szélsőségekként közrefogja, s e két "funkció" ráadásul kívül áll a szociális normák hatókörén. Egy másik cikkében (Arjuna and the second function : a Dumezilian crux, Journal of Royal Asiatic Society, Series 3,9(3), 1999, p. 403-418.) vitatja Arjunának a 2. funkcióhoz sorolását, ahogyan azt Dumezil teszi, s inkább az általa javasolt +2 kaszt közül a legmagasabb, transzcendens funkcióhoz kapcsolja.

Hivatkozások:

G. Dumezil: L'ideologie tripartie des indo-européens, Collection Latomus, Buxelles, 1958

G. Dumezil: Mítosz és eposz, Gondolat, Bp, 1986 (fejezetek)

G. Dumezil: Mythe et épopée : tome I : L'Idéologie des trois fonctions dans les épopées des peuples indo-européens, Paris, Gallimard, 1968 MÉ1

G. Dumézil: Mythe et épopée, II. Types épiques indo-européens : un héros, un sorcier, un roi, Paris, Gallimard, 1971 MÉ2

G. Dumezil: Mythe et épopée : tome III : Histoires romaines, Paris, Gallimard, 1971 MÉ3

Julien Ries: Les chemins du sacré dans l'histoire, Paris, Aubier, 1985 CHE

Jegyzetek:

[1] Elismeri, hogy vannak példák rá É-Amerikában és Afrikában, így a "kizárólag"-ot Eurázsiára és Afrikának a Szaharától É-ra eső részére érti. Ugyanakkor Gilbert Durand azon a véleményen van, hogy a (nem feltétlenül hármas) funkció szerint való tagoltság egyéb, pl. a tibeti és a japán társadalomra is érvényes. [vissza]

[2] A könyv magyar nyelvű összefoglalójában Hoppál jogászként értelmezi a "juridique"-et (p.527), mely szót az 1.2 funkcióra utaló jelentésében helyesebb lenne "igazságszolgáltató"-ként interpretálni. [vissza]

Az összefoglalót készítette: Tóth János,
2010. január