Rékai Miklós: A munkácsi zsidók "Terített asztala"
Budapest, Osiris, 1997

Rékai munkája néprajzi monográfia, amely a munkácsi zsidó hitközség életét a táplálkozáskultúrán keresztül mutatja be. E tekintetben hasonló a magyar zsidóságra vonatkozóan korában nem készült.

A szerző megközelítésében - bár nem kimondottan - megjelenik az antropológiai szemlélet, amennyiben a vizsgálat tárgyául választott táplálkozáskultúrát nem önmagukban álló szokáselemek összességének tekinti, hanem a kultúra más dimenzióival összekapcsolódó jelenségeknek, amelyek kaput nyitnak egy teljes életmód megértéséhez. A szerző szerint a vallási előírásoktól elválaszthatatlan hagyomány és a társadalmi körülmények szorítása adják azt a sajátos kulturális erőteret, amelyben a munkácsi zsidó folklór jelenségei megjelennek. A vallási tradíció és a szubkultúra (Rékai ezt érti folklór alatt) egybefonódásából létrejövő életvilágnak csupán egy része a táplálkozáskultúra, de olyan értelmezések, jelentéstulajdonítások mutathatók be általa, amelyek az egész kultúrát behálózzák.

A hagyományos néprajzi megközelítésmódokat nem tartja alkalmazhatónak ebben az esetben. Részletesebben kifejtve: két alapvető problémával szembesül a szerző az írás tárgyának és szemléletének meghatározásakor. Az egyik a zsidóság népként vagy vallásként történő besorolásának kérdése, a másik annak definiálása, hogy mi tekinthető a néprajz tárgyának. Véleménye szerint lehetetlen a zsidóságot etnikumként vagy vallásként meghatározni. Többek közt azért, mert a "zsidó" szó megjelenése évszázadokkal megelőzte a "nép", a "nemzet", ill. "vallás", és "felekezet" modern fogalmainak megjelenését az európai nyelvben. Így ez a fogalom olyan kultúrállapot hordozója, amelyben a fenti fogalmak még nem értelmezhetők - olyannyira, hogy a biblikus héber nem ismer "vallás" értelmű szót. A szerző ezért a "vallás vagy nép" dilemmáját hamisnak tartja és szándékosan kerüli a zsidóság egészével kapcsolatban, ahogyan a "felekezet" vagy "nemzetiség" fogalmakat is - ehelyett Bibó István rítusközösség kifejezését alkalmazza. Ennek a kérdésnek a tisztázatlansága korántsem csupán elméleti probléma. A zsidóság 1867-es egyenjogú felekezetként való elismerése Magyarországon az egyik oka, hogy a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásakor létrejött szakosztályok között nem volt olyan, ami a zsidó folklór gyűjtésével foglalkozott volna (ahogyan más vallási csoport vizsgálatára vállalkozók sem voltak).

További nehézség a zsidó néprajz tárgyának meghatározása. Amennyiben a társadalmi szempontból alávetett csoportok kultúráját határozzuk meg ilyen tárgyként, azzal a problémával találjuk szemben magunkat, hogy az "alávetettség" fogalma (más néprajzi szakkifejezésekkel egyetemben) nehezen értelmezhető a zsidóságra - írja. Az írásbeliség és szájhagyomány szembeállítását is terméketlennek véli, ahogyan a föld vagy más termelőeszköz tulajdonviszonyainak e csoport "differentia specificá"-jaként való kezelését is. Az általa legegyszerűbbnek, bár parttalannak tekintett megoldást választja: recens archaikumok vizsgálatának tekinti munkáját. (Megjegyzi még, hogy korábban a zsidó közösségekben kevésbé végeztek terepmunkát magyar kutatók, mert az erre vállalkozók - maguk is hívő zsidók lévén - sajátos (szent) félelemmel tekintettek rítusaikra. Blaszfémiának érezhették a világi tudományosság szempontjainak érvényesítését, így ezek a munkák szinte kizárólag filológiai jellegűek voltak.)

A zsidó néprajzi adatok nehezen helyezhetők el a néprajz klasszikus tematikai felosztásában is. Úgy véli, leginkább a mai értelemben vett vallási élet tárgykörébe illeszkedhetne be a hagyományos zsidó kultúra egésze. Azonban az a - néprajzi munkáktól jogosan elvárható - szempont, hogy a vallási jelenségeket megkülönböztesse a néprajziaktól, szerinte nehezen érvényesíthető ebben az esetben. Az a midrási [ókori zsidó exegézis] alapelv ugyanis, amely szerint "Irzael szokásai tórai parancs érvényűek", kodifikálja a népi gyakorlatot, amennyiben az nem ütközik más vallási tanítással.

Az munka leíró része az európai ill. a haszid zsidóság vázlatos története és a kárpátaljai zsidóság demográfiájának bemutatása után felvázolja a munkácsi hitközség vallási életének, önképének, nyelviségének alapvető jellemzőit. Ez utóbbiak bemutatására - és a későbbiekben is - olyan, a közösség mindennapi életből kiragadott kijelentéseket, elszólásokat és egyéb megnyilvánulásokat hív segítségül, amelyekből egyúttal a helyi - olykor egymással ütköző - normarendszerekre is következtethetünk. Végeredményben egy sokszínű, elmosódó határokkal rendelkező közösséget ismerhetünk meg, ahol a zsidó vagy a haszid identitás korántsem olyan egységes, ill. nem választható le olyan élesen más etnikai kötődésekről, mint ahogy azt gyakran gondolják - megesik többek között, hogy a magyar identitásukat hangsúlyozzák lengyel zsidókkal való szembenállásuk érzékeltetésére.

A továbbiakban megismerteti az olvasót a zsidó naptárral (ezt elengedhetetlennek tartja a később bemutatásra kerülő jelenségek értelmezéséhez), a kóserság szabályaival és gyakorlatával, a böjt és a rituális étkezések formáival, jellemzőivel. Az írás nagyobb részében kimerítő alapossággal mutatja be a munkácsi zsidóság ételeit és italait (még az illatok jelentőségére is figyelmet fordít egy rövid alfejezet erejéig). Az ételek, italok leírásánál említi az alapanyagokat, elkészítésük és fogyasztásuk szabályait és az esetlegesen ezekhez kapcsolódó szokásokat. Végül a teríték bemutatására is kitér, már csak azért is, mivel az itt megjelenő eszközök - és maguk az étkek is - nemegyszer ünnepek, vallási rítusok kellékeiként funkcionálnak.

Az étkek, rítusok, kapcsolódó egyéb szokások elnevezéseit, a vallási előírásokban előforduló, a téma szempontjából releváns kifejezéseket sűrűn hivatkozott etimológiai levezetések kísérik. Ezeken keresztül betekintést nyerhetünk a szabályok tórai jelentésébe, ill. a szabályok összevethetővé válnak a recens gyakorlattal, ami által nem csak az egyedi formák válnak felismerhetővé, de a szimbolikus jelentések azon hálózata is, amelyet ezek a kulturális elemek a vizsgált közösség tagjai számára képviselnek.

Rékai munkája elkészítéséhez a résztvevő megfigyelés során felvett adatok mellett irodalmi források széles körét használta fel - többek között lingvisztikai, történeti, etnográfiai, kultúrtörténeti munkákat éppúgy, mint szépirodalmat. Ő maga alapvető fontosságúnak tekinti a szentírási szövegeket, imakönyveket, zsidó szakácskönyveket (1899-től napjainkig) és a könyv címében szereplő "Terített asztalt" - héberül Sulhán Áruch, egy 16. századi zsidó szabály- és törvénygyűjtemény címe, amely elsősorban a kóser étkezés vallási szabályaival foglalkozik - és a hozzá kapcsolódó, később megjelent magyarázatokat.

Fontosabb irodalmak:

Bernáth Miklós: Az etymológia a Midrásban és a Talmudban. Viszonya a Septuagintához, Vulgátához és az "Onomastica Sacrá"-hoz. Budapest, 1916

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1948 után. In: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest, 1984

Daxelmüller, Christoph: Jewish Popular Culture in the Research Perspective of European Ethnology. Ethnologica Europea, XVI/2. 1986

Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások. (Új zsidó könyvtár 3.) Budapest, 1940 (Reprint 1995)

Karády Viktor: Egyenlőtlen polgárosodás. A zsidóság modernizációjának különleges tényezői Magyarországon. In: Változás és állandóság. Tanulmányok a polgári társadalomról. Amszterdam, Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989

Karády Viktor: Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon. Mozgó Világ, 1988/8-9

Weinreich, Max: A jiddis kialakulása és változása az askenázi zsidóság körében. In: Pap Mária - Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Budapest, 1975

Az összefoglalót készítette: Szentesi Balázs
2009. január