Benvenuto, Sergio: Városi legendák

Észrevételek Knapp Ádám recenziójára

Knapp Ádám recenziója alapos és átfogó, azonban a következő kiegészítéseket fűzném hozzá. A szóbeszédekkel kapcsolatos első célzott kutatások a II. világháború alatt kezdődtek az USA-ban.
A szóbeszéd azért érdekes, mert magán viseli a tényszerűség bélyegét, kiindulópontja a valószínűtlenség és érdeklődés közti konfliktus. Benvenuto ellentétet állít a szóbeszéd és az antik mítosz között: a mítoszt a maguk valóságában mesélték, irreálisakként, s a valódi történésekkel való kapcsolatukat bizonytalanak tekintették, szóbeszéd pedig - vélt, vagy valós - tényszerűségen alapszik. A szóbeszéd tudásként jelenik meg, nem fantáziaként.
Ellentétet találunk a hír és a szóbeszéd definíciója közt is: a hír nem első kézből származó információ, lehet igaz, vagy hamis, a szóbeszéd pedig hiedelem, azaz hitelt nem érdemlő tartalma van.
Társadalmi pozíciótól függetlenül szeretünk szóbeszédeket hallgatni. Alapjuk a vágy, és ezt be is valljuk, mert az irrealitás bevallhatóvá teszi. A szóbeszédet a névtelenség is védi: anonim módon terjed, s ez garantálja a felelősség alóli mentességet. Szóbeszéd=állítólagos információ. Forrástól függetlenül sikeres, azaz altató hatása van (sleeper effect).
Sikerét az határozza meg, hogy hitelt adunk a teljesen valószínűtlen tényféleségeknek: annál érdekesebb, minél valószínűtlenebb.
A társadalom némi erkölcsi megrovásban részesíti a szóbeszédet: egyes nyelvekben elnevezésük kellemetlen hangzású hangutánzó szó.
Nem csökkenti a szorongást, hanem kifejezi azt, és egyfajta szemantikus nimbuszt fon maga köré. A szóbeszédnek saját retorikája van, azaz a retorikai csábítás eszköze, s ellentétek hiperbolikus összekapcsolódását, azaz oximoront visz színre.
A szóbeszéd egyfajta vox populi, s gátló funkciója van.
Mindig kiegyenlít (leveling), kiemel, vagy kiélez (sharpening), és beolvaszt, hasonít (assimilation), tehát szubjektivizálja a kiinduló információt, mely bonyolult, strukturálatlan, melyet befogadunk, értelmezünk, a "banális normalitásba" hozzuk, annál inkább, minél inkább eltér a megszokottól. Allport és Postman szerint ezáltal minden gondolat egyfajta szóbeszéddé válik; minden kulturális közlés szubjektivizáló, minden inputot ego-centralizálun, nunc-centralizálunk, etno-centralizálunk, azaz torzítunk, a valósághoz való viszonyunk alapján interpretálunk. Az emlékezet is szubjektivizál mert mentális percepciót kölcsönöz: értelmet ad, az entrópia ellen küzd, tehát negentrópiás: lehetővé teszi, hogy egy zárt rendszer (társadalmi csoport) befogadja a kívülről betörő információt. Megtörténtként mutat be előre nem látható eseményt.
A szóbeszéd kialakulására mitopoetikus erő hat, egyfajta kifejezési ösztön. Szóbeszéd kering arról, amit nem ismerünk, ami "gaz csábító"-ként él a köztudatban, s főleg mindig az a szóbeszéd a leghitelesebb, ami az ellen irányul, aminek társadalmi felelőssége van (politika, egészségügy), de feltételezzük, hogy feladatát nem teljesíti.
Gyakori célpontja, illetve tárgya a gyerekek: aggódunk értük, mert értékesek.
A szóbeszéd antropocentrikus: hasznos bármely emberi lény számára, s a sztereotípiák utáni vágy is erősíti.
Jellemző rá a víruselmélet: befogadjuk és terjesztjük.
Rosszindulatot hoz felszínre, a vágy a félelem és az agresszió tárgykörében, legnagyobb részben fóbiás, vagy üldöztetéses tartalma van. Előhívhat kognitív disszonanciát, s nincs funkciója, inkább expresszív és performatív. Egyes pszichológusok a kognitív konszonancia eszközeként jellemzik, abból a téveszméből fakadóan, hogy a kultúra teljesen monolitikus.
A városi legendának van objektív és szubjektív korlátja. A legenda ellentétek narratív kombinációja, akkor hiteles, ha kevéssé hihető tényhez kapcsolódik, és bevallhatatlan.
Küldetése, hogy elhiggyük: terjed, anélkül, hogy igazolt lenne, (bár diskurzusaink és vélekedéseink nagy része szóbeszédeken alapul) és mindig időszerű. A szóbeszédek áramlások egy kommunikációs hálózatban. Tehát: a szóbeszéd a szabály, és nem a kivétel a társas kommunikációban. Kérdés tehát: van-e valami más egy társadalomban a szóbeszéden kívül?

Pletyka: tartalma leginkább a szexualitás (de csak akkor, ha az ágens el akar rejtőzni embertársai nyilvános tekintete elől), tehát megszégyeníti a társadalmilag nem kontrollált erotikus élet szükségleteit. Egy ismert emberrel kapcsolatos verbális voyerizmus, egyfajta diszkurzív erőszak, mely az intim szférát mutatja. Benvenuto szerint kapcsolat van pletyka és irodalom között: ha a magánszféráról beszélünk, az pletyka, ha írnak róla, az irodalom.
A pletyka utáni vágyunk oly erős, hogy nem csak a valós, de a képzeletbeli személyekről szóló pletykát is igényeljük. A pletyka utáni vágy eredete: egy erő, mely a magánéletbe való betekintés puszta öröme miatt les be a privát szférába, s nincsenek erkölcsi, pragmatikus, vagy egyéb céljai. A pletyka a szóbeszédhez hasonlóan minden jövedelmi és iskolázottsági fokon megkísérti az embereket, egyfajta társas gyakorlat. Mivel a pletykálkodás alsóbb társadalmi réteg felől indul felfelé, ezzel a kibeszélő létrehoz, vagy még inkább megerősít egy társadalmi hierarchiát.
Benvenuto szerint korunkban a pletyka kultúrája felmagasztalódott. Erre épülnek a valóságshow-k, teljesen megfosztani másokat a magánélettől, láthatóvá tenni az intimitást. A diszkréció teljes hiányával megvalósul egy transzparencia = voyeurista glásznoszty, s az erre való késztetésnek metafizikus értéke van. Ha mindig, mindenben a dolgok intim részleteit kutatjuk, akkor párhuzamot vonhatunk fecsegők és tudósok között: mindkettőt ugyanaz az analitikus hajlam mozgatja. Egyes szociálpszichológusok szerint a nők jobban rezonálnak a pletykákra, mint a férfiak, s ennek hátterében a politikai életből való mellőzöttségük áll: a pletykával fejezik ki magukat.

Az elmélet háttérdiszciplinái továbbá az irodalom (mitológia, műfajelmélet), az orvosi patológia, a fizika (entrópia-elmélet), orvosi patológia, etológia.

Az elmélet érvényességi területe továbbá a városantropológia.

Az elmélet nem csak leíró, hanem magyarázó is.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Adorno, T. W. - Frenkel-Brunswik, E - Levinson, D. J. - Sanford , R. N. 1950. The Authoritarian Personality. New York, Harper

Bartlett, F. C. 1985. Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Budapest, Gondolat.

Dawkins, R. 1986. Az önző gén. Gondolat, Budapest.

Genge, N. E. 1998. Urban Legends. New York, Three Rivers Press.

Köhler: Gestalt Psychology. New York, H. Liveright.

Készítette: Török Judit
2008. december 20.