Michel Foucault: A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal
Atlantisz, Budapest, 2001.

Kiegészítések Németh Mihály összefoglalójához

Foucault szerint a modern szubjektum mind az etikai, mind az esztétikai környezetétől el van választva: egyedül az igazsághoz kapcsolódik, csakhogy ez a pszichológián, a pszichoanalízisen, a normatív diszciplínákon keresztül megalkotott én igazsága lesz. Középpontban a diskurzusokban létrehozott vágy áll, nem pedig a gyönyör, a test és élvezetei. Éppen erre a hangsúlyeltolódásra hívják fel a figyelmet Foucault vizsgálódásai a görög-római kultúrában és a kereszténység korában
Az alany, a személy ilyen módon belefolyva a tudás és hatalom hálózatába, eltűnőben van. Felszabadításáról nem lehet szó, mert nem folyamodhat valamilyen általános természethez. A megoldást az etikai szempont nyújthatja, amely rámutathat a modern szubjektum koncepciójának esetlegességére és hiányosságaira, és instabillá teheti az eddigi tudásba, intézményekbe vetett bizalmat.
Az ember "lényege" Foucault szerint a korlátozás. Az etikai nézőpont fontossága abban áll, hogy a határokkal való találkozásban mindig megvan a lehetősége azok átlépésének, ezért az énnek önmagához való viszonyulása, önmaga átalakításának egy új technikája a társadalomtól kapott mintázatok aktív átformálását jelentheti, és a korábbi korlátozások meghaladását is egyben. Ehhez arra van szükség, hogy szakítsunk azzal a nyugati gondolkodásra jellemző hagyománnyal, amely az "ismerd meg önmagad" kedvéért elhanyagolta a "törődj önmagaddal" parancsát, mint olyat, amely megakadályoz a másokkal való törődésben, a feléjük megnyilvánuló gondoskodásban.
A II. században kialakuló önkultúrában szintén az önuralom elérésére törekedtek, de másféle okokból, mint a görögök: nem azért, hogy a többi embert befolyásolhassák ezáltal, hanem a mások hatalmával szemben a saját önállóság, függetlenség megteremtése miatt.
A keresztény pasztorális hatalom bizonyos technikákat átvett a görög-római kultúrából - például a vágyak uralását, vagy a tiltakozást az ellen, hogy a gyönyört elsődleges célnak tekintsék -, ezeket pedig kiegészítette az aszkézis egyéb formáival: a megtisztítással, az én hermeneutikájának megfejtésével. A cél az üdvösség elérése; ez a lelkipásztor részéről állandó figyelmet és gondoskodást jelent a rábízott emberek jólétéről, az egyén részéről pedig engedelmességet.
Foucault utolsó előadásai az igazmondás gyakorlatára mint morális erényre összpontosítottak. A parrészia egy bizonyos hatalmi viszonyt teremt a két fél között: egyikük az igazságot önmagáról kimondó, a másik lehet tanító, barát, filozófus - a lényeg, hogy hasonló legyen az igazmondó alanyhoz: mindkettejüknek hinnie kell az igazságban, különösen a beszélőnek.
A parrészia nem az egyedüli formája az igazság elmondásának, de ami leginkább megkülönbözteti a prófétától, a bölcstől vagy a tanítótól, az az igazság éthoszként történő felfogása. Az igazságról való beszéd kötelező számára, és ezt individuális módon és a jelenlegi szituációhoz kötve teszi, szemben a bölccsel, aki a lét igazságát általános szabályokban fogalmazhatja meg, de ezt nem kell nyíltan kifejeznie.
A görögöknél a politikai parrészia az erkölcs szintjére tevődött át, amely a tudás (phronészisz), az igazság (alétheia) és a lélek (pszüché) összhangját jelentette: "a szubjektum mindaddig nem juthat az igazság birtokába, ameddig nem hajt végre önmagán bizonyos munkát, amely alkalmassá teszi az igazság megismerésére. Ebből a hagyományból később két irányzat keletkezett: a "lélek metafizikája" és a "létezés esztétikája". Az előbbi a lélekkel való törődésre koncentrál, az utóbbi a tudás helyett a filozófiát az élet gyakorlatának tekinti, a létezés egy stílusának.
Az igazmondásnak ez a két formája, a filozófiai szemlélődés és a parrészia Platónnál még egyformán hangsúlyos volt. Foucault a cinikusok filozófiájának fontosságát abban látja, hogy alternatíváját nyújtják a platonizmusnak azzal, hogy a megismerés fölébe helyezik az önmagunkkal való törődést. Ők az igazi filozófiai élet lényegét a megszokott, észnek megfelelő életmódtól való eltérésben látták: az élet számukra az igazság rágalmává, botrányává lett.
Az etika genealógiájával kettős célja van Foucault-nak: 1. megkérdőjelezni a modern tudásformákat, a hozzájuk kapcsolódó hatalmi technikákat és normákat, a szubjektum koncepcióját, és 2. lehetőséget teremteni egy új etikai magatartás kialakítására. Hangsúlyozni kell, hogy a görög és római kor elemzése nem vezet az akkori énhez való viszony gyakorlatának visszaállításához. Mégis megfontolandó, hogy a görögök a gyönyöröknek és használatuknak középpontba állításával az életet műalkotásnak tekintették, a létezés esztétikájának. Ez a szempont - amely fentebb az ismeretre és tudásra összpontosító filozófiai gondolkodás alternatívájaként jelentkezett - segítheti egy új éthosz, a "filozófia mint élet" megvalósítását.
Megvalósításról lehet beszélni és nem kidolgozásról: ugyanis ez nem mindenki számára rendelt morál, hanem egy sajátos kontextusban, személyes stílusban kialakított etika, amely az egyén szabadságának és gondolkodásának történetéből következik. Ez az igazság szubjektivizálását, egy történelmi kontextushoz kötését jelenti; egy olyan erkölcsi életvezetést, melyben az egyén olyan előírásokat szab magának és követi azokat, melyek által erkölcsi önkiteljesítéshez juthat, ez pedig egyéni kontrollon, tökéletesítésen keresztül valósulhat meg.
Ha a kereszténységben ellentmondásként jelentkezett, hogy az önmagunkkal való törődés egyben lemondás önmagunkról, akkor Foucault-nál is kimutatható ez a paradoxon: amennyiben a modern szubjektum "börtönként" nyilvánul meg az én számára, a szabadság gyakorlatai a tőle való szabadulást jelentik. A kereszténységtől eltérően azonban új én teremtődik az önmagunkkal való viszonyban, amely provokációt jelent a meglévő tudás-hatalom-én viszonyokra nézve, mivel benne az igazság alapvető, nem racionális formában jut kifejezésre.

Készítette: Juhász Ibolya
2009. január