Bassam Tibi: Keresztes háborúk és dzsihád

Banai Tibor Péter ismertetőjének lektorálása

Az ismertetőt a tárgy szempontjából különösen érdekesnek találom, mégpedig amiatt, hogy szándékán kívül jól modellálja azt az attitűdöt, amellyel szemben Bassam Tibi ezt a könyvet megírta. Elöljáróban néhány megjegyzés a terminológiát illetően: amikor még a könyv tanulmányozása előtt elolvastam az ismertetőt, igencsak meglepődtem azon, hogy az orientológia és a muzulmán terminusokkal operál, kíváncsian nyitottam ki a könyvet, vajon valóban szerepelnek benne ezek a kifejezések? Az előbbi nem, az utóbbi pedig csakis olyan helyeken (néhány esetben), ahol egy meglévő magyar fordítás idézetként megjelenik. Az érintett tudományág ugyanis az orientalisztika, a könyv által kritizált megközelítésmód pedig az orientalizmus, amely Edward W. Said megfogalmazásában "egyfajta olyan kulturális, ideológiai köntösbe öltöztetett diskurzus…, melynek az idők során létrejött a maga intézményi háttere, jól körülírható szókincse, tudományága, fogalomrendszere, doktrínái, s mely mögött ott áll a gyarmati közigazgatás s a gyarmatosítókat jellemző életfelfogás" (Edward W. Said: Orientalizmus). A másik kérdést illetően: ugyan Said a mohamedán kifejezés nyugati használatával száll szembe mint teljes tévedéssel, amennyiben az adott valláshoz tartozó emberek nem Mohamedet követik, hanem Allahot, hiszen Mohamed "csak" egy próféta, közvetítő, nem isteni személy, a magam részéről a "muzulmán" szó használatát is idejétmúltnak tartom, és Bassam Tibi fordítója is nagyon helyesen a muszlim terminussal dolgozik, amely lényegesen jobban kifejezi, hogy itt az "iszlám" szóból eredő dologról beszélünk (itt most mellőzöm a részletes nyelvtani elemzést). Így nem igazán értem, hogy kerültek be ezek a kifejezések az ismertetőbe. Tehát fogalmazzunk pontosan, főleg akkor, ha a tárgyalt szerző a teljes művén keresztül folyamatosan visszatér egyetlen fogalom, a dzsihád jelentésárnyalatainak, az egyes csoportok körében történő használatának (Korán vs. történelmi valóságok), valamint a hozzá kapcsolódó keleti és nyugati világbeli tévedéseknek, torzításoknak az elemzésére. Mégpedig azért, mert ahogy az európaiak iszlám világról alkotott képében ez igen nagy szerepet játszik (a "szent háború"-ként való fordításban egy olyan többletjelentés van, amelyet a szó maga nem tartalmaz, eredeti értelme csupán "erőfeszítés"), a muszlimok esetében pl. az jelenik meg, hogy keresztes háborúként tekintenek nemcsak a nyugati gazdasági vagy egyéb érdekekből folytatott háborúkra - pl. Öböl-háború, balkáni konfliktusok -, hanem a nyugati demokratikus eszmények elterjesztésének szándékára is, ami pedig az európai önmeghatározásból teljességgel hiányzik. Ezek a tévedések abból származnak, hogy nem értjük a másik gondolkodásmódját, nyelvét, nem ismerjük a történelmi és kulturális kontextust, így saját fogalom- és kultúrkörünkből adunk jelentést.

Szorosan kapcsolódik ehhez az, hogy a koncipiálásba bevont színterek és a bevont dinamikák pontokban a recenzens pusztán a "muzulmán" önmeghatározást és múltat említi, holott Bassam Tibi éppen azt tárgyalja a könyvben igen hosszan és részletesen, hogy az iszlámnak milyen szerepe volt Európa kialakulásában, milyen módon hatottak az arab szellemi és tudományos eredmények az európai önmeghatározásra, hogy az iszlám nélkül az európai reneszánsz létre sem jöhetett volna. Tehát messze nem csak a muszlim önmeghatározásról van itt szó (bár természetesen ez igen hangsúlyos), hanem az európairól is, utalnék itt például arra, hogy a reneszánsz humanizmus eszményének kialakulásában milyen szerepet játszott az adab, amely egy arab történetírói iskola elnevezése, a jelentése pedig: kultúra, jó modor, vagy akár az Arisztotelész-kommentátor Averroës az ész primátusát hangsúlyozó filozófiájának (iszlám racionalizmus) hatására az európai gondolkodásra, illetve a negatív oldalról az iszlám szerepének negligálására, amely éppúgy érinti az európai társadalmak önmeghatározását.

Az elméletalkotás célja egyrészt valóban az, hogy "az iszlám történelme megkapja az őt megillető helyet az egyetemes világtörténelemben", azonban ezt maga a könyv szerzője eszköznek tekinti, mégpedig ahhoz, hogy a kultúrák közötti párbeszédet elősegítse (és ez túlmegy az érvényesülő kommunikációfogalom ponton, bár valóban oda is tartozik), és hogy ez a párbeszéd végső soron elvezethessen a világbékéhez. Ezt Bassam Tibi sok helyütt ismétli a könyvben. Ezenkívül megkülönbözeti az angolszász-francia és a német iszlámkutatást, és leginkább az utóbbit kritizálja abból a szempontból, hogy nem vesz tudomást az iszlám európai történelemben elfoglalt helyéről. Tehát a dinamikák pontban a tudományos világgal való elismertetés hangsúlyosan a német történetírásra vonatkozik, miközben természetesen nem megy el kritika nélkül az angolszász-francia megközelítés mellett sem, csak éppen utóbbi esetében nem arról van szó, hogy ne venne tudomást az iszlám szerepéről, sokkal inkább a gyarmati szemlélet róható fel neki.

A háttérdiszciplínák tekintetében a felsorolást kiegészíteném a történeti szociológiával, közvetve a kultúraelmélettel (a kollektív emlékezetet illetően) és az iszlámkutatással.

Irodalom az említetteken kívül:

Edward W. Said: Orientalizmus

Claude Cahen: Az iszlám (a kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig)

Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe (Al-Muqaddima)

Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai

Jan Assmann: A kulturális emlékezet

Henri Pirenne: A középkori gazdaság és társadalom története

Norbert Elias: A civilizáció folyamata

Készítette: Huszár Orsolya
2009. január