Jameson, Frederic: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája
Budapest, 1998, Jószöveg Műhely Kiadó. 120 oldal.

Fredric Jameson Postmodernism, Or, The Cultural Logic of Late Capitalism című kötete először 1991-ben jelent meg a Duke University Press-nél. Jelenleg túl van a 11. kiadásán, s szerzője talán legismertebb műveként tartják számon. A kötet, melyet általában egységes szövegként szoktak kezelni, tulajdonképpen négy - más-más időben írott, és különböző folyóiratokban közölt - esszéből áll össze. Ezek:

Ideológia - A posztmodern elméletei - 1984
Képzőművészet - Utópizmus az utópia vége után - 1988
Gazdaság - A posztmodernizmus és a piac - 1990
Film - Nosztalgia a jelenért - 1989

Egy ilyen kötet esetében az első kérdések egyike, mely az olvasót foglalkoztatja az, hogy mi fűzi össze a szövegeket - s ez a kérdés az esszék elolvasását követően csak erősödik, hiszen azok gyakorlatilag nem hivatkoznak egymásra, és az olvasás során sem bontakozik ki előttünk egy olyan koherens érvelés, logikus okfejtés, melyet a cím alapján talán joggal várnánk.
Első látásra nagyon sajátos(ak) a Szerző témaválasztása(i), hiszen két fejezetben is a művészet területéről vett problémákkal foglalkozik, sőt, lényegében a gazdasági tematikájú szöveg is a művészeti összefüggésekre "fut ki". Jameson rögtön a szöveg elején reflektál is erre, mikor gyakorlatilag tézisszerűen azt állítja, hogy: "a posztmodernizmus problémája (...) esztétikai, egyszersmind politikai probléma"[1]. Jóllehet lényegében az egész könyv úgy is felfogható, mint e tézis sokoldalú, széles merítéssel válogatott példaanyag felhasználásával történő kifejtése - mégis az alapprobléma megválaszolása tekintetében a szerző adósunk marad, vagyis igazából nem tudjuk meg, hogy miért is kéne tényleg így tekintenünk a posztmodernre. A választ nem közvetlenül ebben a kötetben, hanem Jameson többi írásában, illetve szellemi környezetében találjuk meg: ezeken keresztül rajzolódik ki az a gondolatrendszer, melyben e kötet szövegei is elhelyezhetőek.
Jameson 1961-ben publikálta doktori disszertációját, melyet Jean-Paul Sartre-ról Sartre: the Origins of a Style címmel írt, s melyben Sartre egzisztencialista filozófiája politikai és etika aspektusainak szépírói stílusával való összefüggéseit vizsgálta. A Sartre műveiben tetten érhető Marxizmus vizsgálata, majd a Frankfurti Iskola, és különösen Theodor Adorno azután döntő befolyással volt Jamesonra, akit ma már a Marxizmus Nyugati Iskolája legjelentősebb élő képviselőjeként tartanak számon. A kötet egyik korai recenzense, Wes Cecil szerint miután sem Marx sem Engels nem dolgozott ki rendszeres esztétikát - annak ellenére, hogy számos ilyen irányú szöveg maradt fenn tőlük - a marxista tudósok között mély és folyamatos az érdeklődés az esztétika és a kultúra kérdései iránt, s folyamatos a törekvésük arra, hogy egy rendszeres esztétika-elmélettel álljanak elő. Erőfeszítéseik azonban ez ideig - szemben a gazdaság-, politika- és történettudományokban elért eredményeikkel - nem jártak sikerrel. Cecil szerint Jameson könyve is ezen próbálkozások sorába illeszthető.[2] A felvetésnek nyilván van realitása, annál is inkább, hogy Jameson más írásaiban is nagy előszeretettel választ művészeti példákat, s a jelen könyv filmről szóló fejezete kifejezetten esztétikai típusú tanulmánynak tűnik - annyira, hogy írása szinte késélen táncol az érzékeny esztétikai elemzés és a fikció között. A szövegek előbb említett laza fűzése, a koherens szerkesztés hiánya mindazáltal erősen megkérdőjelezi Cecil feltevésének helyénvalóságát.
Jameson marxizmusa meglehetősen árnyalt képet mutat. Munkásságának középpontjában a marxizmus egyik lehetséges kiterjesztéseként elgondolt kultúra-kritikai pozíció áll. A Nyugati Iskola marxistáihoz hasonlóan a kultúrát nem egyszerűen a gazdaság által determinált felépítménynek tartja, hanem egy, a gazdasági javak termelési és elosztási folyamataival, illetve a politikai hatalmi struktúrákkal összefüggésben értelmezhető, összetett történetiséggel bíró társadalmi jelenségként tekint rá. Ilyen összetett módon közelíti a posztmodernt is. Egyfelől úgy bontja korszakokra a kapitalizmus történetét, hogy annak különböző fejlődési szakaszaihoz különböző kulturális "stílusokat", formákat rendel. Mint mondja: "a realizmus, a modernizmus, a posztmodernizmus a klasszikus kapitalizmus, a monopolkapitalizmus és a transznacionális kapitalizmus kulturális szintjeit jelentik"[3] Jameson érvelésében a kapitalizmus korszakainak és kulturális aspektusainak váltakozása egy sajátos dialektikus[4] karaktert is kap, így azután a posztmodernizmus reakció a modernizmusra, de "valami több, mint puszta reakció"[5]. Innen érthető a posztmodernre, mint a késői kapitalizmus kulturális logikájára hivatkozó cím első fele (ami a posztmodernt illeti), s az első szöveget indító kérdés is, az, hogy "vajon létezik-e egyáltalán, hogy magának a fogalomnak - ti. a posztmodernnek - van-e bármi haszna, vagy nem egyéb misztifikációnál..."[6] A kötet első szövege - mely címéhez hűen a posztmodern vizsgálatának, a posztmodernről való gondolkodás lehetséges elméleti pozícióival foglalkozik - e kérdésre négy, logikailag elrendezett választ vázol fel, aszerint, hogy a tárgyalt elméletek pozitív vagy negatív attitűddel szemlélik a modernséget illetve a posztmodernt. Ennek a felosztásnak a Szerző érvelésében kettős szerepe van. Egyfelől a szóba jöhető elméletek vizsgálatának ilyen rendszerbe szervezésével megteremti az "empirikus" bázisát annak a téltelének, mely szerint a posztmodern alapjában véve nem jelent gyökeresen újat, hanem a magas modernitásra adott sajátos válaszokon és reakciókon keresztül annak lényegében a folytatása. Egy másik szövegében - egy valószínűleg laikusoknak tartott, s ezért egyszerűbb és problémaorientáltabb előadásában - ezt a problémát a posztmodern művészettel kapcsolatban a következőképpen fejti ki: "Tényleg annyira szükségünk van a posztmodernizmus fogalmára? Az erre a kérdésre adható egyik válasz a periodizáció egész problémáját vetné fel és azt, hogy a (az irodalom- és egyéb) történészek hogyan rögzítik két, ettől fogva világosan elkülönülő korszak közötti radikális változást. Arra a javaslatra kell korlátozni magam, miszerint a korszakok közötti radikális változások általában nem vonnak maguk után teljes tartalmi változásokat is, hanem inkább a már meglévő elemek bizonyos részét strukturálják át. Olyan jellemvonások, melyek egy korábbi korszakban alárendelt szerepben voltak, most uralkodóvá válnak, más jellemvonások pedig, melyek uralkodóak voltak, ismét másodrendűek lesznek. Ebben az értelemben minden, amit itt leírtunk, megtalálható egy korábbi korszakban és legjellemzőbben az igazi modernizmusban. Arra szeretnék rámutatni, hogy egészen napjainkig ezek a dolgok a modernista művészet másodrendű vagy alárendelt jellemvonásai voltak, inkább marginálisak, mintsem központiak, és valami új jön létre azáltal, hogy ezek a kulturális alkotások központi jellemvonásaivá válnak."[7] Ez a gondolat azután a most recenzált kötet írásaiban, a késői kapitalizmus kulturális logikájának egyik visszatérő elemeként fedezhető fel.
A posztmodern-elméletek logikai felosztásának másik szerepe az, hogy elbizonytalanítja az olvasót a kérdésre adható válasz "egyszersmindekoriságát", véglegességét illetően. Ezt a bizonytalanságot a szöveg stiláris elemei is tovább erősítik. Jameson igazi posztmodern szöveget hozott ugyanis létre, mely több ponton is dekonstruálja saját magát: egyfelől elbizonytalanít saját jelentésével kapcsolatban, másfelől az olvasót kizökkenti abból a szerepből, amibe egy tudományos szöveg olvasása során rendszerint az ember belehelyezkedik. Ez az elbizonytalanodás viszont felfogható a posztmodern logika másik elemeként is.
Mit jelent azonban a kulturális logika kifejezés Jamesonnál? Egyszerűen a szöveg ideológiai alapvetésére utalna, s annyit állítana, hogy amint a késői kapitalizmusnak nevezett gazdasági rendszer meghatározott és rögzített alapelvek mentén működik, úgy a posztmodern is jellemezhető ilyen - vagy akár ezekből származtatott - rögzített alapelvek mentén? Akkor viszont fel kell tennünk azt a kérdést, hogy kezelhető-e a kultúra hordozóitól elidegenítve önállóan létező entitásként, s van-e így saját logikája? A válasz Jamesonnál is nemleges, sőt, úgy tűnik - áttételesen bár, de - mintha tagadná a kultúra megismerhetőségének, megragadhatóságának lehetőségét, amikor a filmről szóló tanulmányában az 1950-es évek bennünk élő képével kapcsolatosan kifejti annak lehetőségét, hogy ezeknek a képeknek végső soron talán semmi köze sincsen az "igazi" '50-es évekhez. Ezek a képek ugyanis az '50-es évek média-képeiből táplálkoznak, így közük inkább az adott korszak (ön)reprezentációjához van.[8] Erről a problémáról azonban később még részletesebben is írok. Az értelmezés kiindulási pontja ebben a kérdésben is minden bizonnyal a Szerző alapállása, a kultúra[9] korábban már említett marxista koncepciója. Ennek összefüggéseiben Jameson úgy a modernitást mint a posztmodernt egyfelől a Szerző, alkotó - jelen esetben praktikusan: a művész - másfelől a tömeg illetve a hallgatóság középpontba állításával rajzolja meg, miközben rámutat arra, ahogyan - amilyen logika mentén - a társadalom ezen szereplői és az a kommunikációs folyamat (diskurzus), melyben részt vesznek a gazdasághoz kapcsolódik. Vagyis itt nem vagy nem annyira a kultúra logikájáról van szó, mint inkább a Jameson által vizsgálat tárgyává tett kulturális alrendszerek - gazdaság, művészet és politika - kapcsolatának egy lehetséges logikájáról. Ez a jamesoni árnyalt posztmodern-koncepció másik oldala.
Végül mik ennek a logikának a jellegzetességei? A Jameson-recepció általában két elemet emel ki. Az egyik a határok - általában, de különösen is a magas kultúra és a populáris kultúra között a modernitás által kijelölt határok - tagadása, illetve felszámolása. A másik a kultúra "pastiche" (egyveleg, kevert /mixed media/) jellege. Ez - mint Jameson írja - "akárcsak a paródia egy egyedi vagy különleges stílus utánzása, egy stílusbeli maszk viselése, egy holt nyelven való beszéd: de ez az effajta mimikri semleges művelése a paródia hátsó gondolata nélkül, szatirikus indíttatás nélkül, nevetés nélkül, a még lappangó érzés nélkül, hogy létezik valami, ami normális, amihez képest az, amit utánoznak, meglehetősen komikus."[10] Ennek a keveréknek az értelmezésébe meghívja a Gesamtkunstwert és az interdiszciplinaritás fogalmát[11] is s ezzel állítja szembe a kortárs tudományban egyre inkább terjedő - Michel Foucault munkáságával példázott - "elméletnek" nevezett gondolkodási- és munkaformát. Míg az első esetekben a részek egyfelől jól azonosíthatók, saját logikájukkal vannak jelen az újként létrejött egészben, addig a másik esetben a résztvevők feloldódnak a nagy egészben, mely egyszerre mindegyik és egyik sem azon dolgok közül, melyeket magába foglal.
A Jamesonról írott recenziók jobbára ezeket a jellegzetességeket - és egymást visszhangozzák. Jameson maga azonban felveti e logika több más elemét is. Ilyen például a posztmodern időhöz való viszonya, vagyis az, ahogyan az idő folyamát örökös jelenek sorozatává tördeli szét, s ezzel hozzájárul a történeti tudat - az identitás történetisége - felszámolásához.
A szövegben azonban van még néhány érdekes szempont, melyekből most a teljesség igénye nélkül szeretnék még egyet kiemelni, ez pedig a reprezentációk előtérbe kerülése a posztmodernben. Fentebb a filmekkel és az 1950-es évekről kialakult képpel kapcsolatosan már írtam erről, de ehhez hasonló probléma az is, amit Jameson a posztmodern építészettel kapcsolatosan felvet. A modern építészetben - hasonlóan a kora-újkor mnemotechnikájához, az emlékezet-palotákhoz - az építészeti terek rendezettek, szinte "kronologikusan" szerkesztettek voltak, vagyis feltételeztek egy kitüntetett nézőpontot és bejárási irányt. Szoros összefüggés volt az idő és a tér között, a tér az idő élményét adta. Ezzel szemben a posztmodern építészet - az idővel való sajátos, fentebb már tárgyalt kapcsolatából eredően - nem az idő élményét nyújtja, hanem "beszél" az időről, "leírja" azt - vagyis az idő egyfajta reprezentációját nyújtja.[12] A reprezentációk ilyetén előtérbe kerülése pedig egybevág a kortárs - értve itt ez alatt a könyv megjelenésének idejét éppúgy, mint jelenünket - társadalomtudományoknak a társadalmi reprezentációk felé fordulásával.

Jameson könyvét a mai napig a posztmodernről írott egyik legfontosabb munkának tartják, s jelentőségét még kritikusai is elismerik. Nem könnyű olvasmány. Nem csupán a benne kifejtett gondolatok komplexitása miatt, vagy azért, mert az ember sokszor úgy érzi, hogy a szöveg elején és végén igazából mintha volna egy - vagy több - rejtve maradt bekezdés... Azért is nehéz olvasmány, mert az amerikai (USA) társadalom és kultúra viszonylag magas szintű ismeretét tételezi föl, beleértve olyan kulturális produktumokat - képzőművészeti alkotásokat vagy filmeket - melyek nálunk nagyon nehezen szerezhetők be.

Jegyzetek:

[1] Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késő kapitalizmus kulturális logikája. Budapest, 1998, Jószöveg Műhely Kiadó, 7. p. [vissza]

[2] Mind eredetét, mind pedig eredményességét illetően. L. Wes Cecil: Fredric Jameson: Postmodernism, Or, The Cultural Logic Of Late Capitalism. [online] http://www.eng.fju.edu.tw/Literary_Criticism/postmodernism/jameson_review.htm Utolsó letöltés: 2009. január 10. [vissza]

[3]Anders Stephanson: Regarding Posmodemism - A Conversation with Fredric Jameson. In Andrew Ross (szerk.): Universal Abandon? The Politics of Postmodernism. Minneapolis, 1988, University of Minnesota Press. Idézi Jonathan Clark: Fredric Jameson's Postmodern Marxism. [online] http://www.mun.ca/phil/codgito/vol4/v4doc2.html Utolsó letöltés: 2009. jan. 10. [vissza]

[4] Jameson munkásságában a dialektika-probléma is fontos szerepet játszik, erre azonban itt nem térek ki.[vissza]

[5] Clark: i.m. uo. [vissza]

[6] Jameson: im., uo.[vissza]

[7] Fredric Jameson: A posztmodernizmus és a fogyasztói társadalom. [online] http://www.c3.hu/~ludwig/2005/esemenyek/2006/f_jameson.pdf 14. p. Utolsó letöltés: 2009. január 10. [vissza]

[8] 98-99. p.[vissza]

[9] A kultúráról ráadásul a legtöbb esetben - talán mindig - a maga partikularitásában beszél, úgy, mint amerikai (U.S.A.) kultúra.[vissza]

[10] Jameson: A posztmodernizmus... 4. p.[vissza]

[11] 53. p.[vissza]

[12] 30. p. [vissza]

Az összefoglalót készítette: Nagy Károly Zsolt,
2009. február 9.