Fred S. Siebert, Theodore Peterson, Wilbur Schramm: The four theories of press - The Authoritarian, Libertarian, Social Responsibilty and Soviet Communist Concepts of What the Press Should Be and Do

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
A sajtó működésének, az államhoz, társadalomhoz való kapcsolatának négy elmélete

Az elmélet érvényességi területe
Nyomtatott sajtó, elektronikus média

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Leíró

A koncipiálásba bevont színterek
Elsősorban nyomtatott sajtó, kis részben a könyv kiadásakor (1956) terjedő új médium: rádió és televízió

Az elmélet-alkotás célja
Különböző sajtóviszonyok és rendszerek leírása, a sajtónak az adott államihoz - és társadalomhoz való viszonya alapján.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
A következőkben a könyv egyes fejezetei szerint fogok haladni.

A sajtó autoritárius elmélete

Az állam-társadalom-sajtó viszonyulási rendszerben ez a legrégebbi forma: a nyomtatott újságok megjelenésével és 16-17. századi terjedésével párhuzamosan jelent meg, s egyben leképezte az akkori - elsősorban - nyugat-európai hatalmi viszonyokat.

Ebben a modellben az állam úgy viszonyul a sajtóhoz - és általában a kommunikációs eszközökhöz -, hogy annak az állam politikáját kell támogatnia és népszerűsítenie annak érdekében, hogy a kormány elérje céljait. A brit uralkodóház - a Tudor-ház - a 16. században ezt exkluzív szabadalmak biztosításával oldotta meg: csak olyan személyeknek, vállalkozásoknak adott engedélyt kommunikációs eszközök működtetésére, akik támogatták a kormányt. E támogatás leginkább a tiltott témákban mutatkozott meg: tilos volt az uralkodót és a kormány tagjait megkérdőjelezni és/vagy távozásra bírni. Ugyanakkor a rendszer tolerálta a politikai élet különböző irányú kritikáit.

Ebben a rendszerben az állam úgy tekintett a közönségre, mint egy, a politikai problémákat megérteni, befogadni nem tudó tömegre. Ezért tilos volt ezen rétegekkel kommunikálni, valamint a nekik szóló sajtótermékeket erősebben cenzúrázták. A politikai rendszer részét képező közgyűlés tagjai felé irányuló kommunikációban már jóval szélesebb spektrumon lehetett mozogni.

A brit szabadalmi rendszer kétszáz éven keresztül volt érvényben: a 17. század végére kezdett felbomlani, elsősorban a rendszerben rejlő fékek és a magánvállalkozások fejlődése miatt. Az időszak végére a nyilvánosság elsőszámú információs forrása a sajtó lett, így az eredetileg minden egyes nyomtatott termékre kiterjedő tartalmi cenzúra már nem tudott lépést tartani a növekvő mennyiségű kiadvánnyal. A rendszer utolsó évtizedeiben az állam bírósági perekkel (hazaárulás és zendülés vádjával) igyekezett a nemkívánatos tartalmakat kiadó vállalkozásokat korlátozni.

A 18. században, a politikai pártok megjelenésével, a libertárius elvek terjedésével védekezésbe szorult az autoritárius rendszer. Nagy-Britannia első miniszterelnöke, Robert Walpole alatt például részben a politikai újságírók és szerkesztők titkos lefizetésével igyekeztek fenntartani a rendszert. Mindemellett példányszám és az ebből származó profit speciális adóztatásával próbálták fékezni a sajtót, mígnem 1861-ben eltörölték az autoritárius rendszer utolsó maradékának számító speciális adónemeket.

A sajtó libertárius elmélete

A 18. századra a sajtó-állam-társadalom viszonyrendszerben a libertárius elmélet lett az uralkodó: elsősorban angolszász nyelvterületeken. Az elméleti kereteket a szerzők John Miltonhoz, John Erskinehez, Thomas Jeffersonhoz és John Stuart Millhez vezetik vissza.

A libertárius viszonyrendszerben a tömegmédia két alapvető funkciója - mely a liberális világképhez illik, melyben az ember pusztán racionális érvek alapján dönteni képes lény - az informálás és szórakoztatás. A libertárius alapokon működő sajtó mozgatórugója az igazság felderítése, valamint a politikai és társadalmi problémák megoldása a döntéshozáshoz szükséges tények, bizonyítékok és vélemények bemutatása által. Az ilyen alapokon működő sajtó alapvető tézise a kormánytól való függetlenség.

Mindezt kiegészíti még - és a fentiekből következik - a sajtónak egy további feladata: a profit termelés, mely biztosítja a pénzügyi függetlenséget. Ennek megteremtését szolgálták a viszonylag gyorsan megjelenő, eleinte "felhívásnak" nevezett hirdetések, melyek gyorsan fő bevételi forrássá nőtték ki magukat, ezzel egy újabb funkciót adva a sajtónak: a fogyasztás stimulálását.

A libertárius elmélet alapján a sajtó feladata a kormányzat, a hatalom, valamint a kormányzati rendszert működtetők hatalommal való visszaélésnek ellenőrzése. További alapvető feladata ezen sajtónak a felnőttoktatás azáltal, hogy a közügyekben információt és érveket/véleményeket szállít a nyilvánosságnak, mivel a demokráciát az intelligens és informált választók működtetik.

A sajtó- és véleményszabadsággal párhuzamosan fejlődött ki - elsősorban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában - az "objektív tudósítás elmélete". Ennek hátterében a párttagságok csökkenése (az újságok, hírügynökségek többsége erősen pártos anyagokat közölt a 19. században), valamint a vélemény újságírásból a hírújságírásba való átmenet áll. A mindennapi események résztvevői helyett megfigyelők lettek az újságírók.

Az elmúlt években (a könyv 1956-os megjelenéséhez képest) az objektivitást, mint újságírói attitűdöt, sok támadás érte: az egyik legmarkánsabb, hogy a társadalmi célok tekintetében az újságírók nem adnak elég információt az olvasóknak a hírek értékeléséhez, s ezáltal képtelenek a teljes igazság közvetítésére.
A libertárius elmélet automatikusan hozta magával a kérdést: hol van a szabad sajtó határa, mely természetesen korlátozásokat jelent. Ilyen - széles körben elfogadott - korlátozás volt például az állam joga, hogy az egyén becsületét megvédje, illetve a közösség védelme az obszcén tartalmaktól.

A libertáriusok egyetértettek abban, hogy háború esetén az állam megvédheti magát külső veszélyforrásoktól, ám azt nem tisztázták, hogy ez az önvédelem meddig terjedhet. Így az első világháború alatt az amerikai állam cenzori rendszert léptetett életbe, melyet rengeteg támadás ért, s melynek eredménye a sajtó korlátozásának alapot adó, későbbiekben alkalmazott "clear and present danger" teszt.

E problémakörből nőtte ki magát a kormányzati információkhoz való hozzáférés joga: a háborúban igazoltnak látszó "háborús titok"-nak való minősítés a háború végével mind a kormányzati alkalmazottaknak, mind pedig az újságíróknak problémát jelent, miszerint milyen információk legyenek titkossá minősítve és kik által.

A libertárius elmélet másik nagy problémakörét jelenti az erőforrások szűkössége a rádióhullámok és a televíziós adók esetében. Mivel viszonylag kevés rádió - és televízióadó tudott akkor működni, ezért egy, a közérdeket képviselő állami bizottság volt hivatva eldönteni, hogy a tervezett tartalom alapján mely adók szolgálják legjobban a közérdeket. Az állami beavatkozás - még ha a közjót is van hivatva képviselni - pedig eleve neuralgikus pontja ezen elméletnek.

A sajtó társadalmi felelősségvállalásának elmélete

A 20. századra a libertárius elméletből kialakult a társadalmi felelősségvállalás elmélete, melynek alapvetése, hogy a szabadság nemcsak lehetőségeket, de kötelességeket is magában hordoz, s a privilegizált helyzetben lévő sajtónak kötelessége felelősséggel viseltetni a társadalom iránt. Ez alapján definiálják a szerzők a sajtó hat feladatát ebben a modellben, melyek alapvetően hasonlóak a libertárius modellben működő sajtóéhoz:

1) információ-szolgáltatás és a közügyek megvitatása révén a politikai rendszer szolgálata,
2) a köz felvilágosítása, hogy képesek legyenek az önkormányzásra,
3) az egyén alapvető jogainak védelme a kormányzat ellenőrzése révén
4) a gazdasági rendszer fenntartása a hirdetési rendszerrel, mely révén az eladók és vásárlók találkozhatnak,
5) szórakoztatás,
6) önmaga pénzügyi fenntartása, hogy mentes lehessen a különböző érdekcsoportok nyomásaitól.

A legfontosabb különbség a libertárius és társadalmi felelősségvállalás modell között, hogy míg a libertárius a láthatatlan kéz mechanizmusára bízza a hamis közlések szelekcióját és a sajtó ön-ellenőrző képességét, addig a társadalmi felelősségvállalás modelljét képviselő szerkesztők felismerték ennek kudarcát, és a közjót szempontját is figyelembe vevő etikai kódexeket dolgoztak ki. A libertárius sajtót érő legfontosabb kritikák még a 19. századig nyúlnak vissza: a hirdetők túlzott befolyása a tartalomra, a sajtómágnások túlzott befolyása saját újságjukra és a sajtó túlzott figyelme a szenzációkra.

A két modell ember-szemlélete is alapvetően különbözik. A libertárius modellben az ember alapvetően morális és racionális lény, akit az igazság keresése vezérel. A társadalmi felelősségvállalás modellje nem tagadja, hogy az ember racionális lény, csupán azt kérdőjelezi meg, hogy az ember eredendően az igazságot keresi. A modell az embert nem irracionálisnak, inkább letargikusnak tekinti, aki képes használni az értelmet, de "utálja tenni azt" (100. oldal), s ebből kifolyólag könnyű prédája a hirdetéseknek és a demagóg befolyásoknak. Mindemellett míg a libertárius modellben az ember joga volt informálatlannak lenni, addig a társadalmi felelősségvállalás modelljében a közösséggel szembeni kötelessége tájékozottnak lenni.

A két modell közötti alapvető különbséget két kifejezésbe lehet a legjobban besűríteni. A liberátrius elmélet alapvetése a "freedom from" (szabadság valamiTŐL, általában külső korlátozásoktól), a társadalmi felelősségvállalás modellben ez azonban "freedom for"-ként jelenik meg, amit pozitív szabadságnak lehet fordítani.

A sajtó felelősségvállalásának szükségességét a húszas években kezdték érvényesíteni a sajtó képviselői egy 1923-ban közreadott, "Canons of Journalism" etikai kódex révén. Ez azonban nem bizonyult elégségesnek, így az 1942-ben létrehozott Commission on Freedom of The Press (ismertebb nevén Hutchins bizottság) 1947-ben öt pontban foglalta össze azt, hogy a modern társadalom mit kíván a sajtótól:

1) a nap eseményeinek igaz, részletes, és intelligens leírása értelmezési lehetőséget adó kontextusban, valamint a tények tényekként való bemutatásával. (A bizottság nem elégedett meg azzal, hogy a sajtó kötelessége a tények igaz közvetítése: megállapították, hogy emellett szükséges az adott tényről az igazat írni.)
2) vélemények és kritikák fórumaként szolgáljon, azaz a sajtónak mindenféle véleményt be kell mutatni, nem csak azt, amely egyezik az álláspontjukkal
3) a társadalmat alkotó csoportokat bemutatása
4) a társadalom értékeinek és céljainak bemutatása
5) hozzáférést biztosítson egy-egy nap összes híréhez

A sajtó szovjet-kommunita elmélete

A szovjet-kommunista modellben a szerzők három feladatot tulajdonítanak a tömegmédiának.

1) kinyilatkoztatások szolgáltatása, mely hozzáárul a közönség politikai tudatosságához
2) a doktrínák magyarázata, melyek révén informálják a vezetőket
3) hivatalos információk megjelenítése, melyek segítik a Párt működését

Legfontosabb különbségek az autoritárius modellhez képest:

1) A szovjet modell nem profit-alapú, a tulajdonos az állam, és nem vállalkozások.
2) Az autoritárius modellben a sajtót korlátozó törvények vannak arról, hogy mit nem tehet a sajtó, míg a szovjet modellben előírások vannak arra vonatkozólag, hogy a sajtónak mit kell tennie.
3) A szovjet modell egy tervezett kommunikációs rendszer, és a médiának megvan a pontos helye a kommunikációs rendszerben.

LINKEK:

A McCharty korszak: http://www.trackedinamerica.org/timeline/mccarthy_era/intro/

A Hutchins-bizottság: http://www.annenberg.northwestern.edu/pubs/hutchins/default.htm

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Fred S. Siebert, Theodore Peterson, Wilbur Schramm: The four theories of press - The Authoritarian, Libertarian, Social Responsibilty and Soviet Communist Concepts of What the Press Should Be and Do, University of Illionois Press, 1956

Az összefoglalót készítette: Wild Judit,
2008. június 4.