Polányi Mihály: Személyes tudás
Budapest, Atlantisz, 1994. (első kiadás: Personal Knowledge. Chicago, 1958.)

Kiegészítések Vári Péter ismertetőjéhez

"Az ember artikulált szellemi életével járul hozzá az univerzumhoz."

A kötetben Polányi a tudás személyes jellegéről szóló nézetét az objektivitás, a racionalitás, az univerzalitás, a személyesség és a szubjektivitás mátrixában fogalmazza meg. A kimondott, formalizált tudás mellett a diszkusszió fontos része a tudás artikulált részeken kívül eső, látens dimenziója is.

Az értekezés elsősorban a matematika, a természettudományok, a filozófia, a nyelvfilozófia és a pszichológia diszciplínáira hivatkozik. A természettudományok és a matematika területéről a szerző tudománytörténeti példákat sorakoztat fel állításai megvilágítására, a nyelvfilozófia, a logika és a pszichológia tételei pedig támpontokként vagy vitaalapként alkotják szerves részét jórészt tudományfilozófiai érvelésének.

A tudományos tudásról

Alapállás

Polányi elkötelezi magát azon álláspont mellett, hogy a személyes mozzanat nem vonható ki a tudományokból, ez azonban nem mond ellent az objektivitás kívánalmának, habár bizonyos objektivitás-definíciókkal nem összeegyeztethető. Ezt a személyességet ugyanakkor szigorúan megkülönbözteti a szubjektivitástól. A tudományos elmélet objektivitásának fokmérőjét igaz következményeinek terjedelmében határozza meg, a tudomány célját pedig abban a képességében, hogy kapcsolatot teremt "a természetben lévő realitással, mégpedig azáltal, hogy fel- és elismeri a természetben lévő racionalitást". Az objektivitásra a későbbiekben a szerző inkább az élesen kritizált pozitivista tudományfelfogás célkitűzéseként (és nem az imént bemutatott értelmében) utal, ezért recenziómban is ebben az értelemben fogok rá hivatkozni.

Magyarázó elvek

A szerző a tudománytörténet példáin keresztül demonstrálja, hogyan vezérlik a tudományos megismerést mindvégig az emberléptékű megközelítések, és a vonzódás "a szépséghez, amely felüdít, és a mélységhez, mely elbűvöl". Sajátosan intellektuális, vagyis a személyesben, az emberiben gyökerező harmóniákra talál a tudomány a természetben, melyek egyszersmind túlmutatnak formalizált megfogalmazásukon, és mélyebben és állandóbban teszik láthatóvá az igazságot, mint az érzéki tapasztalatok.

Polányi szerint az einsteini relativitás, a közvélekedéssel szemben, épphogy cáfolja az Ernst Mach és a bécsi pozitivisták által képviselt tudományfelfogást, mely szerint a tudomány "a tapasztalat kényelmes összegzése" kellene, hogy legyen. Ugyanakkor bírálat tárgyává teszi az álságosnak ítélt objektivitás másik ismérvét, az induktív következtetések valószínűségi magyarázatait is. Kimutatja, hogy a valószínűség meghatározása (éppúgy, mint az alapját képező rend becslése) mindig személyes tényező, és amire valójában utal, az az egyén személyes részvétele az eseményben: az az arányú meglepetés ugyanis, ami akkor ér, ha egy nagyon valószínűtlen esemény bekövetkezik. A Frege által bevezetett funkciójel példáján demonstrálja: mindennek, amit mondunk, tagadhatatlanul van valamilyen szenvedélyes minősége, az állítás nem más, mint személyes elköteleződés egy kijelentés igazsága mellett. Ami mégis megóvja az intellektuális elköteleződést attól, hogy pusztán szubjektívnek bélyegezhessük, az az univerzális intenzió, az alárendelődés "annak, amit jó lelkiismerettel igaznak tartok".

A hétköznapi és mesterségbeli tudás készség-jellegű összetevőjéről

A személyesség újabb bizonyítékaként tekint Polányi azokra a tudáselemekre, melyek artikulálatlanok és meghatározatlanok, a tudatosság, a fókuszálás, a logika szétbomlasztja őket, ugyanakkor készségeinkben olyan járulékos támpontokat jelentenek, melyre figyelmünk perifériáján folyamatosan számítunk, olyan "gyakorlati bölcsességek", melyek a cselekvésben nyilvánulnak meg és melyeket csak egy mester tud a gyakorlatban megmutatni. Az ilyen tudás továbbélésének alapja a tekintély és az utánzás: ha egy generáció nem gyakorolja, reménytelenül kihal, mert a formalizmuson (maximákon) keresztül nem ragadható meg.

Ezen tudásfajtához tartozik a szokásjognak az a gyakorlata is, hogy a döntést, és nem az interpretációját kell a későbbiekben tekintetbe venni. Az interpretációban lehet tévedés, az elvet a döntés képviseli. Legszellemesebben a készség-jellegű tudás természetét a kerékpározás elvének fizikai leírásán demonstrálja: "[...] Egyszerű elemzéssel kimutatható, hogy az egyensúlytalanság egy adott szögére minden egyes kanyar görbülete fordítottan arányos annak a sebességnek a négyzetével, amellyel a biciklista halad. De [...az] ember nyilván nem képes biciklije útjának görbületét sebessége négyzetének és egyensúlytalanságának hányadosához igazítani, ha pedig tudná, leesne a kerékpárról, mert még egy sor más tényezőt is figyelembe kell venni a gyakorlatban, amelyek nem szerepelnek e szabály megfogalmazásában."

Ugyanezt a jelleget képviseli a fogalmi, verbálisan elsajátított tudás "látens" eleme: erre példa az az eset, ha egy képzett orvos képes tudásának nagy részét felidézni akkor is, ha a szakszavak használatát elfelejtette.

Formalizálhatatlannak tekinti Polányi a jóváhagyás és a felfedezés aktusát is: a gödeli mondatra és annak újra állítására hivatkozva vezeti le, mindkettő intuitív szellemi döntés.

Az újításról és a felfedezésről

A heurisztikus mozzanatot irreverzibilis folyamatként jellemzi Polányi, és a rutinjellegű, reverzibilis eszköz- vagy jelhasználati eljárásokkal állítja szembe. A megértés kettős mozgása a nyelv és a dolgok között azt eredményezi, hogy anticipációs sémáink folytonosan módosulnak. Az az érzésünk, hogy intellektuális ellenőrzésünk alatt tartunk dolgokat, ugyanakkor a tapasztalat mindig váratlan lesz. A módosítás pedig új premisszakeretet eredményez, melyhez nem juthatunk el korábbi premisszáinkból.

Problémamegoldás

A célratörő cselekvés motorjának a problémamegoldást tekinti, melyet háromfázisú folyamatként vázol fel: a célra irányuló feszültséget a zavarodottság stádiuma követi, amíg egy probléma valakit foglalkoztat, a felfedezés pedig attól felfedezés, hogy megszabadít valakit egy problémától. A folyamatot mindvégig az a feltevés kíséri, hogy nem hozunk létre semmit, csak láthatóvá tesszük, ami amúgy is ott van. A felfedezést Polányi a természettudományok, a matematika és a technika körén értelmezi, és a bizonyosság (pontosság), rendszerszerűség (mélység) és belső érdekesség hármasát állítja fel a felfedezés egymást kiegyenlítő ismérveiként. Az érdekesség itt nem pusztán tetszetősséget jelent, hanem olyan intellektuális szépségre utal, mely "meghatározatlan igazságpotenciállal" rendelkezik: annak igéretét hordozza, hogy igazságot fed fel a természetről.

A kommunikációról és a tanulásról

Amellett, hogy a szimbólumokkal és "funkcióikkal" hasonló szocializációs kontextusokban szembesülnek használóik, Polányi nagy jelentőséget tulajdonít az érzelmeknek is a szimbólumokkal kapcsolatos egyetértésben: "A hallgatólagos megítélések interperszonális egybeesése eredetileg összefügg az erős érzelmek néma interakciójával."

A tanulásban a tanuló részéről hasonló bizalom nyilvánul meg, mint amit a heurisztikus megsejtések esetében tételez, itt azonban a másokba vetett bizalomról van szó, ami a tekintély elfogadását jelenti. Ez a bizalom, "a csatlakozás előzetes aktusa" szolgáltatja az alapját a társadalmi tudás átadásának. A megfelelésnek és az eltérésnek ugyanakkor fokozatai vannak, melyeket a neveltetés és "a konszenzusban való folyamatos részvétel" során bizonyos fokig választunk, vagyis passzívabb vagy igenlőbb pozíciót veszünk fel, ugyanakkor valamilyen mértékben mindig belevisszük saját nézeteinket is a konszenzusba, melyet elfogadunk.

Hasonlóképpen, a vallásról szólva is azt mondja Polányi, hogy az "inkább bentlét, mint állítás", s az Istenről szóló teológiai magyarázatokat is "égbekiáltóan önellentmondásosnak" tekinti, amennyiben azok "a megfigyelhető tapasztalat univerzumán belül tartanak igényt érvényességre".

Fontosabb hivatkozások

Albert Einstein: Philosopher-Scientist. Evanston, 1949.

E. E. Evans-Pritcahrd: Whitchcraft, Oracles and Magic Among the Azande. Oxford, 1937.

Arnold van Gennepp: Les Rites de Passage. Paris, 1909.

K. Gödel: Monatsch. Math. Phys., 38(1931)

J. Kepler: Harmonices Mundi.

Köhler: Mentality of Apes.

I. Pavlov: Conditioned Reflexes. Oxford, 1927.

Piaget: Judgement and Reasoning in the Child. London, 1928.

B. Russell: Mysticism and logic. London, 1908.

Készítette: Kéri Rita,
2008. június