Arthur Koestler: A teremtés
Budapest, Európa, 1998. (első kiadás: The Act of Creation. Hutchinson & Co., 1964.)

A teremtés című művében Koestler az emberi kreativitás három alapvető formájával, a művészi kreativitással, a humorral és a tudományos alkotásokkal, valamint az élő organizmusokban tetten érhető teremtő folyamat dinamikájával foglalkozik. Az a mozzanat foglalkoztatja, hogy miként fordul át a merevként koncipiált, automatizmusokon, kódolt eljárások hiererchiáján alapuló működés adaptív viselkedésbe, hogyan enged utat a variabilitásnak és az újításnak, az eredetiségnek.

Esszéisztikus, vitatkozó írásában széles körű tudományos ismeretekre és tudománytörténeti tényekre hivatkozik elsősorban a molekuláris biológia, a pszichológia, a logika köréből. Retorikai eszközkészletében szerepelnek műelemzések, szemantikai elemzések, a logika és a természettudományok érvei.

Koestler fejtegetéseit a test-lélek problematikával is szokás összekapcsolni: megközelítése a dualizmus alternatíváját kínálja. A mai pszichológiában is aktuális kérdéseket vet fel a problémamegoldás tudattalan, intuitív elemeiről, az inkubációról, az eredetiség és a szuggesztió hatásáról a problémamegoldásra, és megkísérli szintézisre hozni a kondicionáláson alapuló elméletek és a Gestalt ellentmondó nézeteit a tanulásról.

Fogalmi keret

Az a meglátás motiválja ezt a nagyszabású vállalkozást, mely szerint "az organikus létezést ugyanaz az alapelv hatja át a hierarchia valamennyi szintjén", a teremtést mozgató egységes elvet pedig a mátrixok, kódok, ezek hierarchái és a biszociáció fogalmi keretében ragadja meg a szerző. A mátrixok ebben az értelemben olyan gondolkodási keretek vagy biológiai mechanizmusok, melyeknek működését merev, kódolt (matematikailag leírható) eljárások biztosítják az egyes szinteken. Az adott kódrendszerből a szerző a kitörésnek kétféle útját látja lehetségesnek: az álom regresszív, korábbi mintázatokhoz visszatérő útját, illetve a biszociációt. Az utóbbi mátrixok ütközését jelenti, amely kizzökkent az ilyen mechanikus működésből, és valamilyen módon a kétféle elv integrációját kényszeríti ki, így új, komplexebb mentális evolúciós szintet képvisel.

Adaptáció, flexibilitás

Az emberi képességeket Koestler a mátrixok hierarchiáján értelmezi. A bennük ható erőket olyan "Janus-arcú" erőknek látja, melyek egyszerre tekintenek a hierarchia mindkét irányába: a kódolt mechanizmus készteti őket működésre, míg az eggyel magasabb szint hatása gátló funkcióban nyilvánul meg. A magasabb szint visszacsatolást jelent az automata-szerű, merev működési mintázat számára, és mindig viszonylag tág keretek állnak rendelkezésre a válaszreakciókhoz, illetve ezek kombinációihoz. Az integráció irányába ható kódokat szupraindividuális kódoknak is nevezi.

Triptichon

Az emberi elme kreativitását képviselő három területen, a humorban, a felfedezésben és a művészetben egyformán rejtett hasonlóságok felismerésén nyugszik, de más-más módon nyilvánul meg a kreatív folyamat logikai mintázata. A három terület eltérő érzelmi viszonyulásokat képvisel: a komédia a távolítás, sőt agresszió, a tudományos felfedezés a távolságtartás, a művészet pedig az azonosulás, a csodálat területe. A tudóst az önérvényesítő és önmeghaladó tendenciákkal áthatott szenvedélyek motiválják, kreatív teljesítményei azonban a technikai zsargon és a kulturális előítéletek miatt nem gyakorolnak vonzerőt közönségére. A művészetet a szimpatetikus mágiából eredezteti, s a művészi tevékenységben az egyesítő, ősi ritmikai és az érzelmi elemek szerepét, az önérvényesítő érzelmek gátlását emeli ki. A humorban az organizmus alacsonyabb szintű működési elvei mutatkoznak meg, a biológia szintje jut érvényre. Mivel nem tud alkalmazkodni a gondolat komplexitásához, nem tudja követni annak mozgásait, felszabadul a fölös fizikai energia. Másrészről annak felismerése történik meg, hogy nem vagyok azonos a másikkal, illetve saját biológiai lényemmel, és a gondolat leválik az organikus működésről, a folyamat pedig a közösség hárításával jár együtt. A nevetéssel szembeállítva a sírást is elemzi Koestler: az utóbbi jóval többféle formában jelenik meg, pszichológiai irodalma ugyanakkor kevésbé kiterjedt. Lényeges különbség a "nedves szem logikáját" képviselő kétféle érzelmi reakció között, hogy míg a nevetésben a feszültségek hirtelen oldódnak ki, az érzelmek egyszerre lepleződnek le, a sírás esetében ezek fokozatosan szivárognak el, és a gondolatok, érzések mindvégig együtt maradnak.

A szerző a műben újra és újra előveszi Bergson elméletét, és rámutat, hogy bár ő csak a humor régióját vizsgálja, a mátrixok ütközése, akár ugyanazon téma esetében is, bármelyik szinten megtörténhet. Don Quijote lehet nevetséges, elgondolkodtató vagy tragikus, attól függően, hogy a távolítás, a (tudós) kíváncsiság vagy az együttérzés az az attitűd, amellyel felé fordulunk. Másfelől az ember-gépnek művészi megformálását találjuk a marionettben.

A géniusz

Koestler arra is kísérletet tesz, hogy a géniusz személyiségrajzát felvázolja. Eszerint a nagy elméktől nem áll távol a miszticizmus: nyitottak az ismeretlen, sőt elképzelhetetlen dolgokra, vonzódnak hozzájuk, mert hajlamosak rácsodálkozni a jelenségekre. Gondolkodási mátrixaik képlékenyek, az ortodox tudást gyakran fantáziátlannak találják. Szkeptikusak, semmit nem vesznek magától értetődőnek, ez ugyanakkor hiszékenységgel is együtt járhat. Gondolkodásukat a nagyfokú elvontság és a praktikum együttállása jellemzi.

Bár a nagy elmék életrajzából utólag gyakran úgy tűnik, véletlen események indították el őket a zseniális elméletek felé vezető úton, Koestler szerint ennek a paradoxonnak a feloldása, hogy a képességek valóban véletlenszerűen terelődnek mederbe, de éppolyan termékeny lett volna az egyén más területeken is. A kreativitást ugyanakkor nem tekinti univerzális és konvertibilis energiának, inkább típusokat feltételez.

Míg Bergson a triviálisban való megrekedésről beszél, Koestler a teremtő cselekvést a tragikus síkon is értelmezi, a tudós és a művész szerinte "arra ítéltetett, hogy kötéltáncosként járjanak a két sík metszésvonalán".

Néhány fontosabb hivatkozás:

Bergson, H.R. Le Rire. Paris, 1916.

Gombrich, E.H. The Story of Art. London, 1962.

Köhler, W. The Mentality of Apes. London, 1957.

Polányi, M., Personal Knowledge. London, 1958.

Skinner, B. F., The Behaviour of Organisms. New York, 1938.

Woodworht, R.S., Dynamic Psychology. New York, 1918.

Az összefoglalót készítette: Kéri Rita,
2008. június