|
M |
ielőtt
belekezdenék a könyv elemzésébe, szólnék néhány szót a kulturális
antropológiáról, már csak azért is, hiszen magam sem sokat tudtam ezen
tudományág önálló létezéséről, míg föl nem figyeltem rá antropológiai tárgyú
könyvek keresgélése közben.
A kulturális antropológia ma Magyarországon – mind oktatási rendszerét, mind kutatóhelyeit, mind pedig intézményi megjelenését, és formáját tekintve – viszonylag fiatal tudományágnak mondható, s mint ilyen, ebben hasonlít is a kommunikáció tudományához. Hogy ezeken kívül, még mi mindenben, azt a későbbiekben fogjuk látni.
Míg az angolszász területeken a kulturális és szociál-antropológiának komoly hagyományai alakultak ki, addig Magyarországon az ilyen jellegű kutatások, és az oktatás sokáig szinte kizárólag a néprajz keretein belül valósulhatott meg. A magyar néprajzkutatók körében elterjedt a kuturális antropológia etnológiával való összehasonlítása, úgy magyarázva ennek lényegét, hogy az elsősorban az ún. primitív kultúrákkal, vagy természeti népekkel foglalkozik, s mint ilyen, főként az Európán kívüli világra helyezi fókuszát. (Például az amerikai indiánok vagy afrikai törzsek kutatására összpontosít), ugyanekkor meghagyja a néprajz számára Európát, illetve a magyar területeket egyfajta „hitbizományként”. Németországban is szokás megkülönböztetni a saját néprajzot (Volkskunde) az Európán kívüli néprajztól (Völkerkunde). Oroszországban etnográfia címszó alatt a hazai, etnológia néven a külföldi népek kutatása folyik. De az angolszász típusú kulturális antropológia, melyet Magyarországon munkatársaival Boglár Lajos honosított meg, nem korlátozódik az etnológia címszó alatt értendő kutatási sémákra.
A kulturális antropológia más társadalomtudományoktól való elkülönülése elsősorban a megközelítésben, a szemléletmódban és a módszerekben nyilvánul meg. Az antropológusok nem nélkülözhetik a széles látókörűséget, speciális tapasztalataikat felhasználva alkalmazzák más társadalomtudományok módszereit és eredményeit. Mind e mellett holisztikus szemléletmóddal is kell rendelkezniük, ez a komplexebb elemzéshez, az összehasonlító szemléletmód a kutatási eredmények rendszerezéséhez és viszonyításához nyújt segítséget.
A tanulmányozott társadalom szubjektív megértéséhez fontos lehet a kulturális relativizmus, amely az empátián, (azaz a beleélésen) alapuló képességet jelent.
Az antropológus feladata, hogy feltérképezze a vizsgált csoport különböző szintű viszonyait, s megismerje az egyes ember(ek) gondolkodását, értékorientációit és ennek alapján ítélje meg magatartási válaszokat. A feldolgozáskor objektíven rendszereznie, elemeznie kell az adatokat, később pedig és tágabb társadalomtudományi összefüggések közé kell tudni helyeznie kutatási eredményeit.
Ebben a tudományágban elengedhetetlen a terepmunka, mely nélkül az adatgyűjtés és megértés szinte kivitelezhetetlen lenne. A terepmunka kapcsán döntő jelentőségű az antropológus beilleszkedése, majd befogadása után (ez akár hosszabb időt is igénybe vehet) a résztvevő megfigyelés, és a helyi nyelv (ismerete vagy) elsajátítása. Ezek mellett a rögzítés technikai eszközök (interjúk készítéséhez magnetofon, fényképezőgép, videokamera stb.) használata. Az angolszász kulturális antropológia több specializálódott területre bomlott.
A fizikai antropológia, más néven embertan, elsősorban az ember biológiai tulajdonságait vizsgálja és kutatja, valamint olyan embertani csontleleteket elemez, amelyek régészeti ásatások során kerültek elő. A fizikai antropológia – a külföldi példáktól eltérően – Magyarországon teljesen elkülönül a kulturális antropológiától; többször zavart okoz az antropológia szó használata, mivel a legtöbb ember rögtön a fizikai antropológiára asszociál.
A használható fogalmi háló kialakítása kommunikációs igény.
Az antropológia további ágai a nyelvészeti és a szociálantropológia, melyek további részfeladatokat látnak el.
►A nyelvészeti antropológia nem a világnyelveket, hanem a nem nyugati népek nyelveit tanulmányozza, segítséget nyújtva ezzel a nyelv és a kultúra egymáshoz való viszonyának kutatásához.
►A szociálantropológia társadalmakat, társadalmi folyamatokat vizsgál, a legkisebb egységtől, a családtól a különféle társadalmi szerveződésekig.
Meg
kell jegyezzük, hogy a kulturális antropológián belül nem különül el minden
esetben élesen egymástól, hanem ezek sokszor komplex egységben egészítik ki
egymást. Gondolunk itt a gazdasági, a jogi és a politikai
antropológiára példáu., A
felsoroltakon kívül megkülönböztethető még pszichológiai,( szimbolikus és
kognitív), valamint ökológiai antropológia. A kulturális
antropológia - - sokoldalú és széles spektrumú - , kutatási területe
a törzsi társadalmaktól a nagyvárosok társadalmi rétegeinek
vizsgálatáig terjed. Mindemellett
más tudományok eredményeit is integrálja és felhasználja (pl. régészet,
őstörténet, embertan, néprajz, nyelvészet, szociológia, pszichológia,
orientalisztika).
Antropológia
a néprajzzal karöltve
A
II. világháború utáni korszakot a Vajda-féle iskola kulturális antropológiai
vonatkozásai határozták meg.
Vajda László (1923–) 1948-tól tanított a
budapesti egyetemen, s emellett
elsősorban filológiai-ősrégészeti módszerű, elméleti igényű munkásságot
folytatott. Mivel érdeklődése elsősorban Afrika felé fordult, tanítványaival
„felosztották” a világot: pl. Bodrogi Tibor kapta Óceániát és Délkelet-Ázsiát,
Boglár Lajos Dél-Amerikát, Diószegi Vilmos Szibériát; mindannyian nemzetközi
hírű kutatókká váltak. Vajda munkássága leginkább a német kultúratörténeti
kutatások egy komplex egyetemes történetbe hajló változata felé kanyarodott, s
kiteljesedése már nem Magyarországon zajlott le. Ergológia és technológia
(1951) c. egyetemi jegyzete ma is kötelező szakirodalom a felsőoktatásban.
Vajda azt a szót, hogy antropológia, soha ki nem használta,
mégis tanulmányai és felfogása alapján a II. világháború utáni korszak első
kulturális antropológusaként értékeljük. Írásai döntően az Ethnographia
hasábjain jelentek meg. Ezek közül kiemelkedik A néprajzi anyaggyűjtés
módszere és jelentősége (1954) c. tanulmánya, mely a
legnagyobb hatást gyakorolta a szakmára. A német Wilhelm Mühlmann irányzatát követve – de
annak rasszizmusát egyértelműen elvetve –, a kutatások középpontjába a néprajzot
helyezi, történeti tudományként
fogva fel azt, ezek mellett pedig az etnikai differenciáltság tanulmányozását és
az etnikum szintjén megragadható kulturális egység felmutatását állította.
Afrikai témákat kutat, mitológiával, pásztorkultúrákkal, illetve Eurázsia
népeivel foglalkozik. Legfontosabb munkája Untersuchungen zur Geschichte der
Hirtenkulturen (1968) címen látott napvilágot.
A Vajda utáni korszakot több
kiemelkedő személyiség reprezentálta. Mindenekelőtt Bodrogi Tibor és Boglár
Lajos, de rögtön velük együtt kell említenünk Diószegi Vilmos és Hofer Tamás
nevét is.
Bodrogi Tibor (1924–1986) mint a Néprajzi
Múzeum főigazgatója (1961–1968), hosszú időn keresztül fogta össze és
irányította a hazai etnológiát. Mindemellet az MTA Néprajzi Intézetének
osztályvezetője volt, majd igazgatója (1978-tól haláláig), komoly tekintéllyel
rendelkezett a kutatási programok elindításához, és rengeteget segédkezett a
Gondolat Kiadónál a nemzetközi antropológia neves szerzőinek magyar nyelvű
megjelentetéséhez. Ebben az időszakban adták ki Magyarországon Franz Boas, Lewis
Henry Morgan, Sir James George Frazer, Kaj Birket-Smith, Leo Frobenius, Johann
Jacob Bachofen, Bronislaw Malinowski és Margaret Mead műveit. Bodrogi szervezte
meg a Kultúra világa (1965) c. sorozatban a világ népeinek bemutatását,
Mitológiai ábécé (1970, 1973, 1978, 1985) kötetében a mítoszok
áttekintését. Messzi népek magyar kutatói (1978)címmel antológiát
szerkesztett, amelyben a 17. századtól a 20. századig ismerteti meg az olvasót
29 magyar utazó és kutató néprajzi, etnológiai tapasztalataival.
A kulturális antropológián belül döntően a
művészet érdekelte; művészetetnológiai tanulmányai mellett ő foglalta össze
Óceánia (1956), Afrika (1967) és Indonézia művészetét (1971), s publikálta
mutatós könyvekben. A Törzsi művészet I–II. (1981) c., általa
szerkesztett és munkatársaival közösen írt monumentális munkája megjelenése óta
egyedülálló és páratlan kivitelezésű mű. Bodrogi könyveit több világnyelven is
kiadták. Külföldön elismert szociálantropológusnak számított. Leginkább a brit
szociálantropológia strukturális-funkcionalista irányzatával értett egyet.
Legfontosabb elméleti munkája Lewis Henry Morgan és a XIX. századi
evolucionizmus (1982) c. disszertációja, mellyel akadémiai doktori fokozatot
szerzett. Jelentősebb műve még a Mesterségek születése (1961), a
Társadalmak születése (1962), de ide sorolható a magyar–uráli rokonsági
rendszer viszonyait elemző tanulmánya is, vagy a magyar matriarchátus kérdése a
Népi Kultúra – Népi Társadalom (1977), illetve az Ethnographia
(1985) hasábjain. Bodrogi, a muzeológus, az elméleti kutató, a művészetelemző,
klasszikus értelemben vett terepmunkát soha nem végzett.
Egyetemes néprajzot,
szociálantropológiát adott elő a szegedi, a debreceni és a budapesti egyetemen,
tanítványokat hagyva maga után (pl. Vargyas Gábor).
Diószegi Vilmos (1923–1972) Bodrogi
kortársa és rövid ideig munkatársa az akadémiai intézetben. Rendkívül gazdag
örökséget hagyott az utókorra, mind a múzeumi gyűjteményeket, mind kutatási
anyagait tekintve. A samanizmus kutatójaként járt Törökországban, Mongóliában és
több alkalommal Szibériában. Gyűjtött a burjátok, a szojotok, a szagájok és a
karagaszok között. Diószegi is erősen kötődött a magyar néprajzkutatás
törekvéseihez, hiszen fő munkaterülete a honfoglalás előtti hitvilág feltárása
volt. Egyik fő műve, A pogány magyarok hitvilága (1967, 1973, 1978, 1983)
is ezt tükrözi. Elsősorban a samanizmussal foglalkozott, szinte megszállottként,
s a legkülönbözőbb nézőpontú vizsgálatokat végezte. Monografikus feldolgozásait
összehasonlító elemzésekkel fejlesztette tovább, amelyek során
etnohistóriai és etnogenetikai folyamatokat tárt fel. Feldolgozásai során
néprajzi, nyelvészeti és művészeti szempontokat is figyelembe vett. Sámánok
nyomában Szibéria földjén (1960) és Samanizmus (1962) c. könyve,
valamint A honfoglaló magyar nép hitvilága („Ősvallásunk”) kutatásának
módszertani kérdései (Etnographia, 1954), illetve A sámánizmus-kutatás
történeti tanulságai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971) c. művei,
tanulmányai mérföldkőnek számítanak a sámánkutatásban. Legnagyobb érdeme a
15 000 tárgyból és 1100 kötetből álló Sámánhit Archívum létrehozása
Budapesten, amelyet a nemzetközi tudományos közélet is kincsesbányaként tart
számon.
A
hazai kulturális antropológia kiemelkedő egyéniségei sorába tartozó Hofer Tamás (1929–) élete, munkássága
hosszú éveken keresztül összefonódott a néprajztudománnyal. Döntő szerepet
vállalt a magyar kulturális antropológia kibontakoztatásában, s a későbbiek
során az 1990-ben megindult egyetemi oktatásban. A Néprajzi Múzeumban Fél
Edittel közösen hozta létre a közel 4000 tárgyat számláló Átány
gyűjteményt. Muzeológusi munkáját dicséri az általa gyűjtött több ezer
tárgy, húszezer fénykép és diapozitív. Több ezer oldal kéziratát, valamint más
beleltározott gyűjtését az Etnológiai Adattár őrzi. Elsősorban paraszti
közösségekben végzett terepmunkákat, itthon és külföldön, társadalomnéprajzi
vagy gazdasági antropológiai vizsgálatokat végezve közöttük. Magyarországon,
illetve a Kárpát-medencében szinte nincsen olyan magyar nyelvterület, ahol ne
kutatott volna (Dél-Dunántúl, Szigetköz, Csallóköz, Vágmellék, Tiszántúl,
Kalotavidék, Gyimes stb.), de járt a kanadai magyar farmerek és a mexikói
parasztok között. Európában is számtalan területen végez további antropológiai
terepmunkákat, erősítve ezzel az európai etnológiai kutatásokat. A nemzetközi
szakirodalom főképp az átányi terepmunkára épülő műveit ismeri, melyeket Fél
Edittel közösen jegyzett: Proper Peasants. Traditional Life in a
Hofer nevéhez fűződik a Magyarok
Kelet és Nyugat közt című kiállítás és konferencia megrendezése 1994-ben a
Néprajzi Múzeumban. Ez szervesen beleillett kutatási témájába, mely a nemzeti
kultúrákat, a nemzeti jelképeket vizsgálta kulturális antropológiai szemmel.
Egyetemi előadásain is ezt a problémakört járja körül és ismerteti meg
hallgatóit a patriotizmus, a történelmi emlékünnepek, Európa, vagy egy magyar
falu antropológiai vizsgálatával.
Boglár Lajos (1929–2004) (részletesebb
életrajzát lásd lentebb), munkássága kulturális antropológia magyarországi
intézményrendszerének létrehozásában játszott jelentős szerepet. Iskolateremtő
tevékenységét az intézményi háttér kialakulásánál ismertetjük részletesen.
Boglár is Vajda-tanítványként került kapcsolatba a szakmával. Elsősorban mint az
amerikai kontinens őslakosságának kultúráit kutató szakértőt ismerik
világszerte, de e témában számtalan tanulmányt, cikket publikált nemzetközi
folyóiratokban, és rengeteg könyvet jelentetett meg több nyelven is. Ars
poeticája, hogy a kulturális antropológia
terepmunka nélkül nem művelhető, (tehát elveti a “karosszék antropológiát”),
ezért még felsorolni is nehéz tekintélyes számú helyszíni kutatásait.
1959-ben a brazíliai
nambikuarák között dolgozott, majd 1967–1968-ban és 1974-ben Venezuelában, az
Bodrogihoz hasonlóan őt is vonzotta
a művészet és az antropológia viszonya. A Törzsi művészetben a
dél-amerikai trópusi őserdei indiánok művészetéről írt. E témakör terméke az
Indián művészet Mexikótól Peruig (1983) c. könyve. Nekrei (1998)
c. kötetét Németországban adták ki. Mint a vizuális antropológia lelkes híve és
művelője, rengeteg fényképet készített terepmunkái és múzeumi kutatásai során,
amelyeket a különféle kultúrák elemzésénél használt fel. Több szakmai filmet
készített a venezuelai piaroákról, Brazília kultúráiról, a mátraalmási
parasztemberekről, a wayana indiánokról, a dél-brazíliai magyarokról és
svábokról, valamint a bödönhajót készítő cigányokról.
Sárkány Mihály (1944–) afrikanista a
gazdasági antropológia hazai szakértője. A szociál-, a gazdasági antropológia,
valamint az afrikanisztika előadója az ELTE néprajz és kulturális antropológia
szakán. 1971-től jelentős terepmunkát végzett az MTA Néprajzi Kutató Csoport
Társadalomnéprajzi Osztályának szervezésében Varsány községben, ahol egy falu
teljes társadalmi és kulturális képének feltárása volt a cél. Sárkány ebben a
kutatási programban a társadalmi szerkezet vázát gazdasági, és viszonyokat és
tárta fel. Az ő eredményeit
Varsány foglalta össze Tanulmányok egy észak-magyarországi falu
társadalomnéprajzához. (1978) c. munkájában. A gazdasági antropológia
tárgykörében is számos tanulmányt írt (pl. A gazdálkodás etnográfiája és a
gazdasági antropológia. Dissertationes Ethnographicae,
1978).
Járt
kutatóúton Kelet-Afrikában is, s mint afrikanista az okiotok csereviszonyainak
elemzését végezte el az Ethnographia hasábjain. Közösségek közötti
csere c. könyve1998-ban jelent meg.
Tudománytörténeti írásai közül
kiemelkedik Elméletek és korszerűség a magyar etnológiában (1991) c.
műve. Mérföldkövek a kulturális antropológiában (1997) c. kötetében a
nemzetközi antropológia kiemelkedő egyéniségeit és munkásságukat ismerheti meg
részletesen a hazai szakma és a nagyközönség is. Sárkány Vargyas Gáborral együtt
indította 1995-ben a Magyar etnológia sorozatot.
Az
1980-as években az ELTE Bölcsészettudományi Kar Folklore Tanszékén – Voigt
Vilmos tanszékvezető nyitottságának és széleslátókörűségének köszönhetően – a
néprajz szakos egyetemisták már kifejezetten antropológia elnevezéssel megjelölt
kurzusokat hallgathattak. Eleinte külső megbízott előadók (pl. Bodrogi Tibor,
Boglár Lajos, Ecsedy Csaba, Sárkány Mihály) tartották az egész szemesztert
kitöltő előadásokat (pl. Bevezetés a szociálantropológiába, Politikai
antropológia, Gazdasági antropológia), 1984-től azonban Sárkány Mihály, Borsányi
László és Kézdi Nagy Géza főállásúként, Boglár Lajos már részfoglalkozású előadóként tanított
a Folklore Tanszéken. Voigt Vilmos ugyanekkor az etnológiai kutatómunkához
szervezeti kereteket is biztosított azzal, hogy 1982-ben teret engedett, illetve
támogatta az Afrikanisztikai és a Latin-Amerika Munkacsoport
létrejöttét, Biernaczky Szilárd és Boglár Lajos vezetésével. Virágzó korszk volt
ez a kulturális antropológia életében; számos előadássorozat, hazai és
nemzetközi konferenciák, kiállítások jellemezték, amelynek kiemelkedő eredménye
lett aztán az Etnológiai Társaság megalakítása 1983-ban, ez később beolvadt a Magyar Néprajzi Társaságba Etnológiai
Szakosztály néven.
Voigt Vilmos publikációs
lehetőséghez is juttatta etnológus kollégáit azzal, hogy a Boglár és Kézdi
szerkesztette Artes Populares
tanszéki évkönyv idegen nyelvű számait amerikanisztikai tanulmányok
megjelentetésére engedte át. Ezzel egyidejűleg útjára bocsátotta másik tanszéki
sorozatát, a Folklor Today elnevezésű, de magyar nyelvű kiadványt,
amelyben szintén etnológiai és amerikanisztikai tanulmányokat közöltek. Voigt
védnökséget vállalva
A
Szociálantropológiai Osztály az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának
szervezetén belül, 1969-ben jött létre, Bodrogi Tibor vezetésével. Az 1980-as
években Társadalomnéprajzi Osztály néven működött tovább, Hofer Tamás
irányítása alatt. 1987-től Etnológiai Osztályként a magyar őstörténettel
foglalkozó Bartha Antal vezette, 1988-tól újra kulturális antropológus, Sárkány
Mihály irányítja. Ez a tudományos műhely több kulturális antropológiai
konferenciának adott otthont, amelyek segítették a tudományág hazai fejlődését,
s későbbi kibontakozásához is hozzájárultak. Az 1969. évi összejövetel témája
Az antropológiai strukturalizmus néhány kérdése volt, amelyet Bodrogi
Tibor készített elő. 1983-ban az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar
antropológusok (Sozán Mihály, Lapland Márta és Huseby-Darvas Éva) számoltak be
magyarországi terepmunkájukról és következtetéseikről.
♥ Néhány
gondolkodó seregszemléje és a tudományág kialakulásának és fejlődésútjának
vizsgálata után lássuk, most a főbb alapfogalmakat és irányelveket és a könyv
felépítését.
A
kulturális antropológia középpontjában a kultúra áll és az a feltételezés, hogy
az emberi faj olyan képességgel rendelkezik, hogy a világot szimbolikusan fogja
fel, ezeket a szimbólumokat a társadalomban képes megtanulni és megtanítani,
továbbá ezeknek a szimbólumoknak a segítségével képes a világot és magát a fajt
átalakítani, megváltoztatni.
A
kulturális antropológia művelői a következő területeket kutatják: társadalmi
hálózatok, társadalmi viselkedés, rokonsági kapcsolatok, jog, politika,
ideológia, vallás, hiedelmek, termelési és fogyasztási szokások, kulturális
csere, szocializáció, nemi szerepek és a kultúra egyéb kifejeződési formái,
jelentős hangsúlyt helyezve a terepmunkára, azaz a tanulmányozott
emberközösséggel való együttélésen alapuló tartós
megfigyelésre.
Magyarországon hagyományosan a néprajz felelt meg
legjobban a modern angolszász indíttatású kulturális antropológiának, ezért a
kulturális antropológiai szempontú kutatásokkal sokáig a néprajz keretei között
foglalkoztak. Ma már azonban a kettőt teljesen különálló tudományként
gyakorolják.
A kulturális antropológia
tudományának jelentős képviselői:
●
Ruth
Benedict,
A
fizika tudományát egyetlen évszázadon belül is többször farba taszajtják, a
jelen fizikusai felrúgják azt is, amit egy életen át biztosra vettünk.
A
biológia és a kémia is folyton fejlődik, amikor úgy hisszük megtaláltak egy
hibáért felelős gént, fürgén közlik, hogy ez az egyetlen gén egy sor új kérdést
tett fel, egy csokor idegen ösvényt mutatott, ahol tovább kell haladni.
Még
ezekben a biztosra vett, néha dogmatikus tudománynak gondolt világokban sem
állandó semmi, ha valaki lelki és szellemi békére vágyik, inkább más irányokba
forduljon, mert örökérvényű igazságot ezekben nem találhat.
Léteznek
viszont területek, ahol egy igazán elmés gondolatmenet időtálló lesz, sőt, nem
ritkán megközelíti az örökérvényűséget.
Ezek a tudományok vagy az élet
körforgásával foglalkoznak, vagy magával az emberekkel (leszámítva persze a
pszichológia tudományát, ahol megint csak bajos volna örökérvényű törvényre
bukkanni, akármit is állítanak az okosok).
A kulturális antropológia
udvarában élt és durrantott néhány meglehetősen érett gondolkodású és
kivételesen nyitott világú tudós, akik olyan észrevételeket osztottak meg az
érdeklődőkkel, amik korukban éppúgy megállták a helyüket, mint sok tíz évvel
később.
Ezt a tudományágat gyakran éri az a vád, hogy egy adott, a
tudósétól gyökeresen idegen kultúra teljes megértése gyakorlatilag lehetetlen. A
másik véglet az emberi egységre alapoz és arra, hogy tulajdonképpen különbségek
csak egy jelentéktelen síkon vannak.
Az első valószínűleg emberfüggő,
hiszen a legtöbb egy adott kultúrkörben felnevelkedett egyén valóban nehezen
fogadná el a számára ostobasággal határos büszkeséget, a többférjűséget vagy
éppen a halott evést.
Teljes felejtésre van szükség, a belénk nevelt tudatos
és mélyre ásott dogmák totális feltárására és félrerakására, hogy befogadhassuk
az újat. Ezért emberfüggő.
A másik véglet? Valóban egy levegőt szívunk,
és mélyen, nagyon mélyen valahol, ahonnét a vizet szívjuk magunkba, valóban
közösek lehetünk, de mégis, két kultúra szülöttei között nem csak annyi a
különbség, hogy az egyik meghajol, míg a másik kezet nyújt, vagy épp kicsapja a
nyelvét.
A XIX-XX. századi New York gyermeke, Ruth Benedict minden
tekintetben tökéletesen alkalmas adottságokkal született erre a feladatra.
Ruth 1887-ben született. 1923-ben szerzett PhD-t kulturális antropológiából,
a kolumbiai egyetemen, ráadásul nem is akárkinek a tanítványaként. Maga Franz
Boas, a kultúrantropológia egyik atyja volt a mestere.
Ruth
Benedict egyedi világlátása és felfogása, sajátos elméletei óriási hatást
gyakoroltak a tudomány későbbi fejlődésére. Számos jelentős és tudományos
körökben fundamentumnak számító munkát húzott elő a fejéből, mégis, amivel a
széles olvasóközönség bizalmát és megbecsülését is elnyerte, az a Krizantém
és kard.
A Krizantém és kard egy Japánról, pontosabban a
japánokról szóló tanulmány, aminek már a megszületése sem nevezhető
mindennapinak. Az antropológusnő 1943-ban kezdett dolgozni a Washingtoni Háborús
Információs Irodának, akiknek több országról készített összefoglalókat.
A Krizantém és kard is hasonlóképpen
kezdődött.
A kutatónő megbízást kapott, aminek az volt az oka, hogy
Amerika még sosem harcolt számára ennyire idegen kultúra gyermekeivel. Az volt
az elképzelésük, hogy ha megismerik az ellenségüket, több eséllyel szállnak
szembe vele.
Mivel semmit sem tudtak a japán habitusról és mentalitásról a
kutatónőt kérték fel, hogy találja meg nekik a japánok motivációját, háborús
viselkedésük okait, mik fontosak nekik, mitől félnek, miért élnek.
Ruth
Benedict egy kissé másképp értelmezte a kapott megbízást. Úgy látta megkapta az
esélyt, hogy tegyen egy lépést a háború - nem csak az adott, talán az összes,
még ha ez lehetetlen is, amíg ember görgeti a földet - felszámolására.
Nem
azért kezdett foglalkozni japánnal, hogy kulcsot adjon az amerikai hadsereg
kezébe, hanem azért, hogy megértesse a világgal, a japán emberről ez idáig
semmit sem tudott, megette azt, amivel etették. Világbékítő szándék vezérelte.
A Krizantém és kard kivitelezése sem volt általános, hiszen éppen
az hiányzott hozzá, ami a kulturális antropológia alapköve, a terepmunka.
Ruth Benedict sosem járt Japánban, még csak a nyelvüket sem
ismerte.
Ennek ellenére kiváló munkát végzett egy sor olyan módszerrel, amit
azóta is sikeresen használnak.
Az, hogy nem járt japánban, nem jelenti
azt, hogy japán sem járt nála. Megismerkedett annyi japán születésű, vagy
Japánban élt emberrel, amennyivel csak tudott, moziba járt és japán - igazi
japán, nem hibrid - filmeket nézett, rengeteget olvasott íróktól, akik japánban
jártak és közben szüntelenül igyekezett japánná válni.
A könyv
hangvétele és vonala teljesen más, mint az eddig megszokott tudományos
munkáknak, és bár mára már öreg hölgy, az értéke mit sem veszített századunkra.
Ugyanis belülről indít, és innen megy kifelé.
Nem a japán szokásokat veszi
sorra vizsgálat alá, nem azt a kérdést teszi fel, hogy miért így önti a teát,
hanem azt, hogy mit érez, amikor így önti a teát. Tehát a japán gondolati és
érzelemvilágot igyekszik átadni az olvasónak - sikerrel - és ennek következtében
derül fény a japán szokásokra is.
Mindezt úgy, hogy közben nem ömleng,
éppúgy foglalkozik az általa - és a japánok által is - negatívumnak tartott
dolgokkal is. Már a mű címe is a hihetetlen ellentmondásról árulkodik, a teljes
béke és a háború, a szolgaság és engedelmesség, az érettség és gyermekdedség, a
büszkeség és megalázkodás ellentmondásáról, amivel a japán ember bír.
A
magyar olvasó - köszönet a kiadónak - szerencsés helyzetben van, mivel két
könyvet kap egy áráért. A Krizantém és kard természetesen nagy huzatot
kavart japánban - mai napig tananyag, és ez nem semmi.
Nem egyedi jelenség,
hogy egy világ tanul egy számára idegen kutatótól a saját kultúrájáról. Tudunk
olyanról is, ahol idegen tudós mentett meg kultúrát a teljes
felejtéstől.
A második könyv a Krizantém és kard újrafelfedezése
az összehasonlító kultúrakutatás doktorától, Mori Szadahiko-tól,
leginkább egy kódfejtéshez hasonlít. Nem az unalmas táblázatokkal, hanem
lebilincselő magyarázatokkal végigveszi a Krizantém és kard összes
fejezetét, mintha a tudós egy előadását hallgatnánk.
Ruth
Benedict nyugodt szívvel és lélekkel gyárthatott volna regényeket is - ahogy
versekkel meg is tette -, kifinomult, lehengerlő stílusa erre alkalmassá tette,
tehát maga a mű nem szorul külön értelmezésre.
A téma viszont igen, Ruth
Benedict sajátos hasonlatai igen, japán kultúrája és szellemisége igen, és
mindez egy japán tudóstól. Ennél alaposabb - és izgalmasabb - tanulmány ritkán
kerülhet az olvasó kezébe.
Ruth Benedict jelentősebb munkái:
A kultúra mintái (1934)
Zunyi mitológia (1935)
Faj: tudomány és
politika (1940)
Mori Szadahiko főbb művei:
A kultúra és a
technika találkozása (1990)
A Krizantém és kard újrafelfedezése (2002)
Az
árva Krizantém és kard bánata (2003)
A japán-orosz háború és a Krizantém és
kard (2004)
(JónásZsolt2006.december13-i
könyvismertetője alapján)
Franz Boas: a
kultúrantropológia egyik atyja volt Ruth Benedict mestere. Korábi terepkutatásai
mellett főként íróasztal mögött ülve végezte munkáját.
Boglár Lajos 1929-ben szüetett
Sao Pauloban, Brazíliában. 13 éves korában kerüt Magyarországra. Középiskolai és
egyetemi tanulmányait (ELTE-BTK) Budapesten végezte. 1953-ban diplomázott
etnológiából, és 1969-ben szerzett kandidátusi fokozatot és doktori címet.
1953 és 1979 között a Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd a Nemzetközi Osztály vezetője volt. 1979-ben főmunkatársa lett az MTA Orientalisztikai Munkaközösségnek, ahol 1989-ig dolgozott. 1975 óta ad elő az ELTE-n. 1990-ben, mint docens, megalapította a Kulturális Antropológia szakot, ahol most is tanít. Elnöke a Magyar Kulturális Antropológiai Társaságnak és a Brazil-Magyar Társaskörnek.
Számos néprajzi-antropológiai kutatóutat
szervezett Latin-Amerikába: nambikuara indiánok (1959), piaroa törzs (1967-68,
1974), Mexikó (1974, 1977), guaranik 1979 és 1997 között), kajapó törzs (1984,
1985), wayanák (1991 és 1997 között). 1997-ben Dél-Brazíliában élő "magyarok"
között kutatott.
A vizsgálatok eredményeit számos kötetben ("Trópusi
indiánok között", "Wahari", "Mítosz és kultúra", "Pau Brasil - őslakók és
bevándorlók a Dél-Keresztje alatt") közölte.Többszáz hangfelvétel, többezer fotó
és számos film tartozik archívumához.
1960 és 1964 között részt vett amatőr
filmfesztiválon, és több díjat nyert. 1962-től több néprajzi dokumentumfilmet
forgatott ("Asszonyfarsang", "Bödönhajó" stb.), utána Dél-Amerikában filmezett:
"A piaroák világa" (1968): az első keskenyfilm, amelyet felnagyítva mozikban is
vetítettek, "A sámán nyaklánca" (1968), "L'Indien" (1974: J. Willemont, francia
operatőrrel), "Wayana úti napló" (1991-1996), "Magyarok Brazíliában" (1997)
stb.2004. szeptemberében hunyt el.
Claude Lévi-Strauss (Brüsszel, 1908–) belgiumi születésű francia szociológus, etnológus és antropológus, a strukturalista mozgalom fő teoretikusa és a strukturális antropológia irányzatának megteremtője.
Párizsban filozófiát és jogot hallgatott. Marcel Mauss hatására ekkor kezdett el az etnológia és az antropológia iránt érdeklődni. 1935-től a São Paulo-i egyetemen a szociológia professzora volt, s közben jelentős terepmunkát folytatott az amazóniai indiánok között. 1942-től New Yorkban, 1945-től az 1990-es évek elejéig Párizsban tanított vallásetnológiát, vallásantropológiát és szociológiát, miközben a francia strukturalista mozgalom elismert, az irányzat módszertanát általános igénnyel is megfogalmazó vezéralakja lett. 1972-től a Francia Akadémia tagja.
Lévi-Strauss
alapvető tudományos
problémája a vallási valóság
és a mögötte megbúvó emberi gondolkodás szerkezetének alakulása a primitív
népek, az írás előtti kultúrák világában. Első lépésben, brazíliai anyaga
alapján a rokonsági struktúrák által tagolt archaikus társadalom nyelvi és kommunikációs
rendszerét vizsgálta, tudattalan
logikai
struktúrák nyomait vélve felfedezni azok szerkezetében. Ebből építette fel a vad
gondolkodás (le pensée sauvage) fogalmát, amely a régiek gondolkodását
egy asszociációs
és metaforikus logikára és az
arra épülő mágikus-totemisztikus
magatartásra, mint az ősi vallás formájára vezette vissza. Az archaikus
gondolkodásról és a vallási valóság őstörténetéről vallott nézeteinek
összefoglalását végül a mitológiákról
írott, elsősorban amerikai indián anyagot
feldolgozó könyvsorozatában tárta az olvasók elé, azt a tézisét támasztva alá,
hogy a mítoszok nyelve
egy olyan "ősvallás" kommunikációs valóságára utal, amelyben a valóság és annak
grammatikai
interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással
Az alábbiakban
felsorolok néhány fontos nevet a kultúrantropológia köréből, a „wikipédia”
ezeket ajánlja elolvasásra kulturális antropológia címszó
alatt.
* James
Clifford
* Mary Douglas
* Émile Durkheim
* E. E. Evans-Pritchard
*
Raymond Firth
* Meyer Fortes
* James Frazer
* Clifford Geertz
*
Arnold van Gennep
* Francis James Gillen
* Mark Glazer
* Jack
Goody
* Alfred William Howitt
* Alfred L. Kroeber
* Edmund
Leach
* Paul
Bohannan:
* James Boon
* Ralph Linton
* Robert H. Lowie
* Bronislaw
Malinowski
* Marcel Mauss
* R. Jon McGee
* Margaret Mead
* Lewis H.
Morgan
* Alfred Reginald Radcliffe-Brown
* William Halse Rivers
Rivers
* Renato Rosaldo
* Marshall D. Sahlins
* David M. Schneider
*
Walter Baldwin Spencer
* Julian Steward
* Victor Turner
* Edward
Burnett Tylor
* Richard L. Warms
* Leslie White
* Eric R. Wolf
A diszciplína
mibenlétéről:
A diszciplina az
"ügy" és a "szakma" közt vajúdik, mondják.
A budapesti kulturális
antropológia szakon a tudományos megalapozottságú tolerancia készségét akarják
átadni a tudós magiszterek, pedig a kulturális antropológia mindvégig itt volt
az orrunk előtt, csak nem vettük észre. Ám egy olyan átfogó, magyar nyelvű szakkönyvnek,
mint ez már rég ott kellett volna lennie olvasópolcunkon.
Érdekes
mellékkörülmény az, hogy itt
jegyzett könyv alapja eredetileg a Keleti Akadémia számára készült. Boglár
Lajos, Bali János, A. Gergely András, Papp Richárd, Prónai Csaba jegyzi a főbb
fejezeteket .Széles a paletta, a harangosi oláh cigányoktól a kulturális sokkig,
a felölelt témák és megközelítések megannyi változatát találjuk a könyvben. A
kötet eszközei: szoktatás és elfogadás. Érdekes tehát minden oldalról
végiggondolni ezt az interdiszciplináris munkát, amelyben etno-esztétika
keveredik vallásantropológiával, és a tolerancia tudományával.
Bizonyos, hogy
a másság elviseléséhez hozzátartozik a hozzászoktatás is, vagyis az a
felismerés, hogy a "tükörnek két
oldala" van. Az ízlések és fogások, a szokások és szabályok azonban különbözőek lehetnek. Több más
szakmával egyetemben, a kulturális antropológiának is az az egyik feladata, hogy felkészítsen a
különbözőség befogadására, hogy megszokottá váljon a sajátos, a különös, az
egzotikus. Ezt a körülményt emelte
ki mindig Boglár Lajos Professzor is.
Jelen
kötet amellett, hogy röviden ismerteti a kulturális antropológia történetét, és
legkiemelkedőbb részterületeit, a számos példán, esettanulmányon,
terepbeszámolón keresztül nyújt betekintést az antropológus tudományába is az
eddig tájékozatlanok számára is érdekes módon.
Segítséget nyújt a szakmai zsargonok „dekódolásához” a
kötet hátsó részében található fogalomtár.
Kedvcsináló a
tartalomból:
Első fejezet:
Mit jelent a
kulturális antropológia? (Boglár Lajos): a neves antropológus professzor
meghatározását olvashatjuk itt a kulturális antropológiáról, mint
tudományágról.
Második
fejezet:
A kulturális antropológia története dióhéjban (Bali János –
Boglár Lajos): az antropológiából nőtt ki a kulturális antropológia. Ennek
folyamatát járja körül a fejezet.
Harmadik fejezet:
Társadalmak és
kultúrák (Boglár Lajos)
A kulturális antropológia főbb részterületei:
Gazdasági antropológia (Bali János)
Szociálantropológia (A.Gergely
András)
Politikai antropológia (A.Gergely András)
Identitás és etnicitás
(Papp Richárd)
Vallásantropológia (Papp Richárd)
Etno-esztétika –
bevezetés (Boglár Lajos)
Negyedik
fejezet:
A tolerancia tudománya (Boglár Lajos)
Sztereotípiák és
tipikus jelenségek (Boglár Lajos)
A kuturális antropológia autentikussága,
avagy tanítható-e az empátia? (Papp Richárd)
Ötödik fejezet:Laza lapok:
L.H.Morgan, Boglár Lajos, L.R.Kohls, E.T.Hall, Papp Richárd, Prónai Csaba,
Szemelvények Rajkó Félix
tanulságosutószavából:
Mielőtt belefognánk a „pontonkénti
tükrözésbe”, szükségünk van a tengelyes tükrözés fogalmának másik
megközelítésére. Eddig a transzformációt szavainkkal és tevékenységeinkkel
egyaránt síkmozgásként kezeltük. A szerkesztéskor azonban nem fogjuk a sík
minden pontjának megfelelőjét legyártani, sőt a síkot mozgatni is csak
„ellenőrzésként” fogjuk. Térjünk tehát vissza a „szurkálásos” módszerhez, és
vessük össze a másolópapírossal. Természetesen nem célunk geometriai bizonyítást
adni arra, hogy a tengelyes tükrözés két definíciója ekvivalens. Mivel,
mindkettőt használjuk, sőt, későbbi tanulmányainkban mindkettőt alkalmazzuk majd
bizonyítások során szükséges, hogy a két fogalom egyrészt elkülönüljön, másrészt
tudjuk, hogy megegyezők. Így később visszakérdezhetünk egy - egy megállapítás
elhangzásakor, hogy a tükrözés fogalmának melyik megközelítését használjuk ki.
Logikai építkezéseinkben ez nagyon fontos.
F.: VISSZATÉRÉS: Válasszunk egy
egyszerű ábrát, valamint egy tengelyt! (Én írott kettest szoktam, „előtte
függőlegesen” a tengely, így a tükörképpel egyesített ábrán egy szivecske úszik
a vízen.) Egy-egy „cetlin” készítsük el mindkét módszerünkkel a
tükörképet!
Kérdés1:
- Mi a lényeges különbség a két eljárás között? A
másolópapírral MOZGATJUK A SÍKOT , míg a szurkálással csak a FÉLSÍKOT MOZGATJUK,
ezért, ha az ábra „átlóg” a másik félsíkba, akkor MEG KELL FORDÍTANUNK a
félbehajtott lapot és a túloldali ábrafoszlányt is át kell szurkálni. A
szurkálás tehát FÉLSÍKONKÉNT felel meg a tükrözésnek.
- Vedd elő a tükröt!
Melyik rajzolási eljárásnak mi köze a tükör alkotta képhez? A szurkálás felel
meg a tükör két oldalának külön-külön, míg a másolópapírral egyidejűleg működik
a tükör két oldala.(a KIEMELÉS TŐLEM ERED:DANDY WARHOOL)
M.: Fontos kérdések
ezek, hiszen a három féle tapasztalat kapcsolatára nyitnak szemet, s elvezetnek
a geometriai absztrakcióhoz, ennek végterméke a ponttranszformáció, melyet
tengelyes tükrözésnek nevezünk.
Szerzők/elméletek
vizsgálatának szempontjai
Az
adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése: a könyv a
kulturális antropológia tárgykörébe mélyül el, vagyis mint ilyen a népcsoportok
közötti kommunikáció lehetőségeit kutatja
Az
elmélet érvényességi területe: kulturális antropológia/antropológia/
bölcsészettudományok/társadalomtudományok
Az
elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa: társadalmi kommunikáció és
kisebb egységben gondolkodva persze személyközi kommunikáció
is
Az
elmélet leíró vagy magyarázó? Leíró és magyarázó szakkönyvről lévén
szó
A
koncipiálásba bevont funkciók: a társadalmak közötti kommunikáció
fiunkciói
A
koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek: megfigyelés,
leírás, következtetés (más tudományágakban is használható következtetések
levonása
A
koncipiálásba bevont színterek: a vizsgálatok színterei
A
koncipiálásba bevont dinamikák: a társadalmak közti kommunikáció eltérő volta,és
ennek dinamikája
Az
elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal: számos más tudományterülethez
kapcsolódik (antropológia, néprajz, pszichológia,
szociológia…)
Az
elmélet-alkotás célja: más népek megismerése és kultúrájuk
ismertetése
Az
elmélet eredeti alkalmazási terepe: kulturantropológia
(néprajz).
Az
elmélet háttér diszciplinái (ld. Fentebbi felsorolást)
Néhány
fontosabb bibliográfiai tétel:
- Gergely
András: A nemzet antropológiája – Új Mandátum Kiadó
- Gergely
András – Papp Richárd- Prónai Csaba: Kulturák között – Hommage a Boglár Lajos
Budapest - Nyitott
könyvműhely
Biczó Gábor (szerk.) Antropológiai irányzatok a 2.
világháború után – Debrecen Csokonai Kiadó