Dan Sperber & Deirdre Wilson: Relevance. Communication and Cognition

A kötet egy sok évig tartó vállalkozás eredménye, melynek melléktermékeként számos cikket is publikáltak a szerzők a Grice kooperációs elvét és maximáit továbbgondoló, relevanciaelméletként ismertté vált kommunikációfelfogásuk megvilágítására. Sperber és Wilson vállalkozását a relevanciaelmélet mélyebb kifejtésére az a törekvés motiválja, hogy a humán kommunikáció pszichológiai szempontból plauzíbilis modelljét fogalmazzák meg: a jelentés vagy a kommunikáció fogalmának definiálása helyett a kommunikációt vezérlő mögöttes humán pszichológiai mechanizmusok meghatározását tűzik ki célul. Ennek megfelelően az elmélet másik fontos pillére a kognitív diszciplína, alapjai pedig az emberi kognitív folyamatok azon felfogásán nyugszanak, hogy ezek takarékos módon, a legkisebb erőfeszítés fejében a legnagyobb hatást kiváltó elven működnek. A kötet egyes fejezeteiben a szerzők elsősorban a kommunikáció kódoláson alapuló, szemiotikai modelljeit és a pragmatikai megközelítéseket veszik kritikai vizsgálat alá, és ezen érvelés mentén olyan következtetési szabályrendszer és feldolgozási elvek megfogalmazására vállalkoznak, mely a kommunikatív megnyilvánulások kognitív feldolgozását vezérlő mechanizmusok mentén alkalmas a humán kommunikációs folyamatok, így a nem verbális kommunikáció és a beszédaktusok átfogó leírására is, és magyarázza ezek sikerességét.

A szemiotikai megközelítés és a kódoláson alapuló magyarázatokra hajló pragmatikai érvelések kritikájaként kifejtik, hogy a gondolat és a mondatok szemantikai tartalma közötti rést nem még több kódolással, hanem következtetéses úton lehet feltölteni. A kódolási és a következtetéses eljárás között lényegi különbség van, a szerzők álláspontja szerint ezek egymásra nem vezethetők vissza. A jelentéssel szemben a kommunikáció sikerességére helyezik a fókuszt, ugyanakkor kijelentik, hogy a kommunikáció mechanizmusai a sikert legfeljebb valószínűsítik, de nem garantálják. Grice-nál a jelentés magyarázata a beszélő szándékán, a szándék a felismerésén és a hatáson nyugszik. A szerzők ennek a megközelítésnek az eredetiségét annak felismerésében látják, hogy az intenciótuljadonítás nem egyszerűen velejárója a humán kommunikációnak, hanem olyan, az emberi viselkedés magyarázatára használt általános értelmezési keret, melyet a kommunikáció kiaknáz, és amely létrejöttének elégséges feltétele. Ezt az értelmezési keretet Sperber és Wilson a kommunikáció következtetésen alapuló modelljének kiindulási pontjaként használja. Az a szándék, mely a kommunikáció során szerepet játszik, és amelyet a közönség felismer, az informatív szándék, illetve az informatív szándékról informáló kommunikatív szándék. A kommunikatív szándék szembeszökő hatása, hogy a közönség figyelmét követeli, tulajdonképp ennek köszönhetően ismerjük fel az informatív szándékot.

Sperber és Wilson szerint Grice a kooperáció elvének bevezetésével azt a nagyon fontos felismerést tette nyilvánvalóvá, hogy a viselkedés kommunikatív jellegének felismerése elvárásokat vált ki. Ennek alapján ők arra kérdeznek rá, hogy a Grice által megfogalmazott együttműködési elv milyen ésszerűségi alapon nyugszik. A szerzők szerint a grice-i maximák mindegyike visszavezethető a relevancia maximájára. Az erre vonatkozó érvelésüket korábbi cikkükben (Wilson és Sperber 1981) fejtik ki. A maximák redukálásával nyert relevancia elvének a szabatosabb megfogalmazását saját jól definiált fogalomrendszerük segítségével adják meg.

Ennek a keretnek az értelmében a kommunikáció azon tények közös részhalmazán lép működésbe, melyeket a résztvevő egyének az adott pillanatban mentálisan reprezentálni képesek, és igaznak vagy valószínűleg igaznak tudnak elfogadni. Ezeket a tényeket a szerzők manifeszt tényeknek nevezik. Az így definiált, reflektáltan kölcsönös kognitív környezet lazább meghatározást jelent, mint a közös tudás különféle meghatározásai, ugyanakkor a relevanciaelvvel kombinálva feloldja a kölcsönösség közös tudásra építő, végtelen regresszióhoz vezető magyarázatainak nehézkességét. A szándékos emberi kommunikáció osztenzív viselkedés: valamit manifesztté tesz. Ez az osztenzív jelleg az optimális relevancia garanciáját hordozza: kommunikálja azt is, hogy új (nem triviális) következtetések vonhatók le, illetve vélekedések erőssége változik meg a hatására, méghozzá oly módon, hogy a kontextuális hatás tükrében eltörpül a befektetett erőfeszítés. Ez maga az eredeti relevanciaelv, melyet a szerzők a kötet második kiadásában kommunikatív relevanciaelvként ismertetnek. Nem valamiféle előírásról vagy szabályról (maximáról) van szó, hanem működési elvről: olyan mechanizmusról, amely a közönség figyelmének irányítását szolgálja. A megértés másik lényeges elve, hogy az emberi gondolkodást a relevancia maximalizálása vezérli: ez kognitív relevanciaelv.

A magyarázatok mögött lényegében mindvégig a szerzők azon alapfeltevése húzódik meg, mely szerint a kognitív folyamatok alapvető motiválója, hogy az ember a világról való tudását bővítse, a világról alkotott reprezentációit tökéletesítse. Ennek a törekvésnek felel meg a relevancia keresése is, amely nem adott kontextuson belül történik, ahogyan a relevancia intuitív fogalma sugallja: a feldolgozási folyamatnak nem célja a relevancia mértékének megállapítása, hanem az utóbbi eszközként szolgál a megfelelő kontextus kiválasztásához, melyben a következtetéses folyamatok lezajlanak, épp a relevancia maximalizálására való törekvés által vezérelve, végeredményben a legkisebb erőfeszítés ellenében a legnagyobb pozitív kognitív hatás elérése érdekében.

Mivel a humán kommunikáció, melynek célja a kölcsönös kognitív környezet megváltoztatása és bővítése, többnyire szándékos, a relevancia elve az emberi kommunikáció minden formájánál jelen van, a kérdés csak az, hogyan vezérli a kognitív feldolgozást az egyes esetekben. Ebben a keretben az irányítás a kommunikáló kezében van, az ő felelőssége a relevancia mértékének felmérése. A relevancia elve Grice együttműködési elvénél és maximáinál explicitebb, kisebb mértékű együttműködést feltételez, és megvalósítása kisebb erőfeszítést igényel, mint a maximák betartása. A folyamat a spontán következtetés mechanizmusaira (gépezetére) támaszkodik, mely lényegében automata módjára működik meghatározott szabályrendszer és elvek mentén. A mechanizmusról szólva a szerzők kifejtik, hogy a spontán következtetés számára rendelkezésre álló szabályok csak bizonyos fajta deduktív szabályok lehetnek (és nem a formális következtetések során használt valamennyi szabály), és a következtetésen alapuló megértés nem demonstratív jellegű. A deduktív szabályok rendszerét indirekt eljárások egészítik ki, ilyen például az ellentmondások monitorozása és kiküszöbölése.

Az osztenzív-inferenciális kommunikáció ezen spontán mechanizmusok mentén lényegében a következő algoritmus szerint zajlik le a relevanciaelmélet értelmében: A kommunikáló informatív szándéka, hogy manifesztté tegyen egy vélekedéshalmazt. A címzett az osztenzív kommunikáció által garantált relevancia feltételezéséből kiindulva hipotéziseket állít fel a halmaz tartalmáról. A megfelelő halmaz kiválasztására sokféle eljárás létezik (pl. listázás vagy valamely kiinduló hipotézis tesztelése különböző kritériumok mentén), és ezek eredményeként az az értelmezés fog kiválasztódni, amelyet a címzett elsőként talál a relevancia elvével egybevágónak.

A szerzők a relevanciaelmélet fontos hozadékának tekintik, hogy új megvilágításba helyezi a verbális kommunikáció számos problémáját, melyekre a kódolás elvéhez rendre visszakanyarodó szemiotikai és pragmatikai megközelítések csak nehézkes magyarázatokkal tudtak szolgálni. Ha a kommunikációs folyamatokra nem a gondolatok sokszorosításaként, hanem a kölcsönös kognitív környezet növelésére való törekvésként tekintünk, számos pragmatikai nehézségtől szabadíthatjuk meg magunkat, állítja Sperber és Wilson. Az explikáció és az implikáció megkülönböztetésével magyarázzák a propozícionális forma és a stílus összefüggéseit illetve a költői formákat, melyeknek hatása abból adódik, hogy nagyon gyenge implikációk széles skáláját hívják elő. A nyelv leíró és értelmező dimenzióira való hivatkozással, a szószerintiség elvetésével elméletük új magyarázatot kínál az iróniára és a beszédaktusokra, tagadva az utóbbiak tipologizálásának magyarázó erejét. A beszédaktusok esetében a típus azonosítása nem része sem a kommunikáló, sem az értelmező kognitív folyamatainak. Az illokúciós erő mutatói a relevancia keresésének irányát jelölik ki, és a következtetési mechanizmust a helyes irányba terelik.

Irodalom

Sperber, Dan & Wilson, Deirdre: Relevance. Communication and Cognition. Oxford, 1986, 1995

Wilson, Deirdre & Sperber, Dan: 'On Grice's theory of conversation', In Werth, P. (ed.) Conversation and Discourse. London, 1981.

Fodor, J. A.: The Language of Thought. New York, 1975

Grice, H. P.: 'Meaning'. Philosophical Review 66 (1957): 377-88

Grice, H. P.: Logic and Conversation. William James Lectures, 1967

Az összefoglalót készítette:Kéri Rita,
2007 december