Oliver Sacks: Fél lábbal a földön

Egy láb "elvesztésének" és "megkerülésének" története a könyv, amely a valóságérzékelés, az énstruktúra, valamint a vizualitás kérdéseinek feszegetése okán (is) kapcsolható a kommunikáció'tudományhoz'. (És konkrétan a vizualitás projektünkhöz is.) A regény fejezeteiben egy baleseti sérülés következtében fellépő neurológiai zavart követhetünk nyomon, amelyet a sérült ember egyfajta megfosztottságként él meg. A történet főhőse maga a Szerző (neurológus professzor), aki magányos túristaként teljes kvadricepszín-szakadást szenved, miáltal bal térde és csípője mozgásképtelenné lesz.
A műtéti beavatkozást követően a beteg gyógyulása azonban közel sem tejles. Mint Sacks beszámol róla, úgy érzi, eltűnt a bal lába. Nem képes használni és nem képes gondolkodni sem róla, mert "mentális test(fény)képéről" nyom nélkül eltűnt. (83.p.)
Ez a hiány pedig, maga után vonja a bal lábbal kapcsolatos érzések, érzelmek eltűnését is. (84.p.)
Ha dinamikákat keresünk, akkor célszerű felhívni a figyelmet arra a láncreakcióra, amit a mentális kép hiánya indít el. Az idegi kép (imágó) teljes eltűnésével anosognosia[1] (felismeréshiány) lép fel, szimpátia deficit keletkezik, kinezikus akadályok képződnek, majd a bezártság (egy szűkös kórterembe) fogoly-szindrómába torkollik.
Mindeközben a beteg önbizalma is jelentős csorbát szenved, hiszen nem bír megbírkózni a gyógytornász által kijelölt legegyszerűbb feladatokkal sem. Azzal, hogy kitörlődtek emlékezetéből a bal lábával kapcsolatos élmények, tapasztalatok, elvesztette bal lába feletti uralmát, sok a mozgással kapcsolatos "tudása" is megváltozott. Némelykor a mozgás mint állóképek sorozata jelenik meg a számára (115.p.), töredezett, jelentésnélküli (148-149.p.)[2]. (Miközben jobb lába mozgatása nem ütközik akadályokba.)
Ugyanakkor újabb defektusokra derül fény: a beteg mélységérzékelése megváltozik, látótér kiesésről (szkotóma) számol be, ami a világot hézagossá, lyukassá teszi a számára (126.p.).
Összességében pedig - főként persze a beszűkült térrel összefüggésben - referenciakerete összezsugorodik, közte és orvosa között kommunikációs csődhelyzet áll elő.[3] E helyütt a megadás prózai szerepeit vonultatja fel a Szerző (192.p.), hogy aztán könyve végén mindennek feloldását adja: a gyógyulási folyamatot, a tér újbóli kitágulását és a kommunikációs nyitást is bemutatja. Az orvos-beteg kapcsolatot immár nem kórházi, hanem szanatóriumi körülmények között formálódik és tolódik háttérbe, hogy átadja helyét a beteg-beteg interakciókban megtalált megnyugvásnak (közös vagy nagyon hasonló élmények talaján).
A fő kérdés, amelyet Sacks egy spirituális dráma keretében tár elénk, hogy hogyan válaszol az ember (az én és nem én határait kijelölő énstruktúra) a nagymérvű test-agnosiára? Ha mindennek más elméletekkel való kapcsolódását keressük, a Pötzl-szindróma 1937-es leírásához kell visszanyúlnunk (91.p.), amely a testidentitás specifikus kóros elváltozásáról ad számot (idegen végtagok).

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel

J.Babinski: Hystérie-pithiatisme et troubles nerveux d'ordre réflexe: Syndrome physiopathique, Párizs, Masson, 1917.

Henry Head: Studies in Neurology, Oxford, oxford University Press, 1920.

Gerald M. Edelman: The Remembered Present: A Biological Theory of Conciousness, New York, Basic Books, 1990.

Jegyzetek:

[1] Babinski nyomán (Freud agnosia szava után). [vissza]

[2] "Mintha beledermedtem volna ebbe a különös mozaikos-filmszerű, lényegileg széthullott, össze nem függő világba." (115.p.) [vissza]

[3] Sacks (206.o.) [vissza]

Az összefoglalót készítette: Kriskó Edina,
2008. január 5.