Richard Rorty: Megismerés helyett remény
(Philosophy and Social Hope, New York Pegiun Books,1999.)
(Jelenkor, 1998., L'Harmattan, 2007.)

Rorty ezen tanulmánya az európai pragmatizmus szent szövegévé vált, előszeretettel hivatkoznak rá, amennyiben valahol prezentálni vagy önigazolni szükséges az analítikus pragmatizmus akár filozófiáját, ismeretelméletét vagy politikai filozófiáját. A Rortyt kritikátlanul ingeráló és belőle személyi kultuszt készítő európai filozófusok hajlamosak ugyanilyen kritikátlanul kezelni ezen három esszéből álló tanulmányt, ám annál inkább hivatkoznak ezen passzusokra, ha úgy érzik, meg kell támadniuk a kontinetális metafizikai avagy hermenutikai tradíciót. Erre Rorty szövege kiválóan alkalmas tekintve, hogy megfelelően felszínesen tárgyalja a kontinetális metafiziika és hermeneutika történetét legyen szó akár esztétikáról, akár politikáról, akár társadalom filozófiáról.
Ezen heurisztikus küzdelem a kontinentális filozófiával azért tűnik különösen tisztességtelennek, mert valójában egy Derridától átvett elméleten alapul, miszerint az igazságot és a történelmi valóságot mindig a nyelven keresztül érhetjük el és vizsgálhatjuk, azzal a megszorítással, hogy az igazságról való diskurzus sosem léphet magának az igazságnak és a valóságnak a helyére. Rortynak már a stílusa is meglehetősen egyoldalú, Heidegger megalkuvó nácinak, Russel arrogáns angolnak, Kant és Lacan kényszeres szadistának van beállítva, ezzel szemben Dewey a modern amerikai létforma prófétája, az amerikai nemzeti eszme nagy letéteményese, akihez, mint jó amerika polgárhoz az amerikai értelmiségnek a Dworkin nevével fémjelzett jogi realizmusból vissza kell térnie.
Véleményem szerint mindezek óva intik az olvasót, hogy kritikátlanul közeledjen Rorty filozófiájához. Rorty másik idola Darwin. Rorty szerint az emberi megismerés semmi más, mint komplex adaptáció a mindenkori történelmi és társadalmi szituáltság irányába, ezért semmi másra sincs szükség mint Kant és Darwin szitézisére, és máris megkapjuk a jövő prófétikus filozófiáját, melyre az államtól kezdve a művészetig minden alapozható. Ezután azonnal elhatárolódik a marxizmustól, egy olyan banális érvvel, hogy a szociodarwinizmus más, mint a kommunizmus, de, hogy pontosan miben más, az a tanulmányból nem derül ki. Ami kommunikáció elméleti szempontból fontos lehet ebben a három esszés tanulmányban, az a konszenzualitás, ami elsődlegesen a nyelvhasználaton keresztül érhető el. Ezzel egyben Rorty dekonstruálni véli az egész kontinentális filozófiai diskurzust Platóntól Derridáig bezárólag. A kommunikáció semmi más, mint az aktuális társadalmi és törtenelmi konszenzus igényének komplex kielégítése.
Akinek ezek után hiányérzete marad, ne csodálkozzon, azonban ennek kielégítését ne Rortynál keresse, ugyanis Rorty tanulmányát végig a Bertrand Russellel szembeni ellenérzés hatja át. Rorty szerint Russel arisztokratikus arroganciával nézte le mesterét Dewey-t, és ez úgy tűnik Rorty-nak megbocsáthtatlan. Ezek után egy hatalmas dicshimnuszt olvashatunk Feyerabendről és a tudományos forradalomról, mely természetesen szintén az amerikai pragmatizmust igazolja, bár nem derül ki pontosan, kik is az amerika pragmatisták. Őket Rorty királyi többessel szólítja meg, természetesen magát is közéjük sorolva. Rorty tanulmánya véleményem szerint arra mindenképpen megfelelő, hogy betekintést nyerhessünk abba, hogy miként kell szofisztikált és semmitmondó filozófiát csinálni.

Az összefoglalót készítette: Fellner Ákos,
2008. január 10.