Carl Schmitt: A politikai fogalma

Banai Tibor Péter recenziójához

Carl Schmitt többször is újraírta művét, amit 1927-ben írt, A politikai fogalmát. A végleges szöveg 1963-ban jelent meg, ebben az évben adták ki a Partizánkönyvét is.

A politika az, amikor politikaivá tesszük. Schmitt úgy gondolja, hogy nem az állam fogalmából jön a politika, hanem fordítva, először beszélünk politikáról és ez után tudjuk meghatározni az államot. A politika nem egyenlő a pártok marakodásával, a politika a közösség életét jelenti, amiben mindenki részt vehet. Schmitt szerint a politika egy értelmezési kérdés. Az a politika, amit a közösség tagjai annak definiálnak. A politika ott van, ahol értelmezni tudjuk a barátot és az ellenséget.

Schmitt próbálja meghatározni, hogy kik azok a partizánok. A partizán egy irreguláris harcos, aki nem legális katona, nem az állam katonája, hanem tulajdonképpen egy civil személy, aki "katonaként" viselkedik, vagyis civilként rejtőzködve harcol. Fegyvereit dugdossa, lesállásból támad és még az ellenség ruháját is magára ölti, hogy elérje célját.
Három típusát különbözteti meg, akik nem az állam, hanem a társadalom harcosai:

- gerillát (háborúk idején segíti vagy zavarja a hadsereget, egy területet véd)
- forradalmárt (nem egy területet véd, hanem egy-egy ügynek a harcosa)
- terroristát (ha leválik az államról a harc és a háború és személyi kezdeményezéssé válik, bárhol, bármikor és bármilyen fegyverrel harcol, megjelenik az öngyilkos harcos is.)

A végső stádium nézőpontjai és fogalmai:

1. Térnézőpont (A partizán az ellenségét belekényszeríti egy másik térbe)
2. A társadalmi szerkezetek szétrombolása (a partizán célja a fennmaradó társadalmi rend lerombolása. Megváltozik a túszejtés is. A partizán számára a reguláris hadsereg minden katonája túsz)
3. A világ politikai összefüggés (a partizán mindig is rá volt kényszerülve a reguláris politikai erő segítségére. Az érdekelt harmadik pénzt, fegyvereket, gyógyszert szállít, ezenkívül politikai elismerést is nyújt, amire az irreguláris harcosnak szüksége van, hiszen hosszú távon legitimáltatnia kell magát reguláris közvetítéssel. Fontos a partizánnak, hogy politikai területen maradjon.)
4. Technikai nézőpont (modern technikai fejlődéssel a partizánnak is lépést kell tartani)

Legalitás és legitimitás különbségét is boncolgatja, majd felteszi a kérdést, hogy ki a valóságos ellenség, természetesen ezt is a partizánokon keresztül vezeti le. A 18. században formális keretek közé szorították a háborút, ami egy játékra hasonlított, amiben csak játékosok és ellenjátékosok voltak. Háborúztak, békét kötöttek, de mikor Napóleon 1808-ban legyőzte a reguláris spanyol hadsereget nem köttetett béke, hanem továbbra is ellenség maradt, ekkor kezdődtek a spanyol gerilla-háborúk és ezáltal a spanyol partizán újra visszaállította a háború komolyságát Napóleonnal szemben. Tehát az ellenség újra valóságos ellenség lett, a háború pedig valóságos háború, nem pedig "játék", így lett a partizán hős, aki a valós küzdelemben valós ellenségeket győzött le.
A valóságos ellenség abszolút ellenséggé válása: A politikai lényege nem az ellenségesség, hanem az, hogy megkülönböztesse a barátot és az ellenséget. A partizánnak valós és nem abszolút ellensége van, ez a politikai karakteréből következik. Lenin tette a valóságos ellenséget abszolút ellenséggé. Ahogy a technika fejlődik egyre jobban előtérbe kerülnek a tiszta megsemmisítő eszközök, és ezek követelik meg az abszolút ellenséget, mivel nem a megsemmisítő eszközök semmisítenek meg, az emberek azok, akik efféle eszközök használatával megsemmisítik embertársaikat.
A jövőt nem látja bíztatónak, szörnyűvé válik majd az ellenségesség.

Palovits Ildikó
2008. január