Észrevételek Sipos Tünde recenziójához

Vera F. Birkenbihl: Kommunikációs gyakorlatok
című könyvéről

Birkenbihl könyvének egyik érdekessége, vagy akár önellentmondása, hogy noha tényként többhelyütt említi és elfogadja, hogy az emberi cselekvés, ezen belül a kommunikáció is elsődlegesen érzelmi alapú, tehát, mint Tünde kiemeli, "minden kommunikáció két síkon halad, tartalmi és kapcsolati síkon, amikor is az utóbbi definiálja az előbbit" - mi több, ennek leegyszerűsített biológiai magyarázatát is adja -, ez számára nem ok arra, hogy kilépjen egy meglehetősen normatív gondolkodásmódból és a kommunikációkban rejlő sokféleség és ellentmondásosság strukturált megmutatásával segítse a kommunikációjukon javítani vagy változtatni szándékozókat (a könyv szándéka a segítés). Alapvetően az érvelésen alapuló, higgadt, megfontolt kommunikációt írja elő követendőként.

Ez véleményem szerint köszönhető egyrészt annak, hogy könyvét elsősorban gyakorlati alkalmazásra szánta, ami szerinte feltételezi, hogy meghatározzon egyfajta kívánatos viselkedést. Másfelől a keletkezés ideje - amire ugyan csak másodlagosan, az idézett példák alapján (gépírónő, géppapír, indigó stb.) lehet következtetni - minden bizonnyal arra a korszakra esik, amikor az efféle személyes fejlesztés az üzleti világban divatba jött, s ez eleve megkívánt egyfajta közvetlen sikerorientációt, iránymutatást, jó/rossz dichotómiát. Harmadrészt talán meg lehet kockáztatni azt a kulturális sztereotípiát, hogy a szerző és elsődleges közönségének német mivolta is befolyásolja a normativitást és annak irányát.

Erősen normatív, illetve B. erősen normatív módon veszi át Berne tranzakcióanalízis elméletét is. Érdekes megfigyelni, hogy a Child - Parent - Adult modell hogyan kényszeríti bele a szerzőt a normativitásba, vagy talán hogyan jön számára rendkívül kapóra ebben a helyes/helytelen-re épülő kommunikációs segédkönyvben. Kiindulópontja gyakorlatilag a hibatulajdonítás, a blaming, amiből egyenesen következik, hogy van egy "helyes" viselkedés.

Feltűnő tehát, hogy egy kommunikációval foglalkozó, gyakorlati tanácsokat adó könyvből milyen mértékben - teljesen... - hiányoznak Jung és követőinek (sőt, elődeinek) Hippokrátészig visszanyúló személyiségelméletei. Ez megintcsak igen merevvé és egyirányúvá teszi az igen jószándékú könyvet. A szerző az embereket végső soron egyfélének tételezi - s ez annak ellenére elmondható, hogy különbséget tesz például lét- és tettorientáció között és természetesen elismeri, hogy mindannyian ennek keverékei vagyunk, ugyanakkor ezt mindjárt agyon is csapja azzal, hogy 50-50%-ban...

Egy kiragadott példa a személyiségelméletek - ismeretének? alkalmazásának? - hiányára például a képalkotás/képcsere elmélete. B. szerint, mivel az eredeti képalkotásaink energiát emésztettek föl, ezért ellenállunk képeink más képekre való cseréjének. Noha helyesen állapítja meg, hogy belső, ösztönös energiagazdaságunk alapvetően minimális befektetésre törekszik, nem lép tovább annak megállapítására, hogy ez az energiagazdaság személyiségfüggő, azaz mindenkinél más, nagyon különböző lehet, és ez személyes preferenciáinkon, például az információszerzés módjával kapcsolatos preferenciáinkon alapszik. Például a képcserét következésképpen csak akkor látja lehetségesnek, ha erre valaki kívülről hatékonyan motivál - eszébe sem jutnak olyan példák, amelyekben a személyiségek különböző információszerzési igényei alapján jóval kisebb vagy jóval nagyobb ellenállást tapasztalhatunk.

Nem csoda, hogy B. pl. Maslow motivációs piramisát is kritikátlanul veszi át (hozzá kell tenni, hogy az irodalom nagy része ezt teszi, ami érdekes vakfolt), és eszébe sem jutnak olyan nagyon is egyszerű és mindennapos példák, amelyek ennek a hierarchiának ellentmondanak (nemcsak akkor kezdünk önmegvalósítani, amikor egy békés ország egyik jól fűtött házában jóllakottan ülünk...).

Apró érdekesség, hogy az irodalom zömével ellentétben a nem-verbális kommunikációba a szerző beleérti a "sorok közti" mondanivalót - vagyis egy verbális közlés mögöttes tartalmait és a szöveg lehetséges, végső soron akár ellentétes interpretációit is.

Érdekesség továbbá, hogy a szerző a "toleráns" szó értelmezésében visszanyúl az eredeti jelentéshez: eltűrni valamit. A közhasználatban elsősorban pozitív konnotációjú szó így - szerintem jogosan - színeződik a valójában benne rejlő arroganciával: csak eltűrlek, de nem fogadlak és ismerlek el.

Rácz Judit,
2007. június 6.