Lektori hozzászólás Munk Veronika:

Bourdieu és a televízió

című recenziójához

Nincs semmi meglepő abban, hogy mind a recenzens, mind a lektor zavarban van Bourdieu indulatos röpiratai kapcsán. Nehéz volna ugyanis akár elmélet-töredéknek is nevezni a három kis írással együtt kiadott egyetemi előadásokat - az embernek leginkább az jut eszébe, amikor a neves író már mosodai - és zálogcéduláit is kiadhatja gyűjteményes kötetben, épp annyi példányt adnak el majd belőle, mint nagyregényéből. Komolyra fordítva: az elemzők tehát jobb híján arra tettek kísérletet, hogy a bourdieu-i életmű egészében értelmezzék szövegeket - lévén azok önmagukban elméletként értelmezhetetlenek. Ez a próbálkozás a két megközelítésből már többé-kevésbé sikerült is, de egyikük sem tette fel azt a kérdést: honnan a nyilvánvaló düh, ami ezt a nyughatatlanul kíváncsi embert így fűti?
Az egyik kézenfekvő választ maga adja meg a szövegben: ez természetesen a személyes érintettség. Bourdieu állandó munkatársa egy markánsan baloldali folyóiratnak, amelyet több alkalommal említ, mint méltóságát megőrzött, független sajtó példáját (szemben a média, elsősorban pedig a televízió világával). Szintén nehéz nem észrevenni a tévészerepléseken roadshow-zó "tudós kollégákkal", "szakértőkkel" szembeni leplezetlen megvetést (akiket "fast thinkerek"-nek nevez, gyors, könnyen emészthető, repetitív és reciklálható megnyilvánulásaikra utalva).

Ez persze nem elégséges indok, a kérdésre valóban az életmű egésze adhat választ. Onnan nézvést az előadásokban kifejtettek valóban beleillenek a helyenként diszpozicionális cselekvésfilozófiának [1] nevezett teóriába.

Bourdieu számos kutatási területe közül az egyik az értelmiség szerepének vizsgálata köré szerveződött. Már a hatvanas években foglalkozott a kultúra örökítéséért felelős, egyfajta monopóliumtulajdonosként leírt értelmiséggel, akkor abszolút pozitív szerepet tulajdonítva nekik. Utóbb, a mező-elmélet kidolgozása és a fő mű (La Distinction) megjelenése idején az értelmiség már kompetencia-halmozó, diffúz szerepben mutatkozik az írásokban - köszönhetően annak, hogy a társadalmi tér fogalma differenciált mezőket foglal magában (jog, tudomány, politika etc.). Ugyanebben a koncepcióban a kultúra szintén differenciáltan és egyben tágabb értelemben, mint társadalomszervező erő mutatkozik meg. Mi több: a kultúra alapvető princípiuma a társadalom működésének - a kulturális tőke átörökítése az egyén és a család döntéseinek elsődleges motorja.[2]
Úgy vélem, ugyanezt az értelmiségi szerepkritikát leljük fel a televízióról szóló előadásokban is - valóban, mint a recenzens és lektora említik, itt specifikusan az újságíróknak és politikusoknak címezve. Ám míg korábban a határok átlépése inkább elméleti probléma volt, ezekben a szövegekben egészen pragmatikus színezetet kap (korlátozott látókör, felkészületlenség, cenzúra - lásd "omnibus" hírek- , és öncenzúra - lásd nézettségért folyó harc). Érdekesség: bár ebben a szövegben folyamatosan hangsúlyozza, hogy nem az újságíróról, mint személyről (ágensről) beszél, voltaképpen nagyon is: az autonómiát, az értelmiségi szellemi autonómiát kéri (kérné) számon mind a politikusokon, mind rajtuk. Ebben az értelemben a köznapi fogalmak szerint is elvárható, hogy az értelmiségi valamennyi cselekvése értékvezérelt legyen, elsősorban az egyetemes normák és nem a szűkebb társadalom érdekei mentén szerveződve. Hasonlót fogalmaz meg Bourdieu több helyen maga is, elismerve, hogy keskeny a reprezentációs mezsgye a szakmai teljesítmény és a széles körben elismert tudományos siker között.[3]

Mindaz tehát, ami ebből a szövegből kitüremkedik, az elemzői kognitív disszonancia: a mező-elméletből következően a média (ezen belül a televízió) önállóan konstituálja szabályait, és éppen úgy hozzájárul a társadalmi rendszer újratermeléséhez, mint az iskolarendszer (Bourdieu több helyen elemzi, hogyan hat az elitiskolák fenntartása a status quo lényegében változatlan fennmaradására).

A média ugyanakkor - Bourdieu logikájából következően, szerény interpretációm szerint - egyben hatalmi mező is, éppúgy, mint politika. Utóbbinak közvetlen, előbbinek közvetett célja az állami tőke (illetve az azt alkotó tőkekoncentráció) feletti ellenőrzés megszerzése - ide értve a mára primátust élvező információs (és benne: a kulturális) tőkét is. (Ennek bizonyítására maga B. hoz számos példát, a legnagyobb médiacégek tulajdonosainak gazdasági és politikai "beágyazottságát" emlegetve.)
Ebből következően a harc mezejére lépett ágensek és szereplők nem engedelmeskednek a mező immanens szabályainak, hiszen épp ezek felülírására, az ezek feletti omnipotenciára törekednek.

Bourdieu talán ezért dühös, mert saját paradigmáján kívülről ágál: mert nem éri be azzal, hogy magyarázza a világot - szíve mélyén szeretné azt megváltoztatni.

Jegyzetek:

[1] Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág kiadó, Budapest 2002 p. 31, 97 [vissza]

[2] Egyik legérdekesebb, bár nem közvetlenül ide tartozó, számos előadásban is kifejtett elmélete arról szól, hogyan megy végbe a különböző -európai, japán, tengerentúli- társadalmakban az anyagi tőke mindenhatóságának devalválódása az elit szemléletmódjában, hogyan fordulnak egyre inkább a "hálót adj, ne halat" elv felé a gazdasági tőke birtoklói. [vissza]

[3] Pierre Bourdieu: Sartre avagy a totális értelmiségi feltalálása. Világosság 1993/3. [vissza]

Az összefoglalót készítette: Mihalik Judit,
2007. május 30.