Harald Weinrich: A felejtés művészete

A könyv a felejtés (és emlékezés) fogalmával foglalkozik, művelődéstörténeti mű lévén, kronológiai (és főként tipológiai) sorrendben nyomon követi és tárgyalja a különböző történelmi korokban ez(eke)t a fogalma(ka)t. A felejtés ugyanis szétválaszthatatlanul együtt jár az emlékezés fogalmával, bár a szerző erre a szétválasztásra (is) tesz kísérletet a könyvben.
Weinrich nyelv és felejtés viszonyából indul ki, az első fejezetben a felejtés nyelvhasználatbeli megnyilvánulásait élvezetes példákon keresztül szemantikailag elemzi. Ez a fejezet már kitér az emlékezet fogalmára is, és felejtés/emlékezet legfontosabb metaforáinak az ismertetésére. Itt tehát nyilvánvalóvá válik, hogy önálló módon a felejtésről nem lehet beszélni: hanem az emlékezet fogalmához viszonyítva, amelyhez járulékos módon, hiányként megjelenve kapcsolódnak a felejtés képei és jelentései. Ezt egyébként maga a szerző is kiemeli: "A felejtés metaforái bizonyos tekintetben mindig az emlékezet metaforáihoz kapcsolódnak." (19. o.) A szerző bevallása szerint a könyv azért íródott, hogy a felejtésről értekezzen, mert (az emlékezéssel ellentétben) erről a témáról kevesen emlékeztek meg. A könyv egészén végigvonul a felejtésnek mint az emlékezés hiányának, az emlékezés "nemlétének" a problematikája. A műben feloldhatatlan ellentmondásként jelentkezik tehát a felejtés-emlékezés problematikája, valamint az, hogy a felejtésről is emlékezés (jelen esetben egy könyv) formájában lehet beszélni.
A felejtésnek megkülönböztethetünk egyéni és közösségi változatát. A könyvben (az egyéni felejtés-történetek segítségével) a közösségi felejtés-srtuktúrákról kapunk képet, ahogyan például a politikában, a jogban, a technikai vagy a művészi kultúrákban megjelenik.
A könyv olvasmányosan, élvezetesen kalauzol bennünket a különböző felejtés-kultúrák között, számtalan irodalmi példával, anekdotával, egészen az ókori görögögöktől Herderen át Borgesig. Az egyes szerzők műveiben és a korszakokban megelevenedő felejtés-struktúrák egyben a felejtés- és emlékezés-kritikák is. A kronológiában kirajzolódik a felejtés-művészet állandó változásának és eltéréseinek az íve, amelyben jól megragadható az emlékezet vagy a felejtés leértékelődése avagy felértékelődése is.
Az ókorban kialakuló emlékezés-mítoszok, és a mnemotechnika fejlődése arra utal, hogy akkoriban az emlékezésnek kulcsfontosságú szerep jutott, a tudást megőrzendő. Természetesen az emlékezéshez való viszonyból fakadóan már a felejtés-művészet is megszületik, méghozzá (az anekdota szerint) Themisztoklész révén (28-30. o.) A Szt. Ágoston által kialakított emlékezés-teória a vallás, a tudás és az emlékezés-felejtés viszonyával foglalkozik, ahol az emlékezésnek döntő szerepe van, a felejtésről való érdemi beszéd pedig lehetetlennek tűnik. Weinrich megállapítja, hogy a kereszténység emlékezetvallás, és a feledés csak a hittől való eltérésként, tehát csak hiányként van jelen - a bűnösnél. "Az emlékezet az a hely, ahol Isten, megemlékezvén az emberekkel kötött szövetségről, a bűnösnél is szállást vett. Ott várakozik - a feledékeny bűnös számára nem okvetlenül hozzáférhetően - arra a napra, amikor a bűnös végre megtér, és visszatalál hozzá. Az emlékezet mélyéről Isten jeleket is küld, s az ember ezek segítségével szabadulhat ki feledékeny tévelygéséből." (47. o.)
A felvilágosodás idején azután megszületik az emlékezés kritikája is. A gondolkodók alapfelfogása inkább az, hogy az ókorban majd a középkorban kitüntetett szerepet kapott emlékezet lassan kegyvesztetté válik, leszorul arról a magasztos helyről, amelyet a korábbi retorikában, gondolkodásban kapott. (Pl. Rousseau) Az emlékezést pedagógiai szempontból is vizsgálják (pl. Kant), az emlékezés egyes módjainak, elemeinek a hasznosságát vagy kevésbé hasznosságát tekintve.
Az utolsó fejezetben a modern információs társadalom az emlékezéshez való viszonyáról kapunk képet, a tudomány és a felejtés kapcsolatáról. A hagyományos tudás/tudomány és emlékezés kapcsolat felbomlása után hogyan állunk ezzel a modern korban, milyen problémák elé nézünk?

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
A felejtés elmélete és az emlékezés elmélete, a felejtés művészete.
(filozófia, irodalomtudomány)

Az elmélet érvényességi területe
A felejtés-elmélet elsősorban a kultúrtörténet vizsgálatában fejthető ki, a különböző korok és különböző kultúrák művelődéstörténetében megfogható emlékezés- és felejtés-jelenségek vizsgálatával.
Az irodalomban is jól érvényesül, a művészi felhasználásban elsődleges szerepe van a kultúrákba ágyazott felejtés-emlékezés dimenzióknak.
A természettudományok és a társadalomtudományok terén a tudományosság szabályaként, ismérveként, kritériumaként.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Társadalmi kommunikáció. Kultúraközi kommunikáció
A felejtés-emlékezés dimenziójában megfogalmazódó kultúrán belüli, és kultúrák közötti kommunikáció.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet magyarázó elmélet, amely a különböző művelődéstörténeti, tudományos, irodalmi, művészeti és köznapi felejtés- és emlékezés-jelenségek magyarázatával foglalkozik. A kapcsolatok, összefüggések, referenciák keresése jellemzi.

A koncipiálásba bevont funkciók
A felejtés (és emlékezés) nyelvhasználatban tapasztalható megnyilvánulásai, az irodalmi alkotásokban tetten érhető kifejezések, utalások. Kultúrához, tudományhoz, diskurzushoz stb. köthető ismérvként, kritériumként jelenik meg.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek
Az egyes irodalmi, filozófiai és tudományos művek. A művekből vett idézetek és a levonható következtetések. A filozófiai nézetek egymásutánisága, a kialakuló "ív".

A koncipiálásba bevont színterek
Filozófia, filozofikus művek, irodalmi művek (történeti és fiktív alkotások).
A természettudományok és a társadalomtudományok terén a tudományosság ismérveként.

A koncipiálásba bevont dinamikák
A felejtés és emlékezés módjai, folyamatai és állomásai. A felejtés és emlékezés ezen aspektusainak egymásra hatása, párhuzamossága. A felejtés-emlékezés dinamikus, folyton változó kapcsolata a tudással. A felejtés-emlékezés kapcsolata a tudományokkal és a társadalommal, kultúrával. Az emlékezés értéktelítődésének fokozatai folytonos összefüggésben a felejtéssel.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
Az elmélet sok más elmélettel kapcsolatba hozható (pl. irodalmi, etnográfiai, nyelvészeti, képzőművészeti stb. elméletekkel), mivel a felejtés-emlékezés alapvető emberi műveletként nagy befolyással bír. A mű tulajdoképpen a felejtés-elmélet más (koronként, kultúránként, tematikusan stb adott) elméletekkel való kapcsolatáról (összeegyeztethetőségükről, alkalmazhatóságukról) szól.

Az elmélet-alkotás célja
A felejtés (és a felejtés-kultúrák) vizsgálata, magyarázata, "kritikája" összefüggésben az emlékezettel és attól elválasztva egyaránt.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
A filozófia és az irodalom. A filozófiában az emlékezéssel párba állítva a tudás megszerzése és megtartása szempontjából érvényes elméletként. Az irodalomban a mítoszok (kialakulásában szezett elsőszámés ezek felhasznál

Az elmélet háttérdiszciplinái
Filozófia, irodalomtudomány, pszichológia, nyelvtudomány.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel
Weinrich, Harald: Léthé. A felejtés művészete és kritikája. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest. 2002.

Az összefoglalót készítette: Mucsi Eszter,
2007. január 12.