Észrevételek Körtesi Gyopár a

Kunt Ernő: Fotóantropológia. Fényképezés és kultúrakutatás
Miskolc-Budapest, 1995, Árkádiusz Kiadó. 116 oldal.

című recenziójára

Kunt Ernő (e néven ifjabb, 1948 - 1994) a miskolci kulturális antropológus képzés életre hívója és a vizuális antropológiának nevezett diszciplína egyik legkiválóbb művelője volt Magyarországon. E könyve kéziratai felhasználásával posztumusz kiadásban jelent meg egy évvel a szerző halála után. Kunt Ernő sokoldalúan képzett tudós és érzékeny alkotó művész is volt. Magyar nyelv és irodalom tanári, illetve etnográfus-muzeológusi diplomát szerzett, majd vizuális antropológiával és thanatológiával foglalkozott, gyűjtemény- és tudományszervező tevékenysége is jelentős. Apja id. Kunt Ernő ismert festőművész volt, s talán ez az örökség is tetten érhető Kunt fotóművészeti munkásságában.
Komplex, érzékeny személyisége tükröződött abban is, ahogyan a kultúrát vizsgálta, és a kultúra kutatásának lehetőségeit elgondolta. Nem véletlen, hogy a miskolci tanszék létrehozásakor nem egyszerűen egy már jól bejáratott, kész módszerekkel rendelkező tudományt akart Magyarországra importálni, hanem egy, a magyar néprajztudományi hagyományokat is figyelembe vevő kutatási és kultúraértelmezési módot kívánt létrehozni. Az általa elgondolt "komplex kultúrakutatás" így lényegében a kulturális antropológia eszméinek inkulturációját jelentette volna. A koncepció körüli vitára itt nincs mód kitérni, hiszen nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, Kunt tudományszemlélete és e szemlélet kiterjedt, s éltető nedveket egymástól egészen távoli földekből felszívó "gyökérzete" azonban igen.
Az ismertetőt író kolléga igen körültekintően és lelkiismeretesen dolgozta föl Kunt könyvét. A fentebb említett kierjedt gyökérzet számos ágát pontosan azonosítja, ám talán éppen a rendszer komplexitásával birkózik meg nehezen. Ez leginkább az elméletalkotás céljával, illetve háttérdiszciplínáival, valamint a bevont funkciókkal és szerkezetekkel kapcsolatos részeknél tapasztalható. Az elemzésből ugyanis éppen az nem derül ki igazán, amit a könyv címe jelent. Részletesebben: azon szerzők, elméleti konstrukciók és háttérelemek jó része, melyeket a szerző Kunt munkájából kiemel, egy adott tudományos gondolkodási körhöz tatoznak, legalábbis abból a szempontból, ahogyan a fotográfiák - és általában az állóképek - kultúrakutatásban betöltött szerepét szemlélik. Ezt a pozíciót az ismertetésben is idézett John Collier szemlélteti talán a legjobban. Itt a fotó lényegében az etnográfus verbális eszközkészletének kiterjesztéséül szolgál, egyfajta sajátos jegyzetfüzet. E szemlélet nem tesz lényegi különbséget például az adott kulturális közösség által produkált saját, vagy sajátként definiált és a kutató által készített képek között, s számára az a fontos, amit a kép ábrázol (a képi tartalom). Ezt a fajta fényképhasználati módot fotóetnográfiának (? etnofotográfia!) nevezhetjük. Kunt koncepciójában ez csupán az egyik alternatíva - ráadásul általában az, mellyel szemben határozza meg magát. A fotóantropológia olyan képhasználatra utal, mely finom megkülönböztetéseket tesz a kép alkotói között, a képre annak tárgyi mivoltában is úgy figyel, mint információ hordozó médiumra, s összességében úgy véli, hogy a képek a kultúra egy másik, a verbálistól eltérő szerveződési módját tárják fel. Ez, a fotóetnográfia és fotóantropológia közötti különbségtétel adja véleményem szerint Kunt könyvének kommunikáció-elméleti fontosságát és relevanciáját.
Végül a könyv tudományos kontextusának vizsgálatakor érdemes legalább az említés erejéig kitérni arra, hogy míg a hazai etnográfiai - néprajzi - antropológiai terminológiában és gondolkodásban lényegében most is sajátos tisztázatlanság uralkodik, addig például a néprajzi múzeumban több olyan kiállítás is született - pl. a "Boldog-képek" - mely határozottan a kunti fotóantropológiai elgondolásokat követte.

Nagy Károly Zsolt
2007. január 12.