Hozzászólás Németh Mihály
Michel Foucault: A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása
c. ismertetőjéhez
Az ismeretetést olvasva az az érzésem, hogy a szerző sokkal inkább a szekunder
irodalomra és tartalmi rezümékre támaszkodott, mintsem a primer anyag feldolgozására.
A szöveg tartalmi megfelelősége igen ingadozó. Bizonyos helyeken hűen adja vissza
Foucault koncepcióját, más helyek viszont egyértelmű tárgyi tévedeseket tartalmaz.
Ezek a tévedések mindenképpen javításra és kiegészítésre szorulnak, ezért ezeket
most sorra venném.
Foucault sehol nem beszél szexuális szubjektumról, különösen nem annak materiálista
elméletéről. Nem érthető mit jelent egyáltalán a szexuális szubjektum. A szubjetumnak
van egy szexuális eleme, vagy létezik a szexualitás, és az valahogy kialakít
magának egy szubjektumot? És ezután végképp érthetetlen, hogy mi lenne ennek
a materialista magyarázata. Az, hogy a szubjektum a szexualitással a szellem
és az értelem, vagy bármilyen teleológikus irányultság nélkül szintetizál? Milyen
értelemben használható Foucault esetében a materializmus? Semmilyenben, ugyanis
Foucault nem marxista, igazából még Louis Althusser (az Écola Normale Superior
vezető marxista ideológusa) sem tekinthető annak, akinek a nézeteivel később
szakít.
Foucault direkt módon nem alkotott kommunikáció elméletet, az ő módszere a diskurzusanalízis,
amelynek lehetséges kommunikáció elméleti vonatkozása. A diskurzusanalízis ugyanis
sokkal inkább hermeneutika, megadott korok, megadott tudástartalmainak vizsgálata,
éppen ezért nincs semmi köze a materializmushoz. Bizonyos megszorításokkal mondhatjuk,
hogy a diskurzusanalízisnek vannak kommunikációs vonatkozásai, amennyiben a
diskurzusok közötti tudásáramlásnak a beszéd vagy a képi értelmezés az alapja.
Foucault strukturalistának semmiképpen sem nevezhető, ugyanis a strukturalista
nézőpontnak nem feladata a dinamikus globális összefüggések kutatása, ellentétben
a diskurzusanalízissel. A posztmodern túl tág kifejezés, ebben az értelemben
Hegeltől Gadamerig mindenki posztmodernnek számíthat, holott tudjuk, hogy nem.
A létezésesztétika egy kissé problematikus meghatározás, jó lenne tudni, a szerző
mit ért pontosan alatta. A kanti deontikus szemléletet, azaz azt, hogy minden
létezés csak a tapasztalatban lehetséges? Vagy a heideggeri epifániát, a létező
létében való önfeltárulkozását a szemlélő Dasein-nek?
Kiegészítésre szorulna, hogy az önformálási technika mennyiben tekinthető kommunikatívnak
a diskurzusanalízis vonatkozásában. Ugyanis nyilvánvaló, hogy Foucault célja
nem a klasszikus sztoa erkölcsi eleveinek magyarázata az ókori orvostudomány
példáin keresztül. Azt már Seneca is ecsetelte, hogy a derék arisztokrata ifjú
miként formálhatja magát az állam és a nők számára hasznos személlyé, azonban
Foucault ebben ennél jóval többet keres. A probléma magának a szubjektum fogalmának
a történelmi kibomlásában áll, melyet Foucault a hatalom, a bűntetés-korlátozás,
a szexualitás illetve az azt szabályozó beszéd és az őrület gyújtópontjában
helyez el. Ezek a diskurzusok együttesen kostituálják a szubjektum és szubjektivitás
történelmi létezését, a kommunikáció analóg értelemben ezek között a diskurzusok
közötti reflexív összjátékban keresendő.
Az elmélet magyarázó és leíró egyszerre, nem lehet csak deskriptívnek tekinteni.
Ugyanis a diskurzusanalízis két alappillére a genealógiai és az archeológiai
módszer. A genealógia Nietschére vezethető vissza, aki a moralitás mentén vizsgálta
a történelmi alakzatok felbonthatóságát, ez a diskurzusanalízis leíró része.
Az archeológia Freudra vezethető vissza, aki szerint a tudattalan rétegei mint
archeológiai rétegek a régész számára borulnak egymásra, és miként a régész
feladata a rétegek feltáráa, és a város romjainak globális értelmezése, ugyanúgy
a diskurzusanalízis feladata a genealógia által feltárt deskripciók rendszerzése,
azaz magyarázata.
Az antikvitásban a szexualitás mindig is az erkölcs területén volt, az államirányítással
és a retorikával együtt. Foucault nem az erkölcsöt és a szexualitás különíti
el egymástól, hanem Nietsche nyomán az erkölcsöt a moráltól. Az erkölcs nélküli
vágy Foucault számára ugyanolyan elképzelhetetlen, mint Nietschének. A Foucault-i
megkülönböztetés az ars erotica és a scientia sexualis között van. Az ókor számára
az erkölcs a boldogság elérésének eszköze, alapállása, hogy mindenki természettétől
fogva alkalmas a boldogságra (a társadalmi javak és a szexuális örömök egyaránt
benne fogalaltatnak), csak a megfelelő mértéket kell megtalálni az értelem segítségével.
Ezért válik művészetté a szexuális örömokozás. A kereszténységben ezzel szemben
a boldogság elérése már nem az ember természeti adottsága, hanem egy külső állapot,
melynek jogosságát igazolni, tudományosan (elsődlegesen teológiailag) bizonyítani
kell.
Foucault óva int attól, hogy a kereszténységet úgy értelmezzük, mint ami maga
alá gyűri a szexualitást. (Vö. Foucault: A hatalom mikrofizikája.) Kétségtelen,
hogy a pasztorális hatalom átrajzolja a szexualitás diskurzusát, de semmi esetre
sem építi magába. A pasztoralitás lényege, hogy a személyes boldogság a keresztény
diskurzsuban teljes egészében a szubjektumon kívülre, az örök üdvösség még nem
jelenvaló valóságába helyeződik, miként erre a scientia sexualis morálja vonatkozik.
Foucault számára a pasztorális hatalom a szubjektum testhatárait jelöli ki,
mivel az aszkétikus szellem folyamatosan reflektál saját testiségére, amiben
a potenciális kárhozat forrását látja. Ezért képes aztán a XIX. században a
pasztorális hatalmat az orvosi tapasztalat és a klinikum átvenni, illetve a
pszichoanalitikus diagnosztizálás, az őrület nozológikus megfogalmazása.
Foucault diskurzusanalízise számára a nyelv csupán a diskurzok egy bizonyos
részét érinti, ugyanis vannak olyan diskurzusok, melyek nem nyelvi artikulációjúak.
Ezért foglalkozik Foucault a pszichoanalízissel és az őrület történetével, ugyanis
az ezekre vonatkozó diskurzusok preverbális eredetűek. Az őrületnek ugyanis
mindig csak jelzései és nyomai vannak, mint valami organikusnak a felbomlásai,
rendelkezhetnek nyelvi lenyomattal, de maguk kívül esnek a nyelviség hatáskörén.
(Vö. Az anorganikus kommunikációja c. tanulmányom. A szavak és a dolgok ismeretetése.)
Foucault diskurzus elméletében éppen az az eredeti, hogy nyelvi és nem-nyelvi
diskurzusokat egyaránt képes kezelni.
Fellner Ákos,
2006. december 30.