Észrevételek Kardos Zoltánnak a

Mark Lilla: A zabolátlan értelem

című recenziójára

Mark Lilla a könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a szellem emberét mi motiválhatja akkor, amikor a hatalmi retorikát önszántából felvállalja. Ha egy gondolkodó esetében megtörténik már a saját terminológia politikai tintával való átitatása, van-e és ha igen, mennyire eredményes az ún. független beszédmódhoz való visszatérés? Egy zsarnoki magatartással megfertőzött nyelv lehet-e újból hiteles? A szerző által felhozott példák sokfélék, nem egyenlő súlyúak, vannak köztük vitathatóak, de érzékeltetik az általa felvetett probléma sokoldalúságát és relevanciáját. A Zoli recenzióját kiegészíteném azzal, hogy név szerint is jelezném, kikről beszél a szerző. A könyv a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba belépő Martin Heidegger példájával indul, aki utólag azt hozza fel mentségként, hogy ő tulajdonképpen a nácizmus áldozata lett, mert a nemzetiszocializmusban rejlő "igazságot" és "nagyságot" a nácik az eszme megvalósítása során elrontották, és a gyakorlatban így nem az lett belőle, amit az eszme önmagában igért. A könyv második fejezetében Carl Schmittről, a Kölni Egyetem jogászprofesszoráról olvashatunk, aki a nácik jogi tanácsadója, elkötelezett szószólója volt, és bár sok magamentegető visszaemlékezést ír, mégis a halála napjáig elzárkózik attól, hogy megbánja politikai múltját. Schmitt azt feltételezi az emberi természetről, hogy eleve benne rejlik egy ellenségeskedési ösztön, ami önmaga és az ellenségei közötti különbségtevésben gyökerezik, és amivel szervesen együtt jár a konfliktus. Schmitt a liberalizmussal akar minden áron szembeszállni, azt vallja, hogy még az ideiglenes diktatúra is hűségesebb a demokrácia eszméjéhez, mint a semlegesség elveit valló liberalizmus, ami fél radikális döntések meghozatalától. Szerinte az ellenség is ugyanúgy része az isteni rendnek mint mi (a zsidók a gondviselés által küldött ellenségként jelennek meg, akiknek ha ellenállunk beteljesítjük az úr művét), és a háború az isteni igazságszolgáltatás részének tekinthető. Ő csak taktikai hibának tekintette, hogy támogatta a nácikat, mert bármilyen hatalom mellé odaállt volna (ezt már a könyv szerzője fűzi hozzá), ami képes szembeszállni a liberális világi állammal. A következő fejezetben bemutatott Walter Benjamin esete is jól példázza, hogy a teológia és politika összetalalálkozása egy messianisztikus gondolkodásra hajlamos elmében milyen torz következményekkel járhat. Az orosz származású, élete nagy részét Franciaországban leélő Alexandre Kojeve példája eltér a könyvben előtte és utána bemutatott gondolkodók történeteitől. Kojeve Leo Strauss egyik könyvéről írt recenziójában fejti ki azt a koncepciót, ami miatt neki mindenképp ebben a könyvben a helye. Szerinte a modern zsarnokság elősegítheti a történelem haladását, és hozzájárulhat egy új jövő eljöveteléhez. A filozófusoknak és a zsarnokoknak azért van szükségük egymásra, mert míg az egyik meglátja, hogy a jelenben milyen lehetőségek rejtőznek, addig a másiknak megvan a merészsége, hogy előhívja a történelemből azt, ami a jelenben potencialitásként benne rejlik. Az ötödik fejezetben bemutatott Michel Foucault fiatalkori politikaellenes beállítottsága leginkább 1968-tól változik meg, amikor a proletariátus melletti állásfoglalásával, kiáltványok aláírásával, tüntetésekben való részvételével, a közakarat önkényes megmutatkozásának dicséretével bizonyítja, hogy hisz abban, hogy épp születőben van egy új társadalom, ami a régi hatalmon teljességgel felülkerekedik majd. Szerinte a proletariátus azért harcol, hogy átvegye a hatalmat, de ez nem zárja ki, hogy adott ponton ő is ugyanolyan diktatórikus lesz, mint a korábbi hatalmi rendszer. A konkrét politikai állásfoglalással jellemezhető korábban említett gondolkodóktól viszonylag eltér a könyv utolsó fejezetében bemutatott Jacques Derrida, a posztmodern kánon egyik klasszikus figurája. Derrida korábban nem volt hajlandó rá, hogy a dekonstrukció politikai következményeiről beszéljen, de a halála előtti utolsó években több politikai témájú könyvet is megjelentetett. A dekonstrukció a logocentrizmus végét hirdető, a metafizikai hagyományt a filozófiai nyelv elérvénytelenedésével felszámolni akaró törekvései a filozófiai hagyományt akarják megfosztani magabiztosságától. A nyelv jelölő szerepének a felszámolása kétségbe vonja a nyugati filozófiai hagyomány összes politikai elvét és fogalmát. Mark Lilla szerint a Derrida felelőtlensége épp abban állt, hogy nem számolt azzal, hogy egy aktuális történelmi, társadalmi, politikai kontextusban morális és politikai következményei vannak annak, amit mond.
A könyvben az említett hat fejezet után következik az utószó, ami csak bizonyos fokig teljesíti a könyv olvasása során keltett olvasói elvárásokat. A zsarnoki hatalommal történő kolaborálásra való megmagyarázhatatlan hajlandóság megfejtéséhez Mark Lilla Platónt hívja segítségül. Közismert Platónnak a Szürakuszaiba tett sikertelen látogatása, amikor megpróbálja meggyőzni a fiatal Dionüszioszt arról, hogy ha filozófusként kormányozna milyen mértékben eredményesebbé válthatna a vezetése. De Dionüszoszban nincs meg a kellő fegyelem és elhivatottság a filozófussá váláshoz, inkább marad a saját kényelmes másodrangú-harmadrangú eszméinél, és azok nevében tevékenykedik.
Mark Lilla szerint a Dionüsziosz-jelenség a teremtéssel egyidős, viszont a harcosan elkötelezett értelmiségi, a zsarnokságszerető értelmiségi alakja alapvetően a XX. század jelensége. A szerző először az eszmetörténet felől közelít, Isaiah Berlinre és Jacob Talmonra hivatkozva, egyrészt a felvilágosodás eszméjét, másrészt az irracionalitás, a messianisztikus várakozások eluralkodását hozza fel magyarázatként a politikai hatalomhoz való vonzódásra. Miután ezt a választ az intellektuális zsarnokkultuszra vonatkozóan nem tartja kielégítőnek, a társadalomtörténet felől közelítve, a francia felelőtlen politikai elköteleződés és a német szintén felelőtlen apolitikus magatartást említi annak bizonyítékaként, hogy egyik magatartás sem tekinthető egyértelműen eredményesnek.
Végül Platón Államjából idézi Szókratészt, aki egyértelműen kimondja, hogy a filozofikus életnek és a politikának a megtermékenyítő összetalálkozása lehetetlen. A valódi filozófust az különbözteti meg a zsarnoktól, hogy míg az előbbi tudja irányítani saját magát és úrrá tud lenni az őrületén, addig az utóbbi nem tud parancsolni a vágyainak, késztetéseinek. A könyvben felvetett probléma megvitatásának legérdekesebb részéhez érkeztünk, amikor Mark Lilla Szókratészt idézi, aki hangsúlyozza, hogy nemcsak uralkodók lehetnek zsarnokok, hanem oktatók, szónokok, költők, (mai értelmiségiek), akik bár szenvedélyesen érdeklődnek az elme működése iránt, és függetlennek tekintik magukat, de közben belső démon űzi őket, és szomjazzák a szeszélyes tömeg egyetértését. Platón szerint az igazságra való áhítozás kapcsolódik ahhoz a vágyhoz, amivel hozzá akarunk járulni "az államok és az otthonok belső rendjének igazgatásához", és ez az a késztetés, amire oda kell figyelni, és amit tudatosítani kell, mert ellenkező esetben zabolátlan szenvedéllyé válhat, ami felelőtlen akciókat szülhet.
Mark Lilla végül azzal zárja ezt a könyvet, hogy Szürakuszai csábítása valóban csábítás. A zsarnokságra való hajlandóságot az emberi természet szerves velejárójának tekinti, és arra szólít fel, hogy mindannyian csak saját magunkban, saját magunk számára tudjuk legyőzni a zsarnokságot.

Bota Szidónia
2007. február 12.