Észrevételek Kardos Zoltánnak a
Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt
című recenziójára
Zygmunt Bauman a könyvében a hagyományos holokauszt-megközelítésektől részben
eltér azáltal, hogy azt emeli ki, mi mindent mond el a holokauszt a modern társadalmunkról.
A Zoli recenzióját leginkább ennek az előbbi gondolatnak a részletesebb kifejtésével
egészíteném ki. Bauman szerint azok a tényezők, feltételek, amelyek lehetővé
tették, hogy a holokauszt megtörténhessen önmagukban mind "normálisnak"
tekinthetőek, és mostanra sem tűntek el igazán a társadalomból, az életünkből,
a világunkból. A szerző a zsidók megsemmisítését a modernitásra jellemző tökéletes
világteremtési törekvés szerves velejárójának tekinti. A modern állam, legnagyobb
erkölcsi és etikai hatalomként bármit megtehet a hatalma alatt állókkal, kellő
retorikával még a népirtás is képviselheti a modernség (igaz leggátlástalanabb)
szellemét, ha a rendezettség és a szabályozottság nevében történik. A Bauman
olvasatában a népirtás megtörténése nem a gépezet működési zavarát jelenti,
hanem épp azt szemlélteti, hogy mire képes a modernitás racionalizáló, tervező
hajlama, ha nincs, ami ellenőrízze, és ha a modernség alappillérei (a tudomány,
az egyház, a civilizált társadalom) mind csődöt mondanak. A náci hatalom az
erőszakot politikai racionalitássá, technikai feladattá változtatja. A megsemmisítést
célzó munkát hierarchikusan és funkcionálisan úgy osztja le, hogy a tömeggyilkosságokat
gyakorlatilag végrehajtó emberek elsősorban a technikai eredményességre és nem
az erkölcsi szempontokra figyelnek. Abban, hogy mindez megtörténhessen fontos
szerepet játszik az engedelmesség, a holokauszt épp a rend, a törvényeknek való
engedelmeskedés kitűnő példájává válik.
A nácik a zsidókat kezdetben pszichikailag, majd fizikailag is elszigetelik,
végül a meghalni vagy túlélni-játszma méltatlan helyzetébe kényszerítik őket,
ahol a túlélést igérő racionális döntések sorozatával egyre inkább a halál közelébe
kerülnek. Bauman sokszor kiemeli, hogy a holokauszt egyik leghátborzongatóbb,
de ugyanakkor legfigyelemreméltóbb abszurduma az, ahogyan az értelem, a racionális
döntés öngyilkos fegyverré válik. Az elnyomók az áldozatokkal elhitetik azt,
hogy van mit menteniük és hogy magatartásukkal, döntéseikkel növelhetik a túlélési
esélyeiket. De az áldozatok minden egyes a túlélést célzó racionális döntésükkel,
és ezekre alapozott engedelmességükkel tulajdonképpen saját magukat küldik a
halálba.
Bauman szerint a holokausztnak ma az a tanulsága a fontos, ami az emberiség
egészére, holokauszt-elkövetőkre, áldozatokra, passzív szemlélőkre és aktív
megmentőkre egyaránt érvényes. A legtöbb ember, ha olyan helyzetbe kerül, amikor
nincs igazán jó választás, akkor inkább hajlamos arra, hogy a racionális önérdeket,
az önfenntartást és az életösztönt helyezze előtérbe az erkölcsi kötelezettség
helyett. Inkább azt cselekszi, amivel a saját életét mentheti meg, és nem azt,
amit az erkölcsi hitvallása diktál. Ez csak figyelmeztetés, nem itélkezés a
Bauman részéről. De a könyvet végül azzal zárja, hogy az talán reményként értelmezhető,
hogy vannak viszont olyan emberek is, akik ebben a helyzetben mégiscsak az erkölcs
nevében döntenek és cselekszenek.
Bota Szidónia
2007. január 14.