Jürgen Habermas: Megismerés és érdek

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokványos megnevezése:
Társadalmi kommunikáció. Ismeretelméleti kérdésekkel és társadalomtudományok módszerével foglalkozó mű, melynek fő célja - Habermas szerint -, hogy kimutassa, radikális ismeretelmélet csak társadalomelméletként lehetséges. Teszi mindezt a megismerés és érdek összefüggésének elemzésével főként a német idealista filozófusok gondolatain keresztül.

Az elmélet érvényességi területe
Filozófiai ismeretelmélet, filozófiatörténeti áttekintés (német idealizmus), társadalom-elméletek metodológiája, kommunikáció-kutatás.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Társadalmi kommunikáció

A koncipiálásba bevont funkciók
Habermas 1968-ban megjelent műve hatalmas visszhangot és érdeklődést váltott ki szerte a világon. A fordító (Weiss János), a magyar kiadás végén (kb. 20 oldalon) egy rövid összefoglalást, könnyen "emészthető" magyarázatokat és kritikát nyújt az olvasó számára, mindezt kibővítve a későbbi habermasi gondolatokkal, amelyek hol a "Megismerés és érdek" önkritikájaként jelennek meg, hol eltérő következtetéseket, néha teljesen más irányt mutatnak.
A Habermas-féle "megismerés és érdek" koncepció, az a társadalomfilozófiai felfogás, amely a hatalmi értelemben felfogott érdek problémáját összekapcsolja a megismeréssel, s azt vizsgálja, nem szüremlik-e be szükségszerűen a társadalmi-hatalmi érdek a megismerésbe, hogy azután a kommunikatív cselekvésben találjon egy közvetlenül "érdekfüggetlen", az érdekek világából kiemelő felületet (Pléh, 1995). Minden kutatási folyamatban könnyen leírható összefüggés áll fenn "a logikai-metodológiai szabályok" és a megismerést vezető érdekek között. Tartalmi elemzéseit Habermas filozófiatörténetei példákon keresztül bizonyítja. Az első részben kimutatja, hogy "Hegelnek az ismeretkritika lehetőségére vonatkozó kritikája közvetlenül előkészíti a marxi filozófiát, melyben az ismeretelmélet eszméje társadalom-elméletként jelenik meg. A második részben Comte és Mach elemzésén keresztül a pozitivizmus alapvető kritikáját dolgozza ki, majd Pierce és Dilthey példájén kimutatja, hogy mind a természet-, mind a szellemtudományokban bizonyos összefüggések állnak fenn a megismerés és az érdek között. A harmadik részben pedig Nietzschére és Freudra támaszkodva kidolgozza az emancipatorikus érdekre vonatkozó koncepcióit." (pp. 266-267.)
Minden ismeret antropológiailag mélyen gyökereztetett és fejlődéstörténetileg érdekektől vezérelt. Az empirikus-analitikus tudományokból egy technikai, a történelmi-hermeneutikai tudományokból egy gyakorlati, és a kritikai irányt követő tudományokból egy megismerési-érdek (Erkenntnissinteresse) összegző elv származik. Az első két érdekben az emberi faj túlélésének reprodukciós és társadalmi nyomásként jelentkező érvénye fejeződik ki. A "teljességi érdek" (Interesse an Mündigkeit) abban a kritikában jut kifejeződésre, amit a erőszakra összpontosított kapcsolatrendszer motivál. Erre mutat rá a nyelvi struktúra azon törekvése, hogy az emberek "általános és erőszakmentes konszenzusra jussanak". Ezzel a megállapítással Habermas kizárta azokat a dimenziót, amelyek által a kezdeti kérdésére a választ építette: a fajspecifikus nyelvi kompetencia (gattunspezifische Sprachkompetenz) egyrészt szükséges de ugyanakkor elégséges feltétel ahhoz, hogy az emberek észszerűen járjanak el. Ez a megállapítás, mint ezt Habermas később a "Kommunkatív cselekvés" c. művében kifejti, jelenti a öntudatfilozófia paradigmájának a végét, mert ezáltal az interszubjektivitás - mely eddig csupán az ész kipróbált bizonyítási helye volt -, most az ész konstitutív elemeként jelenik meg. Ebből következik két további kutatási terület Habermas számára: egy kommunikációs kompetencia rekonstrukciója (egy formálpragmatikai összegzés rekonstrukciójában); valamint egy evolúció-elméleti összegzés, a történelmi formák és azok feltételeinek elemzésén keresztül, amelyekben az ésszerűség képességének a kompetenciája megvalósul. Ez lenne Habermasnak az a törekvése, hogy a kanti észfogalomnak a procedurális jellegét megőrizze, ugyanakkor ennek a transzcendentális megalapozási módját mellőzve.
Habermas - mint az fent már említettük - háromféle megismerési-érdekről (Erkenntnissinteresse vagy Grundinteresse) beszél:

1.) a technikai megismerés-érdek
E fogalom hátterében az instrumentális cselekvés (marxi fogalom) és cselekvési kompetencia áll. Lényege, hogy olyan elméleteket fejlesszünk ki, melyek a technikát, (mely által a cselekvés megragadható), magukban foglalják. Ezeket az empirikus jellegű technikai tudományokat Habermas az empirikus-analitikus tudományok kifejezéssel jelöli. Ezek a tudományok annyiban ragadják meg a valóságot, amennyiben az az ő funkcionális körükben érvényesen feltűnik (p. 241). Ebben a "funkciókörben" (Funktionskreis) faktumok és azok kapcsolatai érhetők tetten vagy éppenséggel alakulnak ki. Ezek a faktumok, mint tárgyi valóság, ennek a kutatásnak a tárgya. Ebből a szubjektum teljesen ki van zárva, akkor is ha elfogadjuk a tényt, hogy sohasem lehetséges tökéletes objektivitással dolgozni. Ennek a ténynek a tudatában léteznek és működnek az empirikus-analitikus tudományok és ennek ellenére mindent megtesznek azért, hogy a legobjektívebb módón közelítsenek tárgyukhoz. Ennek feltétele, hogy a kutatás tárgya oly mértékben legyen tárgyiasítva, hogy bármikor ellenőrizhető és mérhető (messbar) lehessen a megfigyelhetőség. A tudományos eljárás ebben a folyamatban magába foglalja a tudást, az ismeretet és a működést. A cél, hogy szabályokat és szabályszerűségeket állapítsunk az elmélet-konstrukcióért magáért és a kritikai felülvizsgálhatóságért egyaránt.

2.) a gyakorlati megismerés-érdek
A gyakorlati (praktische) megismerés-érdek szempontjából azok a gyakorlati-hermeneutika tudományok jönnek számításba melyeknek előterében a kommunikáció áll, azaz ezeknek a tudományoknak a kijelentései (Aussagen). Ezek a hermeneutikai kijelentések a valóságot olyan interpretáló kijelentések, amelyek egy lehetséges cselekvésorientált egyetértésre irányulnak. Ezáltal a gyakorlati megismerés-érdekkel egy individuum egy adott helyen megtanulja pl. a tudást és a kulturális áthagyományozódást. Ezt a tudást az egyén a saját élethelyzetére alkalmazza.
Az áthagyományozottnak és a valóság interpretálásának az összefüggése teremt lehetőséget egy individuum számára, hogy magától értődő legyen cselekvésének orientáltsága. Gyakorlati érdekről, természetesen, csak akkor lehet beszélni, ha ez a cselekvésorientált magától értetődőség és az interszubjektív megértés egy csoportos szinten is kifejezésre jut. Vagyis amikor egy "hétköznapi" nyelvi (umgangsprachliche) kommunikáció úgy jön létre, hogy semmiféle erőltetett konszenzusnak nem kell születnie ahhoz, hogy a csoport működőképes legyen. Ez a konszenzus lehet az alapja közös cselekvési normáknak és szabályoknak a csoporton belül. A hermeneutikai eljárás célja, hogy ezt az interszubjektív megértést megőrizze. Ha ezt nem sikerül megőrizni, akkor egy közösség túlélésének a feltételei veszélybe kerülnek és ettől csak az erőszakos egyesítésnek és erőltetett elismerésnek a lehetősége tarthat össze már egy közösséget.
Összefoglalva: a gyakorlati érdek célja abban áll, hogy a kommunikáció segítségével egy tárgyi tartalom érthető és elfogadható legyen, (ami mindenki számára értelmes ) és eszerint történjék a cselekvés.

3.) az emancipatorikus megismerés-érdek
Ennek a szemléletnek a középpontjában nemcsak az ideák, hanem azok összefüggései is állnak, amelyek a kritikai tudományokban jelennek meg elsősorban és ott kerülnek elemezhető módón felszínre. Ennek a folyamatnak a módszertani keretét az önreflexió adja. Ez hasonlít a hegeli szintézisre: az "önmagunkhoz való visszatalálás" által. Az alany eloldja magát a saját függőségétől, megszabadul lelki konfliktusaitól azáltal, hogy sajátos megoldásokat keres és valósít meg. Itt a megismerés a megismerésért történik és a teljességre törekszik. Ebben a folyamatban a reflexió az emancipatorikus mozgás részeként fogható fel. Az ész azonos az emancipációs mozgással. A megismerés és érdek az önreflexióban eggyé válik.

A fenti három megismerés-érdek (részben) visszavezethető a hegeli fenomenológiában megtalálható hármas idea princípiumhoz, mely szerint ha mindhárom érdek egyszerre van jelen és érvényesül akkor és csak akkor vagyunk képesek a valóságot teljesen megismerni és megragadni.
Habermas érdek-tanának az az előnye, hogy nemcsak a tudományokra applikálható, hanem egymástól nagyon eltérő területeken (Bereichen) elgondolhatóak, mert magukba foglalják az elméletet és gyakorlatot egyaránt. Ez adja a megismerés és érdek egyetemességét. Sok hasonló elmélet hiánya, hogy csak részterületekre érvényes vagy csak bizonyos tartalmakra alkalmazható, pl. Hegel lét-kérdése. Habermas ezzel szemben egy olyan vértezetet ajánl amelyet az olvasónak magának kell tartalommal kitöltenie. Ebből adódik, hogy (amint Habermas maga is teszi) lehetségessé válik a társadalom jobb megértése vagy a jobb megértés lehetőségének a megközelítése.

A koncipiálásba bevont színterek
Társadalomelmélet, ismeretelmélet, nyelvfilozófia (főként a freudi pszichoanalízis kritikája kapcsán).

Az elméletalkotás célja
A szellemtudományok és társadalomtudományok különválasztása után Habermas megpróbál egy olyan kontextust teremteni amelyben a társadalomtudományok önálló metodológiája megteremthető. Végigvezet bennünket (Hegeltől Nietzschéig) a német idealizmus fejlődésén keresztül ennek lehetséges megértésén (kimutatva, hogy az elméleteik miért voltak zsákutcák, de ugyanakkor miért a maguk idejében a legtöbbet mondóak) és bebizonyítja, hogy a megismerés elméletei nem korlátozódhatnak a tapasztalati tudományos ismeretekre csupán.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Filozófiai ismeretelmélet, szociológia, pszichológia

Az elmélet háttérdiszciplinái
Filozófia, (ismeretelmélet, nyelvfilozófia)
Társadalomelméletek
Kommunikációkutatás

Az összefoglalót készítette: Kovács Lajos,
2007. január 2.