Feischmidt Margit (szerk.): Erdély - (de)konstrukciók
Néprajzi Múzeum - PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék. Budapest - Pécs. 2005.

A Feischmidt Margit által szerkesztett Erdély-(de)konstrukciók (2005) című tanulmánykötet azt tematizálja, hogy milyen módon és milyen kontextusokban strukturálódik és közvetítődik az Erdély-kép, és milyen társadalmi diskurzusok, gyakorlatok játszanak szerepet e reprezentáció megteremtésében. A tanulmányok írói az erdélyi mítosz és valóság közti távolságot teszik szóvá, és a mítosz megélése/túlélése mögött lévő potenciális társadalmi igényeket keresik.
Feischmidt a kötet bevezető tanulmányában hangsúlyozza, hogy a magyarországi közbeszédben két ellentmondó kép él Erdélyről: Erdély "mint az ősi, autentikus magyar kultúrát <őrző> kultuszhely" és a "távoli, különböző, más, idegen vagy elmaradott, kevésbé modernizált, sőt egyenesen civilizálatlan" hely (az utóbbi elgondolás eufemizált változatban a paraszti társadalom idilli képét is jelenti). Feischmidt szerint az elsősorban a magyarországi és erdélyi elit által konstruált erdélyi autenticitás-mítosz a nemzeti identitás élményszerűsége, emocionalitása iránti igényből táplálkozik és abból, hogy ennek megéléséhez hiteles helyszínekre van szükség, és ehhez Erdély kiváló terepnek bizonyul. A kötetben olvasható tanulmányokat Feischmidt három kategóriába sorolja aszerint, hogy a magyar nacionalizmus Erdélyben való lokalizációjának milyen stratégiáiról beszélnek: az egész földrajzi területre vonatkozó imagináció termeléséről (az egész Erdély mint ellenvilág), konkrét szimbolikus helyek kijelöléséről vagy ezek rituális elfoglalásáról. Egy autentikus helyszín a nemzeti létezés bizonyítékaként szolgál, olyan helyként funkcionál, ahova el lehet menni és a nemzetet mint érzelmi köteléket és közösséget meg lehet tapasztalni. Ez a nemzeti élmény megélésére vonatkozó vágy kódolódik bele Erdélybe. A kötet épp arról szól, hogy hogyan és kik rendezik be Erdélyt ennek a "megélendő autenticitásnak a színpadaként".
A kötetben olyan szerzők írásait olvashatjuk, akik a hiteles, autentikus helyszínek kutatása során (pl. ebben említett helyszínek: Szék, Máréfalva, gyimesi "ezeréves határ") az erdélyi autentikusság-mítosz többszörösen strukturált jellegét, a mítoszok révén éltetett kép és a helyben megélhető valóság közötti távolságot leplezik le. A külső látogatók számára előkészített helynek vagy a köztudatban élő képnek már gyakran nincs köze az ott élő emberek mindennapi életéhez, otthonképéhez, lokális identitásához. Azok az Erdély-mítoszok révén érlelt és éltetett autenticitást hordozó értékek, amelyek a kívülről érkezők számára a hely hitelességét és auráját adják, nem mindig tartoznak már ténylegesen a helyiek mindennapi életéhez, de az utóbbiak látván, hogy ebből az általuk nem mindig vagy már nem értékelt hagyományos, archaikus kultúrából gazdasági, társadalmi tőke kovácsolható, gyakran hajlandóak újra magukra ölteni az autentikusság jeleit.

A nemzeti örökség felfedezése, kultuszhelyek teremtése című fejezet Ilyés Zoltán, Sebestyén Adrienne, Vörös Gabriella és Gagyi József írásait tartalmazza.

Ilyés Zoltán (A gyimesi "ezeréves határ" olvasatai.) Gyimesről beszél, ami "a romlatlanság, a természetközeliség, a meghittség, a vendégbarátság, a hagyományápolás, és a kultúrájához hű magyarság menedékévé stilizálódott" az utóbbi években. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyimesi "ezeréves határ" szimbolikáját a turizmus, a helyi értelmiség, az Erdély-rajongók önkényesen és szelektíven kizárólag csak a magyar nemzeti identitás irányába hajlandóak mozgatni, ezáltal teljesen kizárják a román határ-olvasatokat, és megfeledkeznek a tényleges mindennapi interetnikus érintkezésekre való reflexiókról. Miközben folyik ez a Gyimeshez kötött, elsősorban az elit által éltetett autentikus magyar identitásépítés, valójábon az ott élő emberek a társadalmi/etnikai/vallási határátlépéseikkel, mindennapjaikkal, életmódjukkal rendre felülírják, felfüggesztik ennek érvényességét. Csak erre a nemzeti retorikára összpontosító elitréteg nem hajlandó reflektálni.

Sebestyén Adrienne ("Erdélybe utazni más." A magyar turisztikai irodalom Erdély-képe.) az Erdélyről szóló útikönyvek, az erdélyi turizmussal foglalkozó internetes honlapok és az erdélyi utazásokat kínáló utazási irodák prospektusainak elemzése során arra a megállapításra jut, hogy többnyire kétféle Erdély-képet propagálnak ezek a médiumok: egyrészt, Erdély mint a valamikori Magyarország maradványa, sőt annak legautentikusabb része értékelődik, másrészt Erdély a nyugatosodott Magyarországgal szemben másként, egzotikusként, természetközeliként, hagyományosként artikulálódik.

Vörös Gabriella (A szakrális, a nemzeti közösség és az egzotikum élménye. A magyarországiak részvételének motivációiról a csíksomlyói pünkösdi búcsúban.) a magyarországiak csíksomlyói pünkösdi búcsún való résztvételének a motivációi után kutat, a kötetben több interjúrészletet is olvashatunk. A szerző szerint a Magyarországról érkező látogatókat a szakrális élmény lehetősége, a nemzeti közösségélmény és az egzotikumhoz való vonzódás motiválja a búcsún való részvételben. Az ünnep nemzeti jellege egyre inkább hangsúlyozódik (ezen tevékenykedik a politika, a média, de ugyanúgy informális csoportok is), a pünkösdi búcsú az utóbbi években leginkább az "összmagyarság" rituális reprezentációjának helyévé válik. Nyilvánvaló, hogy csak attól tud a búcsú sikeres nemzeti ünneppé válni, mert találkozik egy erre vonatkozó erős társadalmi igénnyel.

Gagyi József a (Örökségesítő Máréfalva. Az örökégturizmusra való berendezkedés első lépéseiről egy székelyföldi faluban.) Máréfalva kapcsán hangsúlyozza, hogy bár a Feischmidt előszavában említett igényekre alapozva elkezdődött a falu berendezkedése az örökségturizmusra a turisták odavonzása céljából, azért még nem szabad megfeledkezni arról, hogy "a székely kapu elsősorban az itteni emberek személyes-családi identitás- és státusépítését, a presztízsnövelést szolgálja", főleg azok esetében, akik maguk készítik el vagy besegítenek a saját kapujuk elkészítésébe. Ebben az esetben a székely kapuval való rendelkezés, bár a külső legitimálás ösztönzésére is, de a lokális világ belső összefüggésében is önálló értéket nyer. Egyéni kapuállítások és közösségi kapuállítások is jellemzőek a faluban, "egyszerre helyiek és idegenek használatára" is készül egy kép arról, hogy miért érdemes Máréfalvára jönni.

A Hagyomány és eredetiség paradoxonjai az etnikai migráció tükrében című fejezetben a John E. Fox, Molnár Péter, Pulay Gergő, Bondár Anita és Kiss Tamás írásai olvashatóak.

Jon E. Fox (Vándorló nemzet(i) - identitások. Erdélyi vendégmunkások Magyarországon.) azt vizsgálja, hogy a Magyarországra érkező erdélyi vendégmunkások nemzeti identitása hogyan értelmeződik újra ebben az új társadalmi, kulturális, politikai környezetben. Bár az erdélyi magyarok úgy érkeznek Magyarországra, hogy azt remélik, hogy kivívhatják "a közös származásnak kijáró szimbolikus elismerést", hamar kiderül, hogy az anyaország számukra egy idegen ország, aminek még a hivatalos kultúrája sem azonos az erdélyivel. A vendégmunkás-státus megalázó, ők leginkább a pénzszerzésre koncentrálnak, leegyszerűsített a társadalmi kapcsolatrendszerük, nincs érintkezési lehetőségük a helyiekkel. A román "stigma" hallatán az erdélyiek elkezdik hangoztatni, hogy ők az igazi, tiszta, autentikus magyarok, ők azok, akik szebben beszélnek magyarul. A vendégmunka típusú migráció Fox szerint keretet ad az azonos nemzeten belüli másság felismeréséhez, a vendégmunkások az itt töltött időszak után többnyire egy megváltozott, a magyarországi magyarsággal szemben meghatározott magyar nemzeti identitással térnek haza.

Molnár Péter (A táncház mítosza és valósága: amit a 21. század néprajzosa Széken talál.) arról beszél, hogy míg Széken megszűnt már a táncház (helyette disco működik) és a hagyományos táncélet szinte teljesen eltűnőben van, addig a Székről Budapestre dolgozni járó fiatalok a fővárosban rendszeresen járnak széki táncházba, és többet táncolnak székit a városban, mint otthon. Széken ki van alakulva néhány intézményes jellegű forma a hagyományok bemutatására, de a hagyományápolás leginkább gazdasági érdekhez, külső igényhez van igazítva. A szerző kérdése, hogy az a hagyomány, amit kívülről rendelnek meg, amit a helyi közösségtől független, kívülálló kezdeményezés tart fenn (pl. japánok rendeltek szilveszterre valódi széki mulatságot, vagy magyar filmrendezők azért, hogy lefilmezhessék az élő, éppen megvalósulő hagyományt) mennyire tekinthető hagyománynak. A széki fiatalság nagy része valószínűleg azért táncol többet Budapesten, mert ebben a környezetben jobban szüksége van az identitása újra/megalkotásában arra, amit a gyökerek kínálnak. Molnár szerint akkor, amikor magyar néprajzkutatók visszik vissza a hetvenes években gyűjtött széki népdalokat Székre, amikor Budapestről rendelnek széki táncházat vagy tánctábort Székre, akkor tulajdonképpen egy retradicionálási folyamat történik: a hagyományok meghosszabbítása azáltal, hogy vissza próbálják ültetni abba a közegbe, ahonnan valamikor származtak. Eddig a folklór aktivizálta a folkloristát, most a folklorista a folklórt. A folklór vidékről eljutott a városba (folklorizmus), most visszaindul eredeti helyére (retradicionalizálás), erre jó példa Szék esete.

Pulay Gergő (A vendégmunka mint életforma. Széki építőmunkások Budapesten.) szövegében olvashatunk arról, hogyan eredményez a retradicionalizálás eltérő migrációs stratégiákat a széki vendégmunkások életében. A Budapesten dolgozó székiek egy része a hagyományos, archaikus kultúra képviselőjeként, szimbolikus tőkére tesz szert a fővárosi széki táncházakban, mert itt a magyarországiakkal ellentétben ők az autentikus résztvevők. Azok, akik a székiséget, erdélyiséget sikeresen szimbolikus tőkévé konvertálják Magyarországon, azok újabb társadalmi tőkéhez jutnak, elismerésre tesznek szert, informális kapcsolatokat alakítanak ki, kimozdulnak a vendégmunkával járó alacsony pozícióból, és megteszik az első lépéseket a magyarországi beilleszkedéshez. Ennek a folyamatnak a sikerességét igazolja az is, hogy a "retradicionalizációra alapozott diaszporikus közösség" intézményesítésének is a tanúi lehetünk már, Budapesten élő széki fiatalok alapítványt hoznak létre a hagyományaik megőrzése érdekében, és táncegyüttest alapítanak, csak széki fiatalok számára. Azok, akik az erdélyiségüket szimbolikus tőkévé való kovácsolási folyamatban sikertelenebbek (ez nyilvánvalóan a vendégmunkások nagyobb része), Budapestnek egy külső kerületi kocsmájában találkoznak össze, ahol székely himnuszt énekelnek stb. Az, hogy ki mit tud kezdeni a migrációs helyzettel természetesen konfliktusokat gerjeszt, elhatárolódásokat eredményez a vendégmunkások között, és ez kihat a helyi társadalmakra is

Bondár Anita (Női migráció és változó nemi szerepek. Széki asszonyok Budapesten.) olyan széki nőkkel készített interjúkat, akik háztartási bérmunkásokként dolgoznak Magyarországon. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a migráció eredményeként megváltozik ezeknek a nőknek a társadalmi pozíciójuk (keresetük sokat számít a családi háztartásban, ezzel döntési jogaik is megnőnek), ugyanakkor a fogyasztásra vonatkozó elvárásaik átalakulnak, megváltoznak a párkapcsolati gyermekgondozási szokásaik is.

Kiss Tamás (Az etnikumközi viszonyok mintázatai, térreprezentációk erdélyi vállalkozó önéletrajzi elbeszéléseiben.) erdélyi vállalkozókkal készített interjúk alapján mondja, hogy a vállalkozók személyes identitását nem az etnicitás szervezi, nem etnikai terminusokban írják le vállalkozóvá válásuk történetét (ahogy ezt a társadalomtudományok elvárnák tőlük.) Az elbeszélések többségében az etnicitás nem válik explicitté, kivételt képeznek az ún. küldetéses vállalkozók, akik viszont inkább pótlólagos legitimációs stratégiaként hivatkoznak az etnicitásra, néha akár szimbolikus javakhoz való hozzáférés érdekében is. Metaelbeszélésekben is megjelenik az etnicitásra való hivatkozás, főleg az individualista haszonszerzés vádja alól való kibújás érdekében.

Az elmélet szokásos megnevezése: etnikai identitás-kutatás

Az elmélet érvényességi területe: a többnyire az elit által működtetett Erdélyre vonatkozó imázs érvénytelensége tematizálódik

Az elméletben szereplő kommunikációelmélet típusa: az etnikai identitás szimbolikus reprezentációi kerülnek szóba

Leíró vagy magyarázó? Mindkettő.

A koncipiálásba bevont szerkezetek és színterek: intézmények, mindennapi életvezetés, etnikai identitás

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal: az etnikai identitás szimbolikus reprezentációinak vizsgálata során szóba kerül az örökségturizmus, a migráció, a társadalmi nemek elmélete, a folklórkutatás

Az elméletalkotás célja: egyrészt bemutatni azokat a gesztusokat, amelyek révén Erdély az autentikusság színpadává válik, másrészt jelezni, hogy ez a mesterségesen generált autentikusság nem érvényes az erdélyi ember mindennapi életére

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe, háttérdiszciplínái: társadalomtörténet, néprajz, szociológia, antropológia, gender studies

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram, 2004.

Kürti László: The Remote Borderland. Transylvania in the Hungarian Imagiation. New York, State University of New York Press, 2002.

Mungiu- Pippidi, A.: Transilvania subjectivă. Bukarest, Humanitas, 1999.

Verdery, K.: National Ideology Under Socialism. University of California Press. 1991.

Az összefoglalót készítette: Bota Szidónia,
2007. január 15.