Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
...

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet leíró és magyarázó is, nem csak bemutatja az adott jelenségeket, dinamikákat, hanem azok megokolására is vállalkozik. Teszi mindezt számos szépirodalmi idézettel alátámasztottan.

Az elmélet-alkotás célja
A fikciós művek lényegének, tulajdonságainak bemutatása. Az olvasó jelenlétének vizsgálata a történetekben, a mintaolvasóság és mintaszerzőség kritériumainak megragadása.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
Italo Calvino Norton-kurzusának hatását kell elsőként kiemelnünk, hiszen Eco is ezzel indítja bevezetését. Calvino azon megállapítása, hogy "az irodalomnak a verset is, a gondolatot is a lehető legjobban össze kell sűrítenie" [1] , tagadhatatlanul rányomja bélyegét a "sétákra". Eco mindezt csak megerősíti, mikor leszögezi, hogy minden szépprózai mű szükségképpen és végzetszerűen gyors, hiszen nem mondhat el mindent - zsúfoltsága okán - a műben felépített világról. Mindezt úgy hidalja át, hogy jelzésekkel él, és a folytonossági hiányok kitöltését az olvasóra bízza. Az olvasónak meg kell dolgozni a szöveg értelmének (üzenetének) kibontásáért. Ezzel vezet be minket az erdőbe Eco. (Az erdő az elbeszélő szöveg metaforája.) A mű további részeiben aztán reflexiók történnek Coleridge elméletére "a hitetlenkedés felfüggesztéséről", illetőleg Lubomir Dolezel koncepciójára a "hitelesítő eljárásokról". Szót ejt és párhuzamokat von még a mű a Hilary Putnam által csak nyelvi munkamegosztásnak nevezett jelenséggel, hogy tudni illik (hasonlatosan a társadalmai munkamegosztáshoz) másokra bízzuk a valóságos világ 9/10 részének ismeretét és magunknak csak mintegy 1/10-ét tartjuk fent. Nem tapasztalatból tudjuk pl.: hogy Napóleon 1821-ben halt meg, vagy hogy mi az a maghasadás, ezek tekintetében hiszünk másoknak, a hozzáértőknek.
Eco itt utal A-J Greimas: actantiális modelljére a szemiotikáról. Greimas egy olyan narrációs vázról beszél, amely minden szemiotikai folyamat legmélyebb szerkezetét képviseli: a narrativitást minden nyelvi kommunikáció szervező elveként határozza meg. Ennek végkicsengése szintén az, hogy észlelési viszonyunk a világgal azért normális, mert bízunk az előzetes történetekben, mások történeteiben (elfogadunk egy történetet/folyamatot). Hiszen történelmünk is történetekből épül fel mint egy irodalmi "termék" gyanánt. Ebben a gondolatban persze már benne foglaltatnak Hayden White és Arthur Danto nézetei is.

Az elmélet érvényességi területe
Az elmélet érvényességi területe az elbeszélő próza, mese, regény stb.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
A szépprózai művek úgy jelennek meg mint író és olvasó közötti kommunikációk a fikciós egyezmény megkötése jegyében. Ahogyan kommunikálni is csak úgy tudunk, hogy kölcsönösen feltételezzük egymásról (az interakciókban résztvevő ágensekről) a kölcsönös igazmondást, úgy kell belevágnunk egy elbeszélő mű olvasásába is. (Ebben a hozzáállásban persze, ha jobban megnézzük, a Grice-féle kommunikációs maximák köszönnek vissza.) Megjelenik a gazdaságosság kritériumai itt is, és ennek okán mi, olvasók - ideális esetben mintaolvasók -fikciós egyezményt kötünk a szerzővel [2] - aki ideális esetben mintaszerző. Igaznak fogadjuk el az általa leírtakat bizonyos keretek között. Ez lehet igaz állítás a való világról vagy valós állítás egy fiktív világról. A lényeg, hogy adott keretek között nem kételkedünk bizonyos dolgok létében, jellegében, működési elveiben stb.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek

olvasó (empirikus vagy mintaolvasó, ez utóbbi első szintű vagy másodszintű);
szerző (aki szintén lehet mintaszerző);
erdő (mint elbeszélő szöveg megannyi elágazó ösvénnyel);
séta (mint az olvasás folyamata, ami lehet céltudatos, kitérők nélküli menetelés az erdőben és lehet lézengés, bóklászás);
tér (valós és fiktív terek összevetése, a térkép mint viszonyítási alap);
idő (történési-, előadási-, olvasási- illetőleg sejtetési idő, időhúzás, -fecsérlés és izokrónia),
tudás (enciklopédikus tudás);
fikció (és önmegsemmisítő fikció);

A koncipiálásba bevont színterek
Az elbeszélő szövegek, regények, mesék, fikciós művek stb.

A koncipiálásba bevont funkciók
Az elbeszélő próza vigasztaló funkciója: az, hogy általa az ember formát, alakot talál emberi létezése bizonytalanságában és zűrzavarában. Az elbeszélő próza olvasása megjelenik mint a szorongástól való menekülés (kiút). A szorongást az kelti, hogy valami igazat akarunk mondani a világról. Illetőleg az olvasás - főként fikciós művek olvasása - mint játék és mint értelemadás. (Hajlamosak vagyunk narrációs eszközökkel értelmet adni az életnek.) Fikciók által tökéletesíteni tudjuk képességeinket, szimulálunk helyzeteket, azokat megéljük, újraéljük, és újra lereagáljuk. Imigyen strukturáljuk újra és újra múlt és jelenélményeinket.
A történetmondás mint időművelet a rövid formákban a sűrítés, gazdaságos előadásmód, funkcionalitás függvénye, melynek egyik törekvése a képzetek egyidejűségének érzékeltetése. [3]
Eco azt mondja, az olvasást úgy is felfoghatjuk, mint fogadás. Hiszen, amikor belekezdünk egy fikciós mű olvasásába, fogadunk rá, hogy híven fogjuk követni egy olyan hang utasításait, javaslatait, amely nem mondja ki egyértelműen, hogy mit javasol. Értelmezéseink ennyiben letett voksok valami mellett (valami más ellenében).

A koncipiálásba bevont dinamikák
A legfontosabb, központi folyamat a műben az olvasás, amely megteremti alkalmasint a mintaolvasót és megmutatja a mintaszerzőt, mint a történetmesélés stratégiájából "kihallható", utasításokat adó hangot. A mintaszerző semlegesnemű, és a mű végére mint írói stílust azonosítjuk. A mintaolvasó egy eszményi típusolvasó, akit nem kötnek gúzsba az érzelmei, ismeri és betartja a szabályokat olvasás közben. Ő szívesen és szabályosan játszik. Őt a szöveg hozza létre.
Mintaszerző és mintaolvasó két olyan lény, akik csak az olvasás folyamán válnak világossá egymás számára, kölcsönösen megteremtik egymást. Fokozatok azonban itt is vannak. Mert míg az elsőszintű mintaolvasó tudni akarja, mire megy ki a szöveg, mi a történet vége, addig a másodszintű mintaolvasó nem tudja milyen olvasónak kéne lennie, azt próbálja kideríteni milyen vezető a mintaszerző.
Mindez nincs azonban így, ha empirikus olvasóval állunk szemközt, aki egyfajta tárolóként használja a szöveget saját érzelmei számára. Ő olyan dolgokat keres - és nem ritkán talál is meg - az erdőben, amik nincsenek is ott. (Projektál? Mert ennyiben máris kapcsolható recenziónk a projekció / introjekció projekthez.) Végül sétája során az erdőt már-már "saját kertjének" tekinti, és ezzel felrúgja a szabályokat.
Eco a mintaolvasóra koncentrál elsősorban, arra, amit a szöveg ábrázol. Az értelmezés fő feladata is az, hogy megismerje ezt az olvasót, még, ha fiktív lény is. Zárt szövegeknek is lehet mintaolvasója, sőt, akár egy vasúti menetrendnek [4] is. Ehhez persze komoly feltételek teljesülése/teljesítése szükséges.
A fikciós szöveg némely olvasói kapacitásokat feltételez, másokat körvonalaz a séta során. Ennek mennyisége és minősége szövegenként változhat. Felmerül hát a kérdés, mégis mekkora az a tudás (közös tudásból) amely elvárható egy mű olvasójától? Erre válaszul Eco bevezeti az Enciklopédia fogalmát.
Enciklopédia itt: egyfajta közös tudás - az ismereteknek az az összessége, amelyeknek csak részlegesen vagyunk a birtokában, ám amelyre támaszkodhatunk, mivel olyan, mint egy hatalmas könyvtár, ahol megvan minden könyv és lexikon minden évszázad valamennyi tanulmánya stb. Így hát kétkedéseinket az ismeretek bizonyos specializált szektoraira korlátozzuk, a többi területen az enciklopédiára hagyatkozunk. (Ez lenne az a bizonyos 9/10 rész.) Meggyőződésünk, hogy a Totális Enciklopédia kielégítő képet nyújt arról, amit valóságos világnak nevezünk, ahogy ezt elfogadjuk, úgy fogadjuk el a fiktív világ ábrázolását is.
A bizalom fokozataiban persze jelentős eltérések vannak. De ahogy a való életben, úgy az olvasáskor is mérlegre rakjuk a Totális Enciklopédiát. Önálló döntést hozunk arról, hogy adott helyen, adott időben, adott feltételek között mely részeit fogadjuk el, s bízunk meg benne, mely részeit hagyjuk figyelmen kívül. [5] Az empirikus olvasó például téves ismereteket is belevihet a történetbe. (S ezért még csak el sem marasztalható.) Máskor meg a szöveg fikciós jellege követeli meg épp a "téves", való világ tekintetében igaztalan információk bevonását.
Ennyiben persze óriási cselekvési szabadságot és izgalmas kihívást jelent minden fikciós szöveg.
A fiktív világok és a való világ együttélése: Eco azt mondja, a viszony parazita természetű. A fiktív világok élősködnek a való világon, felhasználják háttérként őt magát és a rá vonatkozó ismereteket is. Fiktív univerzumok esetén mindig van üzenet, s mögötte teremtőként, benne olvasási instrukciók halmazaként egy szerzői entitás rejlik. [6]
De mekkora az Enciklopédia? Mennyit vár(hat) el a szöveg az olvasójától? [7] Eco válasza erre az, hogy ha tudnánk, hogy mi ez az elvárt enciklopédikus tudás, ismernénk a körvonalait, ez a mintaszerző tettenérése lenne. (Úgy, ahogy a teremtésben az isten megtalálása. Hiszen a játékszabályok, törvények, vezérelvek feltárásával a dolgok miértjeit kapnánk kézhez, a létkérdései nyernének megválaszolást.)
Eco eztán kitér a szövegek túlinterpretálásának kérdéseire, szemantikai rövidzárlatokra és az olvasónak ama tulajdonságára, hogy ami tulajdonnévvel van felruházva, azt létezőnek veszi [8].
Ezzel vezet el bennünket a valós és fiktív transzponálásához. Másrészt a folyamat természetes, hiszen először együttműködünk a világ megkonstruálásában és csak azután döntünk, hogy ez valós (lehet)-e? [9]
Mindebben persze a nem megkerülhető szerepe van a narrációnak. Eco megkülönböztet természetes és mesterséges narrációt. Előbbi olyan eseményeket ír le, amelyek valóban megtörténtek (lehet azonban hazug vagy téves állítás is), utóbbi viszont csak úgy tesz, mintha az igazat mondaná el a való univerzumról, vagy azt állítja, hogy az igazat mondja el egy fiktív/kitalált univerzumról. Eco számos olyan jelet megnevez, amely egyértelműen megmutatja, melyikkel is állunk szemben. Tipikus paratextuális jele a fiktív narrációnak a "regény" műfajmegjelölés a könyv címe alatt, vagy az "..egyszer volt, hol nem volt...". De a 19.sz-ban pl az is, ha odaírták, hogy az XY mű szerzőjétől (akiről köztudott volt, hogy regényíró), vagy máskor elég az író neve. Ilyen lehet azonban akár a megjelenés helye is, pl.: az újságoldal, ami mindig irodalmi műveknek ad teret.
A művek "szétesése": Itt olyan kificamodott művekről mesél, amelyek a végtelenségig formálhatók és deformálhatók azáltal, hogy bennük rejlik a kizökkentés lehetősége. A Biblia is kificamodott mű - ez az oka a sikerének és persze az is, hogy több szerző alkotása
Az Isteni színjátékot is ki lehet zökkenteni, de a Dekameront pl nem. Ahhoz, hogy Szent Erdővé válhasson, az erdőnek kuszának, girbegurbának kell lennie (nem lehet rendezett)
Ugyanakkor hajlamunk van az életet úgy felépíteni, mint egy regényt.
Eco vizsgálja még a művek kultikusságának kérdését, az eseti nyelvtant [10] és az ún fiktív jegyzőkönyveket. [11]
A végkövetkeztetések között pedig ott találjuk történet és alany elválaszthatatlanságát, amely elvezet a történelemig bennünket. Az alany nélkülözhetetlen része a történetnek. Mindennapi élményeinket mi magunk is történetek formájában dolgozzuk fel [12] . Ugyanígy működik a történelem is - valós események megtörténtét meséljük el. Az egyéni és kollektív emlékezet pedig ilyenformán megnyújtja a határokat az időben, egyfajta halhatatlanságot teremt. Senki sem kizárólag a pillanatnyi jelenben él, egy folyamatba helyezi magát, tud róla, hogy vannak előzmények és lesz folytatás, ő utána is, rajta kívül is

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
irodalom, széppróza, elbeszélő szöveg

Az elmélet háttérdiszciplínái
Irodalom, nyelvészet, pszichológia, megismerés-tudomány, kommunikáció

Jegyzetek:

[1] http://es.fullnet.hu/9904/kritika0.htm, Italo Calvino: Amerikai előadások. Hat feljegyzés az elkövetkező évezred számára (Szénási Ferenc fordítása, Mérleg, Európa, 1998.) [vissza]

[2] John Searle ugyanerről: a szerző úgy tesz, mintha igazat mondana, és az olvasó úgy tesz, mintha az elhangzottak valóban megtörténtek volna. [vissza]

[3] Giacomo Leopardi [vissza]

[4] Eco [vissza]

[5] Eco, 130.p. [vissza]

[6] Ugyanezt Lubomir Dolezel a következőképp fogalmazta meg: egyezményes hitelesítő eljárások alkalmazásával a szerző fiktív életre kelthet lehetséges entitásokat. [vissza]

[7] Ugyanerre kereste a választ Roger Schank és Peter Childers The Cognitive Computer című művében. Kérdésük az volt: milyen méretű enciklopédiát kell adni egy gépnek, hogy Aesopus-féle meséket tudjon írni (és meg is értse őket?) [vissza]

[8] Eco ezt nevezi a létezőre vonatkozó erős előfeltevésnek. [vissza]

[9] Ide kívánkozna még Barthes "olvasható szöveg" fogalma, amelyben a valós és fiktív mezsgyéjén a szerint értelmezünk történéseket, hogy mi a kellemesebb közeg. (Természetesen a fiktív.) (Eco, 167.p.) [vissza]

[10] Adott kontextusban egy adott kifejezést utasítás formáját ölti. (Egy cselekedet forrása vagy eredménye jelölésére szolgál a szó, nem önmagában vett dologra utal.) [vissza]

[11] Cion bölcseinek jegyzőkönyve, A jegyzőkönyv a tizenkilencedik század Franciaországának terméke - kora francia problémáival van tele Egy sor közismert regényre alapoz, és narrációja elhiteti az olvasóval a benne foglaltakat - nácizmus, zsidóüldözés, kevesen gyanakodnak, hogy fikció az alap. A fikció tehát alakítani tudja az életet, ennek megértésertése talán terápia azokra az esetekre, amikor szörnyek születnek (alszik a józanész). [vissza]

[12] Jerome Bruner pszichológus [vissza]

Az összefoglalót készítette: Kriskó Edina
2007. január 12.