Kántor Zoltán - Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről
Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005

A szerkesztők bevezető tanulmánya szerint a szöveggyűjtemény szükségességét az "is" indokolja, hogy a kisebbségkutatás a rendszerváltás óta önálló szakterületté nőtte ki magát Magyarországon. Bár más indokot nem említ, megkockáztatnám, hogy ez az "is" a kisebbségekkel való tudományos foglalatosságnak a diszciplína-politikán túli politikai vonzataira utal.
A kötetben szereplő tanulmányok többször említik a polgári vs. etnikai nemzet oppozícióját, Vizi Balázs ezt egyenesen a tradicionalista determinizmus vs. racionalista konstruktivizmus ellentétpárjaként ragadja meg. Ha tájékoztató jelleggel elfogadjuk ezt a tengelyt, úgy tűnik, mintha a kisebbségpolitika ügye a politikai gyakorlatban valahogy természetesebben esne közelebb a "tradicionalista determinizmus" kérdésfelvetéseihez, mint egyéb területek, például az egészségügy, amely inkább kezelhetőnek tűnik a "racionalista konstruktivizmus" felől. Ha a szöveggyűjtemény (a szó tág értelmében vett) politikai állítását keressük, ez minimális formában az lenne, hogy a kisebbségpolitikát a kisebbségtudomány szakmai szempontjainak és eredményeinek figyelembe vételével kellene művelni. Ezzel, bármennyire is elismerik a kötetben szereplő egyes elméletek a tradíció vagy közösségi identitás jogosságát, a politikai cselekvés számára a szöveggyűjtemény mégis előbbre helyezi a reflexív, tudományos vizsgálódást a tradíciónál. Ez elég erős állítás, a nacionalizmuselméletek nagy eredményének fényében, amely szerint a közösségi identitás doxa-jellegű, ezért nem reagál a racionális érvekre. Ugyanakkor a szöveggyűjteményben bemutatottak ennek a tudásnak a tagadhatatlan erőforrás-értékét is illusztrálják.
Magyarországon a kisebbségek kérdésén hajlamosak vagyunk elsősorban a határon túli magyarokét érteni - amint a kötetben szereplő több tanulmány is megjegyzi, a Magyarországon belüli kisebbségpolitika is elsősorban erre van tekintettel. A szöveggyűjtemény elrendezése követi ezeket a hangsúlyokat: tágabb kontextusok, perspektívák bemutatása után a magyarországi kisebbségek, majd végül a határon túli magyarok kérdését tárgyalja.
Hogyha valamit kritizálnom kellene a kötet összeállításában, két téma említését hiányolnám. Az egyik a határon túli magyarok magyarországi migrációja - lehet, hogy a kisebbségkutatás itt bemutatott paradigmája szempontjából ez nem annyira releváns kérdés, gyakorlatilag mégis fontos tényező lehet a határon túli magyarok és Magyarország viszonyában. A másik téma az erdélyi autonómia-próbálkozásoké lenne. A kötetben szereplő autonómia-blokkban csak elméleti írások és két külföldi példa leírása szerepel. A magyar téma "közelsége" mellett az szólna az erdélyi autonómia-kérdés szerepeltetése mellett, hogy ne csak sikerült, modell értékű nyugati példákból, de kevésbé sikeres kelet-európaiakból is lehessen tanulságokat levonni - ez talán a tágabb diszciplína szempontjából sem érdektelen.
Mindenesetre a kötet a hiányolt témák nélkül is hatszáz oldalra rúg, a további tájékozódást óhajtó olvasó pedig a gyűjtemény végén szereplő részletes bibliográfiából indulhat ki.
Kántor és Majtényi Bevezetőjükben a kötet számára a nemzeti kisebbségekkel és etnikai csoportokkal kapcsolatos kérdések, eredmények és iskolák bemutatását tűzik ki célul. A gyűjtemény nagy erénye, hogy a témákat, a normatív és az empirikus kérdéseket, az eredményeket és keretezési módokat magában az összeállításban is differenciáltan kezeli. Ezért kerül sor néhol átfedésekre: a blokkok tematikus átfedései különböző megközelítési módokat illusztrálnak.
Az egész gyűjtemény keretezéséhez tartozik még, hogy a szerkesztők a nemzetállamot és a nemzetet ma is, és a közeljövőben is fontos, releváns entitásként határozzák meg, nem értenek egyet azokkal, akik szerint a nemzetállam jelentősége eltűnőben van. Ez nem zárja ki azt, hogy az állam fontos elemei átalakulnak, s például a kisebbségi nemzetépítés számára is új, szerkezetileg más lehetőségek jönnek létre.

A kötet első tematikus blokkja a nemzet, állam és kisebbség viszonyának elméleti, elsősorban politológiai és politikafilozófiai tárgyalásait tartalmazza. Kymlicka és Straehle cikkével nyit, amely az állami és kisebbségi nacionalizmus viszonyát tárgyalja, egy liberális kerethez azt adva hozzá, hogy az emberi jogok betartásával is sértheti a többségi állam egy kisebbség közösségi jogait. A politikai közösség és politikai képviselet kérdését Kymlickáék szerint három szinten, integráltan kell vizsgálnunk: az államalatti nemzeti kisebbségek, a nemzetállamok és a transznacionális intézmények szintjén egyaránt. Ezek a szintek nem feltétlenül kizáróak, inkább egymást felerősítő módon működnek, mondják.
Kis János cikke ugyancsak a liberális nacionalizmus lehetőségeit feszegeti, bevezetve az egyénből származtatott közösségi jogokat. A liberális nemzeti politika lehetőségét abban határozza meg, ha a nemzetállam elmozdul a társnemzeti állam felé, a politikai nemzet a többkultúrájú politikai közösség felé, az állampolgári jogok kiterjesztése pedig nem csak országos, hanem csoporthoz kötött lesz.
Losoncz Alpár ugyanezen a kérdéskörön belül a nemzetállamon belüli "ugyanazonosság" logikája és a kisebbségek szerkezetileg különböző kezelése közti viszonyról ír. A nemzetállam nem egységes alany, hanem bizonytalan, relacionális, dinamikus, s a kisebbség is része ennek az oda-vissza mozgásnak. Éppen ezért a kisebbségek szükségletét nem az erőforrások elosztásának fogalmaival tartja megragadhatónak, inkább a lehetőségeik szerint arra, "hogy érvényt szerezzenek létüknek a világban". Ennek az "érvényt szerzésnek" a mivoltát tárgyalja Michael Keating cikke az általa "poszt-szuverén világrendnek" nevezett kontextusban, a "lehetőségek" kérdését a "képességek" kérdésévé fordítva át. Állítása szerint a szuverén nemzetállamok paradigmája ma már nem érvényes, a kisebbségek saját érdekeiket különböző módokon képviselhetik a nemzetállamon belül is. Eszerint határozza meg a kisebbségi önrendelkezés fogalmát: "az a képesség, mely által a nemzet helyet keres magának a kialakuló nemzetközi rendben".
A blokk utolsó darabja Brubaker Csoportok nélküli etnicitás c. cikke. A csoportnevek, kategóriák magától értetődő használatát kritizálva a társadalomtudományban (ezek nem magyarázó, hanem magyarázandó fogalmak, mondja) Brubaker a különbségtevés és kérdezés óriási lehetőségeit nyitja meg a kutatás számára. Ugyanakkor, amint Kántor is megjegyzi, a "csoportizmus" kritikája azt a kérdést is felveti, hogy lehet-e a nacionalizmus-kutatás, a kisebbségkutatás témájáról másként, mint csoportterminusokban beszélni. A terminusoknak az empirikus munka számára is hasznos felbontására Brubaker nyolc szempontot javasol. Ez talán az elméletileg legerősebb szöveg a kötetben a kisebbségkutatás önreflexiója szempontjából, ezért ismertetem ezeket a szempontokat. Az első, hogy az etnicitás, faj, nemzet fogalmát nem egy elemzendő strukturális egészként, hanem inkább egy gyakorlatként érdemes érteni. A második, hogy az etnicitás valóságossága, hatásai nem függenek attól, hogy az etnikai egység vagy faj valóban létezik-e. A harmadik szempont az elsőből következik: ha a csoportként létezésre mint eseményre koncentrálunk, előtérbe kerülnek a folytonossághiányok, az egységet tápláló vagy erodáló történések. A negyedik szempont a csoportkategória elválasztása a csoporttól: a csoportkategóriák az általuk jelölt csoport lététől függetlenül is létezhetnek és működhetnek. Az ötödik szempont a csoportalakítás mint projektum jellegzetes dinamikájára hívja fel a figyelmet. Ugyanígy a csoportok és szervezetek megkülönböztetése is fontos lehet, akár a koherencia, eszközök, hatóerő szempontjából, akár abból a szempontból, hogy hogyan képvisel egy szervezet egy csoportot. Végül Brubaker a keretezés, kognitív kódolás jelentőségét hangsúlyozza még, és azt, hogy az etnicitás vagy a faj kérdését inkább a világ látásmódjának, a kogníció kérdésének, és nem a világ objektív dolgainak lenne érdemes tekinteni. A szöveggyűjteményben szereplő elemzések egyike sem követi teljes mértékben a Brubaker javasolta részletes differenciációt, de összességükben tartalmazzák azt az állítást, hogy a nemzet, etnikum, kisebbség különböző szinteken strukturált egység, amelynek a struktúráját érdemes és kell is vizsgálni.
A kötet második, interetnikus kapcsolatokkal foglalkozó blokkjában Richard Jenkins Fredrik Barth tranzakcionális etnikai identitás-elméletét finomítja tovább, s az etnikai identitásnak egy olyan modelljét rajzolja fel, amit általában a társadalmi identitás elemzésére is alkalmasnak tart. Barth-tól elsősorban azt a meglátást veszi át, hogy az etnicitás nem kulturális sajátosságok csoportja, hanem társadalmi tranzakciókban jön létre, ahol a csoporton belüli és kívüli interakciók egyaránt meghatározóak. Ezt követve Jenkins különbséget tesz a külső és a belső meghatározási folyamatok, illetve a csoport és a kategória fogalma közt. Hogy bizonyos emberek csoportot alkotnak-e, az a köztük fennálló viszonyok kérdése, ezért ezt inkább a belső meghatározási folyamatokhoz sorolja, míg a kategóriák olyan osztályok, amelyek természete a kategóriát meghatározó személytől függ, ezért inkább a külsőleges meghatározottsághoz tartozik. Azonban a két oldal, a külső és belső meghatározási folyamatok, a csoport-lét és a kategorizáltság egymásra utaltak, a társadalmi identitás a belső és a külső meghatározások találkozásánál jön létre.
Jenkins elsősorban a kategorizálás, vagyis a hatalom dimenzióját adja hozzá, vagy erősíti fel a barthi koncepcióhoz képest. A tranzakcionalista szemlélet "békés" jellege, az antropológia résztvevő megfigyelés-módszere miatt az eddigi kutatások az etnicitást inkább mint társadalmi kapcsolatok kölcsönösségét vizsgálták, s figyelmen kívül hagyták az etnicitást mint megbélyegzést vagy hátrányos megkülönböztetést, mondja. Jenkins a kategorizálás bevonásával egy általános modellt állít fel a társadalmi identitás formáiról és folyamatairól, amely az egyéni és kollektív identitásra egyaránt érvényes, s a belső és a külső meghatározás tengelyén rendezi el a különböző folyamatokat (a külső és belső pólusnak én és önmagam felel meg az egyéni szinten, csoport és kategória kollektív szinten). A társadalmi kategorizálás kontextusait külön elemzi a formális-informális tengely mentén, s hozzáteszi, hogy ez az elkülönítés elemzési eszközként, s nem hierarchikus rendezettségként értendő, a valóságban a kategorizálás különböző társadalmi kontextusai egymást rendszeres és komplex módon átfedik. Végül külön kitér a kategorizálás és hatalom viszonyának kérdésére, vagyis arra, hogyan is internalizálódhat egy külső meghatározás. Itt két csoport közti lehetséges hatalmi viszonyokat elemez, a különböző esélyeket arra, hogy egyesek mások mindennapi realitásainak megkonstruálását befolyásolják.
Thomas Hylland Eriksen, mintegy ezt az elméletet alkalmazva, azt mutatja be, ahogyan egy új dél-afrikai városba beköltöző törzsek identitása a tranzakciók következtében felerősödik, kölcsönös sztereotípiák alakulnak ki, és intézményesülnek a különbségek és kapcsolódási lehetőségek (dichotomizáció és komplementarizáció).
Két szociológiai kutatás beszámolóját tartalmazza még a blokk, az első Csepeli György, Örkény Antal és Székelyi Mária cikke az erdélyi magyarok és románok kölcsönös reprezentációiról. A szerzők a várható többségi-kisebbségi szempont különbségein kívül főleg településtípus (többségi vagy szórvány) szerint találtak különbségeket a kölcsönös megítélésben, illetve a román-magyar konfliktus percepciójában. A magyarok esetében a szorongó, reménykedő, nacionalista és integrálódott viszonyulás-típusokat különböztették meg, ebből a szorongó típus nagy arányban, 60%-ban szerepelt. Gyurgyík László tanulmánya a szlovákiai magyarok esetében igyekszik az asszimilációs folyamatok intenzitását befolyásoló tényezők szerkezetét feltárni. Megkülönböztet egy magdimenziót (kulturális, strukturális asszimiláció, vegyesedés, identifikációs asszimiláció), egy ennél kisebb jelentőségű csoportot, ahová a demográfiai tényezők és településszerkezeti tényezők tartoznak, végül pedig a leggyengébb hatást gyakorló társadalomszerkezeti tényezőket (iskolai végzettség, foglalkozás, anyagi helyzet, társadalmi mobilitás stb.).
Salat Levente és a John McGarry - Brendan O'Leary szerzőpáros cikke új blokkot alkotnak, amely a nemzeti és etnikai konfliktusokkal foglalkozik, elsősorban politikai szempontból. Mindkét cikk összefoglaló jellegű, korábbi kutatásokat, tapasztalatokat mutatnak be, a nacionalista törekvések utóbbi felerősödésére, ennek kontextusára, lehetséges következményeire és megoldásaira koncentrálva.
A nemzeti jogok és kisebbségi jogok kérdéskörével külön blokk foglalkozik. Öllös László és Felföldi Enikő írásai a kisebbségi jogok és az emberi jogok kapcsolatát tárgyalja, Öllös inkább elméleti szempontból, Felföldi pedig a nemzetközi jog kontextusában. Vizi Balázs az Európai Unió kisebbségi nyelveket érintő szabályozásairól számol be, Gyertyánfy András pedig az etnikai kisebbségek jogairól az Európai Közösségben, különös tekintettel a diszkrimináció kérdésére és különböző meghatározásaira.
Az autonómiával foglalkozó blokkban Benyamin Neuberger a nemzeti önrendelkezés fogalmát járja körül - mind a "nemzeti", mind az "ön" és a "rendelkezés" fogalma vitatott, vizsgálatra szorul, mondja. Georg Brunner és Herbert Küpper szerint az autonómia a mai politikai rendszerben csak egyike a lehetséges megoldásoknak. Cikkükben egész tipológiát sorolnak fel a kisebbségi önkormányzatok autonómia-modelljeire Európában. Daniele Conversi és Vizi Balázs a spanyol és a lapp autonómia példáit mutatják be.
A két utolsó blokk a magyarországi kisebbségek és a határon túli magyarság kérdésével foglalkozik. Nem csak a közelség miatt ez a legígéretesebb rész, hanem azért is, mert ez mutatja be tematikusan is azt, hogyan alkalmazzák a kisebbségkutatás eddig felvázolt tágabb keretét magyar összefüggésben. A várakozások csak részben teljesülnek: a Magyarország és a határon túli magyarok viszonyát tárgyaló blokk tanulmányai kizárólag a magyar kormányzatok és a határon túli magyarság nem nagyon differenciált csoportjának a viszonyát tárgyalja - gyakorlatilag a különböző budapesti rendeleteket, különös tekintettel a státustörvényre. A magyarországi kisebbségekkel kapcsolatban a kisebbségi jogi szabályozásról, ennek problémáiról ír Eiler Ferenc és Majtényi Balázs, Dupcsik Csaba a magyarországi cigányvizsgálatok cigányképét vizsgálja, Vékás János pedig a nemzeti és etnikai kisebbségek számbeli változásait követi végig az első népszámlálástól. Elsősorban tehát ezek a tanulmányok is egy-egy intézményes logikát követnek, az egész kötetben javasolt megközelítésbeli pluralitás nem nagyon jellemző a magyar ügyekkel foglalkozó blokkokra.
Nem tudom, minek köszönhető ez a tematikus szűkítés - hogy a cigány kisebbség esetében csak a tudományos kutatások cigányfogalmát kritizáló szöveg jelent meg, talán azt tükrözi, hogy a szerkesztők nem akartak felvállalni semmilyen közelebbi állítást? A cigányság témája ezzel mindenesetre alulreprezentált maradt a kisebbségekkel foglalkozó kötetben, ez is azt húzza alá, hogy a szöveggyűjtemény szerkezete a határon túli magyarok kérdése felé gravitáló magyarországi kisebbség-kérdés szerkezetét követi..
Másrészt viszont ezek a tanulmányok egyenként fontos, újszerű, a kisebbségi témával kapcsolatban lényegbevágó dolgokat állapítanak meg. Eiler Ferenc a kisebbségi önkormányzati rendszer jellegzetes hibáira mutat rá, Majtényi Balázs pedig ezeket arra vezeti vissza, hogy a magyarországi kisebbségpolitika valójában a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika "szolgálóleánya". Az etnobiznisz lehetősége mellett további kritikaként teszi hozzá, hogy a magyarországi kisebbségi jogi szabályozás nem reagál a bevándorlóknak az utóbbi években megnövekedett számára, az uniós csatlakozásra, illetve több ok miatt is megbukna egy alkotmánybírósági kontrollon.
Dupcsik Csaba cikkének heurisztikus értékét sem csökkenti, hogy az olvasó esetleg hiányolja a kötetből a cigányokkal foglalkozó konkrét kutatást. Ő azt vizsgálja, milyen cigányfogalmat használnak, s ennek megfelelően hogyan viszonyulnak "tárgyukhoz" a magyarországi cigánykutatások. A szerint az egyszerű elv szerint, hogy "a cigányokkal van-e" a kutató, megkülönbözteti a deviancia-orientált, leíró és emancipatorikus cigányfogalmakat. A deviancia-elmélet szerint a cigányok természetüknél fogva képtelenek adaptálódni a modern társadalomhoz - ez a cigányellenes elmélet. A leíró attitűdöt Dupcsik úgy jellemzi, mint azt a meggyőződést, hogy a cigányokhoz való viszonyát a kutatónak nem szabad a tudományos munkájában elárulnia. Ez is éppolyan politikai jelentőséggel bír, mint a többi viszonyulás. Az emancipatorikus gondolat szerint pedig a hátrányos helyzetű cigányokat fel kell emelni a modern többségi társadalomba. Dupcsik megkülönbözteti továbbá a strukturalista és esszencialista módszertani megközelítést: a strukturalista a többségi társadalom szerkezetében elfoglalt helyükre, az esszencialista a cigányok természetére vezeti vissza a helyzetüket. A három viszonyulásbeli és a két módszertani típusból létrejön egy táblázat, amelyben a cigánykutatások hat ideáltípusa foglal helyet, a deviancia-orientált és esszencialista "rendészeti" megközelítéssel az egyik póluson, és a strukturalista és emancipatorikus "kritikai tudománnyal" a másikon. A kritikai tudomány reflektál a leginkább saját tevékenységének politikai jelentőségére, s ezt fel is vállalja tudatosan. Ugyanakkor, mivel a cigányság problémáit a többségi társadalom rossz berendezkedéséből vezeti le, az a vád érheti, hogy a cigánykutatást tulajdonképpen a többség társadalom kritikájáért műveli csak. Dupcsik további figyelmeztetése, hogy ha a politikai szerep felvállalása egy sérelmi diszkurzus kialakításában jelenik meg csak, erre könnyen verseny alakulhat ki, s ebben egy leegyszerűsítő, magyarázatok helyett mítoszokkal operáló beszéd nyerne a kidolgozott társadalomelméletekkel szemben.
Vékás János demográfiai jellegű cikkének következtetése, hogy Magyarországon folyamatos asszimiláció zajlott, az utóbbi időben a nemzeti identitások újjáéledése érezhető, és hogy a többi nemzeti kisebbség jellemzőitől eltérnek a cigányság adatai, ahol egyrészt nagyobb számbeli növekedés tapasztalható, másrészt társadalmi-gazdasági helyzetük az átlagnál rosszabb. Ugyanakkor a cikk módszertani szempontból is különösen érdekes, a korai népszámlálási adatok reflexív értelmezése miatt.
A Magyarország és a határon túli magyarok c. blokkban szereplő első cikk Bárdi Nándoré, A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete címet viseli. A tanulmány elsősorban a budapesti kormányzatok határon túli magyarokra irányuló politikájáról és rendelkezéseiről szól, a kapcsolattörténet tágabb tárgyalásáért a szerző hasonló című könyvéhez fordulhat az olvasó. A szöveggyűjteményben szereplő cikk abból indul ki, hogy a határon túli magyarok népességcsökkenése, társadalomstatisztikai mutatóinak romlása nem pusztán politikai kampányokkal függ össze, hanem a társadalomszerkezet átalakulásának egymást erősítő folyamataival is. Ebből következik, hogy az okok olyan hosszútávú folyamatok, amelyeket a közösségen belüli vagy anyaországi "magyarságmentő" kampányokkal nem lehet kezelni. Magyarország nem tud változtatni a szomszédos országok társadalmi és gazdasági viszonyain, ugyanakkor a migrációt akadályozni akaró stratégiája is saját demográfiai gondjaiba ütközik.
A határon túli magyar közösségek működése szerint Bárdi három típust különböztet meg: az ausztriai, szlovéniai, horvátországi magyar közösségek esetében kis létszámú, elöregedett, falusias, nagy arányban vegyes házasságokban élő és a mindennapi nyilvánosságban is a többségi nyelvet beszélő szórványokról beszél. Az ukrajnai és vajdasági helyzetet is az értelmiség elvándorlása, homogenizálódó lokális közösségek, elsősorban falusi agrárközösségek jellemzik. Csak Románia és Szlovákia magyar kisebbsége esetén beszél Bárdi rétegzett és kiépült intézményrendszerrel bíró kisebbségi társadalmakról - a kettő között elsősorban az integráltság szerint tesz különbséget. Abból a szempontból, hogy ezeknek a különböző szerkezetű "kisebbségi társadalmaknak" az érdekképviselete hogyan próbálja megszervezni önmagát, különböző alrendszereket sorol fel: politikai érdekvédelmi szervezetek, pártok, önkormányzati pozíciók, a civil társadalmi szféra, az önálló kisebbségi nyilvánosság, a kulturális, szakértői tudástermelő intézmények, az egyházi intézményrendszer. Ezeknek a viszonyai, vagyis az ezeket vezető elitek érdekviszonyai lesznek a döntőek a kisebbségek válaszadó és integrációs, modernizációs képességét illetően. A többségi társadalomtól eltér a rétegzett, intézményesedett kisebbségi társadalmak esetében is, hogy nem rendelkeznek állami intézményekkel, politikai választásokkal, áttekinthető alkotmányos jogi viszonyrendszerrel. A kisebbségi képviselet a kisebbségi társadalom szerkezetétől és magának a képviseletnek a szerkezetétől is függ.
A szöveg ezután a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját tárgyalja, az első világháború végétől máig nyolc korszakra osztva. Végül az 1989 utáni kormányzatok magyarságpolitikáját elemzi részletesebben, ennek részeként körüljárja a státustörvény kérdését is. Fő következtetése a bevezetőben leszögezetteknek megfelelően az, hogy minden döntő kérdésben a politikai, és nem a szakmai logika volt a meghatározó: a "nemzet ügye" a társadalmilag adott helyzetekben gyökerezik, "s épp emiatt ma Budapesten a mindenkori politikai akaratok függvénye". Ez a nacionalizmuselméletek szempontjából nem teljesen meglepő, a magyar-magyar viszonyokat illetően azonban a kötetben szereplő egyik legerősebb elemzés.
A következő cikk Kántor Zoltáné, amely a státustörvény keretezését vizsgálja. Fontos hozzátenni, hogy Kántor a nacionalizmust a nemzetépítés szinonimájaként használja, s ezzel a szóhasználattal rögtön egy strukturált, vizsgálható tevékenységként határozza meg valamiféle kötelező vagy elítélendő, megmagyarázhatatlan kötődés helyett. A státustörvénnyel kapcsolatban a MÁÉRT legitimációs szerepét emeli ki, azt, hogy végig nem dőlt el, hogy a státustörvény a határon túli magyarok otthonmaradását vagy migrációját segíti elő, illetve hogy a közösség intézményes segítésétől elmozdulást jelentett a magyar állam és az egyes határon túli magyar személy viszonya felé. A státustörvény vitájában felmerült hatás-lehetőségek tárgyalásához hozzáteszi, hogy Magyarország schengeni csatlakozása erősebb hatással bírhat a határon túl magyarság döntéseire, mint a státustörvény. A státustörvény-vita legfontosabb törését a "Ki a magyar?" kérdés mentén jelöli ki: a politikai és kulturális nemzet fogalmai ütköznek itt, egy messze nem semleges politikai térben. A két meghatározás a vitában összeegyeztethetetlenül működik, bár Bakk Miklós, Schöpflin György és Kántor is amellett érvelt, hogy a kisebbségvédelem nem feltétlenül egyenlő a nemzetállam gyengülésével. A tanulmány végén Kántor három lehetséges keretezést sorol fel a státustörvény-probléma értelmezésére. Az egyik, amelyhez a szerző értelmezése a legközelebb áll, a nemzetpolitikáé. A második szerint a státustörvény belpolitikai ügy, elsősorban nem a határon túli kisebbségekhez, hanem a magyarországi politikai elitek jövővíziójához, érdekeihez van közük. A harmadik értelmezés szerint a státustörvény elmozdulást jelent a szétfejlődő magyarországi és különböző kisebbségi nemzetépítésektől az egységes magyar nemzetépítés fele, amelyet a státustörvény, mint "a nemzeti újraegyesítés törvénye" és a MÁÉRT, mint formális politikai testület szimbolizál.
Halász Iván A nemzetfogalom nyelvi-kulturális elemei a kelet-közép európai alkotmányokban c. cikkében sorra veszi az egyes alkotmányokban, nemzeti felelősségi klauzulákban és az alkotmány más rendelkezéseiben fellelhető nép- és nemzetfogalmakat, különös tekintettel a nyelvi-kulturális meghatározásokra. A különböző történeti háttérrel rendelkező, eltérő megoldásokkal kapcsolatban a következtetése az, hogy az új típusú alkotmányos rendelkezések és jogszabályok nem csak az 1989 utáni nacionalizáció következményei vagy jelei, hanem ugyanúgy a globalizációé és a nyitottabb nemzetközi környezeté is. Az etnikai elv mint a modern jog eleme nem feltétlenül a már túlhaladott állapotokhoz való visszatérésként értelmezhető, hiszen ez ad alapot a kisebbségvédelemnek is.
A szöveggyűjtemény utolsó darabja Halász Iván és Majtényi Balázs írása a magyarországi és a szomszédos államokbeli státustörvényekről. Az összehasonlítás mellett a cikk részletesen követi a magyar státustörvény körüli események alakulását. Néhány inkonzisztenciát is kiemelnek, mint például az, hogy a státustörvény idegenrendészeti fogalmakat használ, így a határon túli magyarokat is személyenként szólítja meg, ugyanakkor a státustörvényben hangsúlyozott kulturális nemzetfogalomnak ellentmond, hogy a magyar igazolvány a magyar útlevélre emlékeztet, s a Szent Korona képét viseli, amelyek nem nemzeti, inkább állami szimbólumok. Összességében a sokat bírált magyar törvényt nem tartják különbözőnek a régióban már elfogadott jogi szabályozásoktól, sem a korábbi magyarországi gyakorlattól, s hangsúlyozzák, hogy a státustörvény módosításai reagáltak a nemzetközi szervezetek és a szomszédok észrevételeire is.

A szöveggyűjtemény egészében sokféle javaslatot és elemzést kínál a kisebbség kérdésének felbontására. Feltételezi, mintegy a tudományos kutatás alapvetéseként is, hogy az általa vizsgált probléma valamilyen módon strukturált és vizsgálható - nem homogén, és nem magától értetődő. Fent ezt egyúttal a kötet politikai állításának is neveztem. Bár a kötetben szereplő írások következtetései is részben ez ellen beszélnek, csak remélni lehet, hogy az itt összegyűjtött elemzések és a bennük foglalt szemlélet nem csak a diszciplína alakulására, de a gyakorlatra is hatással lesznek.

Az elmélet szokásos megnevezése: kisebbségkutatás

Az elmélet érvényességi területe: etnikai kisebbségek a modern államokban

Az elméletben szereplő kommunikációelmélet típusa: a nemzetépítésként értett nacionalizmus kommunikációjával foglalkozik, tágabban azzal, hogyan ékelődik be, hogyan működik és hogyan van kezelve egy többségi nemzetállamban egy etnikai kisebbség.

Leíró vagy magyarázó? Mindkettő.

A koncipiálásba bevont funkciók: állami politika és intézményrendszerek, a társadalmi identitás tranzakciói

A koncipiálásba bevont szerkezetek: nemzetállamok, intézmények, állampolgárság, emberi jogok, társadalmi identitás

A koncipiálásba bevont színterek: mai nemzetállamok és ezeken belül az etnikai kisebbségek sokféleképpen meghatározható "tömbje"

A koncipiálásba bevont dinamikák: identitás, kategorizálás és hatalom viszonyai
Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal: a nacionalizmus-kutatás egyik ágának mondható, érintkezik a modern államok kialakulásának és működésének kutatásával és az államok feletti szervezetek és az emberi jogok témakörével

Az elméletalkotás célja: jól megragadható fogalmi konstrukciót adni az etnikai kisebbségek létének, működésének leírására

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe, háttérdiszciplínái: politológia, történettudomány, szociológia, antropológia

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:
Kántor Zoltán (szerk): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény), Rejtjel, Budapest, 2004.

Az összefoglalót készítette: Gagyi Ágnes,
2006. június 8.