John L. Austin: Tetten ért szavak
Észrevételek Magyar Ábel Ágnes elméletismertetéséhez

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
Beszédaktus-elmélet. Austin klasszikus munkájában a nyelvi elemzés érzékeny eszközével él abból kifolyólag, hogy a szavak és tettek szembeállításának látszólagosságát bizonyítsa. A szavak mögött rejlő cselekvés, mint beszédaktus válik nyelvelmélete központi kérdéskörévé.

Az elmélet érvényességi területe
Kommunikációkutatás, nyelvtudomány, nyelvfilozófia, pszicholingvisztika és gyermeknyelv-kutatás, etnográfia, szociolingvisztika, szociálpszichológia

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Az elmélet magyarázatán és konklúzióin túl Austin előadásai a szerzőt és az olvasót is kényszerítő erővel juttatják el arra a pontra, hogy egy egységes, cselekvésközpontú felfogást alakítson ki a nyelvről. Rejtett ígéreteink ( pl. Eljövök), valamint az igemódokat használó utasításaink és kéréseink (pl. Gyere el!; Eljönnél?) mind azt mutatják, hogy a nyelvvel nemcsak akkor cselekszünk, amikor cselekedeteink nevét igeként használjuk (ezek lennének a performatívok), hanem ezekben a rejtett esetekben is. Sőt, már a nyelv konstatív, tényállások megállapítására vonatkozó használata is sajátos cselekvéssé válik. Amikor az információ áll előtérben, amikor állítunk vagy kérdezünk, akkor is cselekszünk. Az állítás sem pusztán egy megnyilatkozás és egy tényállás statikus viszonyának kérdése, hanem maga is dinamikus jelleget ölt: a sajátos attitűddel történő "mondás" is cselekvés.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Magyarázó, az analitikus filozófia eszközein túl a generatív nyelvtan (Searl) filozófiai kérdéskörét is érinti. Összességében multidiszciplináris szemlélet jellemzi.

A koncipiálásba bevont dinamikák
Szavak és tettek szembeállítása helyett a szavak minden használata tetté válik. Austin kézenfekvőnek látszó s minden olvasójában az evidencia érzését keltő felismerése roppant nagy hatásúnak bizonyult. Bár nem tartozott Ludwig Wittgenstein köréhez, mégis az ő cselekvésközpontú felfogása volt a járható út annak a Wittgenstein kijelölte programnak a konkretizálásában, mely a nyelv használatát és a személyközi játékokat, a konvenciók, szabályok vezérlő szerepét hangsúlyozta a filozófiai szemantikában. A nyelvtan és a logika kritériumai szerint elemezhető lokúció világa mellé állított illokúció világában a kritériumok a beszédcselekményben résztvevők szabályozott szerepviszonyaira vonatkoztatva érvényesülnek. A boldogulás (a sikerültség) feltételeinek világa egy többé-kevésbé burkolt, naiv társadalomelméletet és szociálpszichológiát körvonalaz: kinek van joga utasításokat adni és kinek a számára; milyenné teszem viszonyunkat, ha állandóan engedélyt kérek s így tovább. Másrészről a performatív igék, illetve az illokúciók rendszere (axonómiája) a társas életben középponti emberi cselekvések, a ritualizált interakciók implicit rendszerét körvonalazza. A kötelességvállalás-ígéret a jövő és az egyéni felelősség, az utasítás-engedélyezés az autoritás, az érvelés a viselkedés alapvető dimenzióját állítja reflektorfénybe az emberi kapcsolatok világából. A szabály és a szabályozottság tartalma és érvényesülési feltételrendszere egyaránt az emberi szociális cselekvés elméletébe torkollik - "puszta" nyelvtanszerűség helyett.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
Egy érdekes kiegészítés a teljesség igényével összeállított elméleti konstrukciókhoz.
A beszédaktusok fogalma áthatotta a gyermeknyelv kutatását is. Új paradigma jött létre, melynek kiindulópontja, hogy a "tiszta nyelvtan" elméletének képviselőivel ellentétben (Noam Chomsky radikális követőinek puszta formalizmusával szemben) és a nyelv kezdeteit a megismerésből levezetők (például a Piaget-követők) kognitivizmusával szemben is, a gyermeknyelv kezdeteinél a nyelvtani szerveződés alapjait a cselekvésben illetve jeltanilag a pragmatikában kell keresni. Már a gyermek első közlései is primitív, lokúciós tartalom nélküli beszédaktusok (kérések, címkézések stb.), a nyelvtan elsajátítása pedig kettős folyamat: egyfelől a lokúció, másfelől az illokúció eszközei differenciálódnak. Ez a felfogás programokat is inspirált az új áttekintés mellett: a legkorábbi beszédbeli szakaszok vizsgálatában előtérbe helyezte a kontextuális elemzés módszerét, a gyermek és szociális környezete kapcsolatának elemzését. A későbbi, 2-3 év feletti korszakokra pedig a társalgás, a dialógust irányító szabályok vizsgálatát eredményezi. Jerome Bruner (1975) és John Dore (1978) indították el azt a szemléletet, mely a cselekvéses kategóriákat keresi a nyelvben. A hangsúlyeltolódást a gyermeknyelv hagyományos, forma és kognitív jelentés kiindulású megközelítéséhez képest legvilágosabban pedig Elizabeth Bates (1976) programja fogalmazta meg. A gyermek (ellentétben a nyelvésszel) nem a formális mondattantól halad a szemantikán át a pragmatika irányába, hanem fordított utat jár be: kezdeti teljesítményei pusztán pragmatikai szerveződést mutatnak, ezt követi a szemantika, majd a mondattan rögzülése.

Készítette: Haász Sándor
2006. január 7.