Az anorganikus kommunikációja
avagy a pszichoanalízis metafizikája

(Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Osiris, 2000.)

Foucault filozófiai gondolkodásán folyamatosan diskurzus elmélete vonul végig, amely szinte valamennyi művében különböző formákban kifejtésre kerül, azonban fontos megjegyezni, hogy valamennyi esetben ugyanarról a teóriáról beszélhetünk. Foucault kifejezetten nem szánja diskurzus elméletét elsődlegesen kommunikációs modellnek illetve elméletnek, viszont forradalmi szemléletváltást valósít meg, amennyiben a emberi és a nem emberi természet olyan koegzisztenciáját feltételezi a diskurzuson belül, amely félelmetes következményekkel járhat a kommunikációs gondolkodás területén. Foucault ugyanis következtetéseiben eljut az organikus és a nem organikus szerveződések közötti kommunikáció anticipálásáig, melynek valódi következményeit még csak megbecsülni vagyunk képesek.
A diskurzus elmélet, azaz az a hipotézis, mely szerint minden létezés reprezentáció, illetve valamennyi reprezentáció létezés, és e kettő eredendő szintézise maga a diskurzus, mely az általában vett tudás dinamikus lehetőség feltételeit jelenti, alapjaiban az organikus és a nem organikus metszéspontjában keletkezik (A szavak és a dolgok ,347.o.). Történelmileg minden diskurzus a nyelvi kifejezés mentén keletkezik, azonban történetileg nem szükséges a nyelvi hordozó maradnia, azaz léteznek olyan diskurzusok, melyek az eredet kérdését nem nyelvi eszközökkel fejezik ki. Foucault központi problémájává ezért válik az őrültség, ugyanis a pszichotikusságban jelenik meg adekvátan az organikus és a nem organikus kapcsolata.
Foucault diskurzus elméletében nem törekedett szisztematikus kidolgozásra, bár tárgyalási módszere igen módszeres. Az organikus szerveződés mindig tipizáltan kommunikál, azaz sémákba szervez információkat. Az anorganikus szerveződés azonban ezt nem teszi, voltaképpen egy eredendő elidegenedést kommunikál, az anorganikusság közvetve megadja az organikus reprezentációs sémáit, ezáltal kijelöli az adott organizmus megismerésének lehetőség feltételeit, de önmagát a megértésben sosem teszi átláthatóvá (Uo., 270.o.). Ha feltétlenül meg akarjuk nevezni ezt a kommunkációs típust, talán a legtalálóbb az anorganikus jelző lehetne.
Az anorganikus természet egyszerre strukturális és fenomenológiai, ugyanis eszmetörténetileg Foucault szerint mindkettő ugyan abból az antropológiai elidegenedésből ered, azaz a fenomenológiai elemzés minél inkább részeire bontja a jelenségeket, annál távolabbra kerül a jelenségeket meghatározó reprezentációk formájától, illetve a strukturalizmus minél jobban elemire akarja bontani a reprezentáció elemeit és működését, annál messzebb kerül a rájuk épülő jelenségektől (Uo.,337.o.) Valójában ez nem hiányosság, hanem az anorganikus kommunikáció lényegi sajátossága, következésképpen a diskurzus egyszerre magyarázó és leíró. Leírásával hatol be a magyarázatok terébe, és magyarázó erejével csatolódik vissza a leírások mezőjébe, azaz oszcillatív mozgást végez.
A diskurzus az az ontológiai tér, melyben a természetes és a nem természetes létezés történetileg összakapcsolódik. Ennek a mezőnek azonban Foucault szerint meghatározott szabályszerűségei vannak, azaz az organikus és anorganikus létezés találkozása nem minden esetben alkot diskurzust, amelyet a tudás alapegységének is nevezhetünk. Diskurzus keletkezik ott, ahol a (1) jelentettség, a (2) rendszerszerű kifejtés, a (3) konfliktusság, a (4) szabályszerűség, a (5) funkcionalitás és a (6) normarendszer együttes artikulálódása megjelenik (Uo., 403-404.o.) Ahol ezek a tényezők nem állnak fenn, ott nem beszélhetünk diskurzusról, avagy beszélhetünk egy létező diskurzus megszűnéséről.
Foucault diskurzus elmélete igen jól definiált és következetes, a konticipáció szerkezeti egységei, színterei, dinamikái szinte explicit módon kifejthetőek egymásból. Ennek oka, hogy Foucault mesteri módon alkalmazza eszmetörténeti vonatkozásokban is saját elméletét, azaz a karteziánus és a kortárs ideológiai mezőt szintén diskurzusként kezei. Teszi ezt nem önkényesen, azaz pontosan lehorgonyozza a diskurzus hat alapelemét a karteziánus reprezentáció elméletben [1], és feltételezi, hogy az a változás, amely életre keltette az irodalom és a filológia területeit, voltaképpen azt a nullpontot leplezik le, melyen keresztül a karteziánus reprezentáció fokozatosan átadta helyét a diskurzus elméletnek (Uo., 378.o.) Bár kétségtelen, hogy egy ponton Foucault érvelése kissé spekulatívnak tűnik, nevezetesen amikor a nyelviséget a diskurzus felbukkanási pontjaként akarja definiálni. Első lépésben megkísérli kimutatni, hogy a klasszikus reprezentációs elméletek (amikor a két jelenség közötti különbséget definiálják) előfeltételezik a ciklikus időbeliséget. A nyelv kérdése ebben a paradigmában még nem problematikus. Problematikussá akkor válik, amikor a reprezentációs elméletben feltűnik a lineáris időbeliség gondja (amikor két jelenség közötti hasonlóságot akarják definiálni). Ennek feltárásához módszertanilag zárójelbe kell tenni a reprezentációban megjelenő egyedi dolgok történetiségét (Uo.,311.o.) Azonban ha ez így van, akkor hiányos lépés pusztán azzal biztosítani a nyelviség primátusát a diskurzusok rendjében, hogy a nyelvhasználat gyors változásai miatt a reflexió folyamatos fáziskésében van magára a nyelvhasználatra vonatkozóan, amennyiben minden diskurzusnak alapvonása, hogy különböző mértékben ugyan, de a reflexió számára egyikük sem átlátszó (Uo., 317.o.).
Foucault elméletének alapjait Ricardo, Cuvier és Bopp munkásságában véli megtalálni, a mi szempontunkból azonban (az anorganikus kommunikáció) a leglényegesebb Cuvier biológiai és anatómiai rendszerének feltérképezése. Az emberi test szisztematikus és módszeres boncolása ugyanis a komplexitás olyan fokát nyitotta meg az episztemológiai tekintet előtt, amely az azt megelőző korokban ismeretlen volt. Foucault Galeniusz munkássága kapcsán kifejti, hogy a naív orvostudomány a betegségeket mint a belső harmónia megbomlását ismerte (A szexualitás története X.kötet,...), azaz a legfontosabb diagnosztikai kategória a keserűség-édesség, keménység-puhaság, nedvesség-szárazság volt. Cuvier munkásságával azonban a test belső tere nyílt meg a következő kategóriák szerint: (a) elsődleges illetve másodlagos szervek, (b) közvetlenül illetve közvetve látható szervek, (c) közvetlen illetve közvetett szervi funkciók, (d) szervi azonosságok illetve különbözőségek. Mindez azért döntő fontosságú, mert ezek az anatómai tekintetet Cuvier korában a klinikai szempontoknak megfelelően az élet és a halál oppozíciója uralja, következésképpen ezek a kategóriák a szerves és a szervetlen, a természetes és a nem természetes, az élő és az élettelen organizáció paradigmáit jelentik. (A szavak és a dolgok, 303.o.) Azaz az anorganikus szerveződés valamilyen formában a diskurzusok rendjében mindíg az élettelen, a halál konvergens terét jelöli. Vagyis a diskurzus nem csupán a reprezentáció és a létezés szintézise, illetve a tudás történeti lehetőség feltétele, hanem egyben az organikus és az anorganikus találkozási mezeje, az életfilozófia alapja is.
Foucault diskurzus elmélete metafizikai illetve történetmetafizika elmélet, és tagadhatatlanul uralja a tudományfilozófiától lényegileg elválaszthatatlan kritikai gondolkodás, mely Kant óta kísérti a nyugati filozófiát, bár ő maga tagadja, hogy a kantiánus vonalat követné (Uo., 273.o.) Mivel azonban a legtöbb kantiánus metafizika egyben tudománykritika is, ebben Foucault követi Fichtét, aki egy metafizikailag megalapozott általános tudománytant akart megvalósítani: a diskurzus elmélet tehát alapvető tájékozódási pontul kíván lenni az összes szaktudomány számára, bizonyos értelemben a diskurzus jelöli ki egy tudományterület lehetséges vizsgálódási területeit. A diskurzus mezeje elsődlegesen nem tudományos terület, mivel az organikus-anorganikus területe kívül esik a tudományos gondolkodáson, viszont meghatározza a tudományos gondolkodás horizontját, vagyis elég nehéz megjelölni a diskurzus elmélet eredeti alkalmazási területét, mivel lényegéből következően ez is oszcillatív mozgást végez a tudományos és a nem tudományos szférái között. Azonban fő kristályosodási pontokként mindenképpen megemlítendő az összehasonlító nyelvészet, az orvostudomány és a közgazdaságtan.
Foucault e három diszcíplina kiemelt metszéspontjaként a pszichoanalízist nevezi meg (Uo., 417.-420.). Ennek lényeges oka van, nem csupán Foucault személyes vonzalma és érdeklődése a pszichopatológia irányában. Voltaképpen a diskurzus elmélet a metanarratíva szintjén mint a pszichoanalízis ontológiája illetve mint metafizikája jelentkezik. Lacan (A fallosz jelentése, 1958.) és Foucault közös vonása, hogy az ember tudatalatti diszpozicióját az önmagától való elidegenedés állapotában rögzítik. A pszichoanalízis működése három metafizikai elemre vezethető vissza: (I) érték- és vágyképzés, (II) elfojtás, (III) az elfojtott értékek és vágyak szimbolikája. Az említett diszciplinák analóg értelemben a következő mechanizmusban konstituálják a pszichoanalitikus mezőt: a közgazdaságtan felmutatja a javakat és a köréjük szerveződő társadalmi és egyéni értékeket, a patológia kimutatja a rájuk rakodó vágyakat és azok torzulásait, a nyelvészet pedig feltárja azokat az értelmezési sémákat, amiben a rejtőző vágyak szóra bírhatók.
Számunkra (kommunikáció kutatók számára) e konstrukció legnagyobb hozadéka, hogy megnyitja az utat az anorganikus létezéssel való párbeszédre, amely a pszichoanalízisben mint elfojtott halálfélelem jelentkezik. Azaz a nem természetes szerveződéssel való találkozás mindig a halál közelségét vetíti elénk (Uo., 418.o.), vagyis az anorganikus megszólaltatását a halálfélelem megszelidítése jelenti. Ezért irányul a tekintet a pszichózisok irányába, illetve arra, ahogyan a modern társadalom az őrületet eszmetörténetileg definiálja. A kommunikáció ezzel transzcendens vetületet kap: már nem információk kódolásáról van szó, hanem olyan diskurzusok beszédéről, melyek az élet határfelületein helyezkednek el, és pozitív értelemben nem beszélnek semmiről.

Jegyzet:

[1] A karteziánus reprezentáció elméletnek a diskurzus elmélettel való 6 analóg eleme Foucault szerint a következő: (A) attribució, (B) taxonómia, (C) deszignáció, (D) deriváció, (E) struktúra, (F) kategorizáció (A szavak és a dolgok, 241.o.) [vissza]

Az összefoglalót készítette: Fellner Zoltán Ákos
2006. január 23.