Jan Bialostocki: Ikonográfia

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
A tanulmány a leíró és az értelmező ikonográfia elméletét mutatja be. Bialostocki meghatározásában az ikonográfia kifejezés a leíró, míg az ikonológia kifejezés az értelmező ikonográfia fogalmát jelöli.
A leíró ikonográfia azt vizsgálja, hogyan viszonyul az adott kor a vizuális szimbólumok használatához, a képek jelentésének meghatározásához. Mindig egy körülhatárolható korszak viszonyai között vizsgálja a műveket.
Az értelmező ikonográfia a művészeti alkotás tartalmát elemzi. Bialostocki meghatározásában az ikonológia történeti diszciplina.

Az elmélet érvényességi területe
Az elmélet minden korban és művészeti ágban megtalálható. Jelen van a festészetben, a szobrászatban, az irodalomban, a fotográfiában és az építészetben. Alkalmazási területe a művészettörténet, a műelemzés, a vallástörténet, az irodalomtörténet.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Az elméletben a vizuális kommunikáció érvényesül.

Az elmélet leíró, vagy magyarázó
Az elmélet leíró. Térben és időben ábrázolja az ikonográfia értelmezésének változásait, valamint az ikonológia elméleteit.

A koncipiálásba bevont funkciók

A képek iránt megnyilvánult magatartásmódok vizsgálata
A képek üzenetének, ikonográfiai rendszerének megértése
A kapcsolódó elméletek ismertetése

A koncipiálásba bevont szerkezetek, illetve szerkezeti egységek
A tanulmány két nagy szerkezeti egységre bomlik. Az első az ikonográfia történeti fejlődését mutatja be, a képek iránt megnyilvánult magatartásmódokat vizsgálja. Részletesen elemzi a középkori vallásos-, a reneszánsz- és barokk humanista ikonográfiai rendszert, annak szétesését, valamint az elmúlt két évszázad eredményeit.
A kutatás második része az ikonológia, azaz az értelmező ikonográfia fejlődését mutatja be, a jelentősebb elméleteket ismerteti.

A koncipiálásba bevont színterek
Bialostocki az ikonográfia értelmezésének változásait különböző terekben és egymást követő idősíkokban helyezi el.
Színterei: az antikvitás, a korai keresztény művészet, a középkor, a reneszánsz és a humanizmus továbbélése, a barokk, a realista festészet és a tizenkilencedik század művészete.

Az antikvitásban a görög és a római kultúra van hatással a későbbi európai jelképvilág kialakulására. Ebben a korban születtek meg az olyan meghatározó ikonográfiai formák, mint a megszemélyesítés, az allegória, vagy a külső dialógusforma. (Ez az ember önmagával folytatott dialógusa-vívódása, egy külső transzcendens hatalommal ábrázolva.)
A korai keresztény művészet megteremtette a saját allegorikus képrendszerét és létrehozta az ikon portré kultuszát. A bizánci kereszténységben megszületett ikonográfiai doktrina máig meghatározza a görög-keleti egyház ábrázolási szabályait.
A középkor jellemző ikonográfiai sajátossága az "univerzális szimbolizmus" volt. A teológusok két típusú szimbolizmust különböztettek meg. Az egyik a jelentéssel felruházott érző dolgok, a másik a konvencionális jelek csoportja. A kor ikonográfiájára a szimbolikus és didaktikus gondolkodásmód volt jellemző. Az alkotások célja a mindenki által való értelmezhetőség. Fontos szerepe volt a hagyományoknak az ahhoz való kötődésnek.
A reneszánsz ikonográfiában többnyire a történet, azaz az "istoria" állt a középpontban. A korai reneszánsz nagyobb érdeklődést tanúsított az ábrázolás mikéntje, a "szép és helyes specifikus problémái" iránt és kisebb hangsúlyt fektetett magára az ikonográfiai tartalomra. A korra jellemző költészeti és irodalmi témák (a "poesia") megjelenése. Az itáliai reneszánsz bonyolult szimbólumrendszert alkalmaz, amely főként csak egy szellemi elit számára értelmezhető.
A humanisták "beavatottaknak szóló titkos nyelvnek tartották a művészetet, a szavak és a vizuális jelek összekapcsolása az irodalom és a művészet sajátos unióját eredményezte, amely az impresában (személyes jelkép), a hireoglifában és az emblémában jutott kifejezésre." A reneszánsz kultúrához kötődik az első ikonográfiai művek megjelenése is. A Tridenti zsinat után külön vált a vallásos, valamint a humanista szimbolizmus.
Észak Európában megszületett egy új jelenség, a "rejtett szimbolizmus", amelynek során a szimbolikus tárgyakat olyan realizmussal ábrázolták, hogy azokat nem lehetett megkülönböztetni a többletjelentéssel nem bíró tárgyaktól. A tizenhetedik századi holland realisztikus festészetben jelentek meg először a mindennapi témák ábrázolásai.
A barokkban az ellenreformáció ortodox katolikus ikonográfiája volt jellemző, tovább virágzott az allegorikus művészet. A kor teoretikusai számára az allegorikus üzenetek világossága, érhetősége jelentette a legnagyobb problémát. "A későbarokk allegória legfőbb törekvése már az volt, hogy egyensúlyt tartson a lapos redundancia és a teljes kifejezhetetlenség között." A tizennyolcadik században széthullott az ikonográfia addigi rendszere, az alkotásokban új forrásokat kezdetek keresni. A romantika az ikonográfia terén szakítást jelentett a múlttal. Megváltozott az egyén társadalomhoz való viszonyulása a világhoz, a romantika nem alakított ki új ikonográfiai rendszert, hangulati kifejeződésként értelmezte a képeket.

A tanulmány második része az értelmező ikonográfiának eddigi elméleteit tekinti át. Ennek hangsúlyos képviselői: Giovanni Pietro Bellori, az első ikonográfia kutató, Aby Warburg nemzetközi iskolája a huszadik század elején, valamint Erwin Panofsky háromlépcsős értelmezési modellje.

A koncipiálásba bevont dinamikák
Az alkotás és az üzenetet értelmező befogadó közötti viszony változásai.

A keresztény ikonográfiában: a vallás határozza meg a jelképvilágot, az ikonográfiai rendszert.
A középkorban a mindenki általi érthetőség a legfőbb cél. Az alkotás írásként szolgál azok számára, akik nem tudnak olvasni.
A reneszánsz bonyolult szimbolisztikáját csak egy kiválasztott, beavatott réteg értheti meg.
A barokk célja az értelmezhetetlenség és a banális szimbólumvilág közötti egyensúly megtalálása volt.
A romantika a lélek szabadság iránti vágyódását, az egyén világhoz való viszonyulását jelenítette meg.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
A tanulmány kapcsolatba hozható:

Erwin Panofsky háromlépcsős értelmezési modelljével
Ernst Gombrich művészetelméletével

Az elmélet-alkotás célja
A szerző célja, hogy bemutassa az ikonográfiai rendszerek alakulását az antikvitástól napjainkig, valamint összegezze az ikonológia tudományában eddig megjelent fontosabb elméleteket.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Bialostocki meghatározásában az elméletet a műelemzés és műértelmezés során alkalmazzák. A szerző többségében festészetből hozza példáit.

Az elmélet háttérdiszciplinái

művészettörténet
vallástörténet
mitológia
filozófia
irodalomtudomány
történettudomány.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel

Ian Bialostocki: Iconography. In: Dictionary of the History of Ideas, New York, 1973. Magyar kiadás: Az ikonológia elmélete, JATEpress, 1997. (226-252.old.)

Gombrich, E.H.: Ziele und Grenzen der Ikonologie, Köln, 1979.

Panofsky, E: A jelentés a vizuális művészetekben, Gondolat, Bp., 1984 (ford. Tellér Gy.)

Panofsky, E: A képi alkotások leírásának és tartalomelemzésének problémájához In: A jelentés a vizuális művészetekben, Bp.1984.

Panofsky, E: Ikonográfia és ikonologia: bevezetés a reneszánsz művészet tanulmányozásához In: A jelentés a vizuális művészetekben, Bp.1984.

Bialostocki: A "kerettémák" és az archetipikus képek In: Régi és új a művészet, Bp. 1982.

Jung, C.: Az ember és szimbólumai, Bp.1993

Az összefoglalót készítette: Somogyi Zoltán
2005. december