Schöpflin György: Az identitás dilemmái. Kultúra, állam, globalizáció
Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004

Schöpflin György alapvető állítása az, hogy az explicit reflexió és ennek alapján megkötött szerződések mellett minden társadalom, a modern társadalmak működését is meghatározzák olyan folyamatok, amelyek az elfedettség (occlusion) dimenziójában működnek. Ilyenek lehetnek például a cselekvés nem szándékolt következményei, Schöpflin azonban főképp a közös kulturális minták, szimbolikus konstrukciók, mítoszok, rituálék stb. erejére koncentrál. A könyv ezt az elméleti állítást fejti ki, majd ennek következményeit vizsgálja a kultúra, a modern állam és a globalizáció egymáshoz való viszonyában. Mivel a könyv régebbi tanulmányokat összesít, gyakran találunk benne ismétléseket, illetve Schöpflin néhol érzelmi vagy retorikai érveket is használ. Ezeket figyelmen kívül hagyva a továbbiakban megpróbálom nagyban vázolni a könyvből kiolvasható gondolati konstrukciót.

Az elfedettség ereje
Az elfedettség problematikáját Schöpflin az esetleges egyéni tudás közösségi tudássá való kódolása mentén vezeti be. Mindent lehetetlen tudni: a közösen kodifikált tudás rostál, strukturál, s tökéletes áttekintés hiányát a kollektív tudás koherenciájával pótolja. Mindennek motivációját Schöpflin Bergerre és Hankissra (később Eliadera) hivatkozva abban adja meg, hogy "amikor az emberek közösségeket hoznak létre, az a cél vezeti őket, hogy megteremtsenek és megtartsanak egy olyan összefüggésrendszert, mely érthetővé teszi a körülöttük levő világot és megszüntetheti a félelmet". (15.) A tudásnak ezen formái nem egyértelműek, hanem feltételezettek, ezért a koherencia fennmaradása érdekében a közösség elvágja az ellenőrzésükhöz vezető utat: szakralizálja őket, megokolásuk helyett a szokásra hivatkozik stb.
A felvilágosodás megtagadta ennek a fajta tudásnak a létjogosultságát: semmi nem bújhat ki a reflexió, kritika és újragondolás alól. Schöpflin szerint az elfedettség ettől függetlenül a modern közösségi lét egyik alapvető alkotóeleme maradt, mindannyian egyszerre vagyunk letéteményesei a felvilágosodás hagyományának és saját nem megkérdőjelezett kulturális normáinknak. A felvilágosodás univerzális igénye felől az elfedettségnek nincsen létjogosultsága, tehát makacs fennmaradását nem lehet megmagyarázni, hacsak nem valamiféle alapvető butaság vagy rosszindulat (Urdummheit, írja Schöpflin) felől. Ezzel szemben Schöpflin amellett érvel, hogy lehet és kell is racionálisan vizsgálni ezeket a jelenségeket, vagyis másfelől: hogy rendelkeznek racionalitással, fontos funkciókat töltenek be, és ahelyett, hogy marginalizálnánk őket, tekintettel kell lennünk rájuk.
Az, hogy az elfedett szimbolikus struktúrák koherenciát teremtenek egy közösségben, a hatalom eszköze is lehet egyben: a diszkurzus monopolizálása, naturalizálása a hatalom sűrítését szolgálja. A hatalom kulturális kontextualizálása így Schöpflin szerint tisztázza a partikularizmus és univerzalizmus közti ellentétet (a hatalom beszédének univerzálisnak és magától értetődőnek kell mutatkoznia). Másrészt, mint később az új-foucaultizmus tárgyalásánál kiderül, éppen emiatt nem gondolja tarthatónak azt az álláspontot, hogy mindenfajta hatalom rossz, és a tudatosítással felszámolható. A diszkurzusok koherenciája és a hatalmat fenntartó kulturális sűrítés közti kapcsolat a közösségek egyik alapvető jellemzője szerinte. A jelentés sűrítését és egyértelműsítését nem ítélhetjük el eleve, hiszen mindannyiunknak szüksége van rá.

Kultúra
A közösségi és egyéni identitások kölcsönös függésében a közösségi önazonosság egyaránt építkezik az explicit és doxa jellegű tudások szintjén. A "gondolatvilágok" a problémákról való gondolkodást határozzák meg, a "gondolati stílusok" pedig azt, hogy mindez hogyan jut kifejezésre. Schöpflin szerint az etnikai és nemzeti identitások olyan gondolatvilágokat hoznak létre, amelyek választ kínálnak minden kérdésre, ezeket nevezi kozmológiáknak. (41.) Az ilyen diszkurzív mezőt olyan határok keretezik, amelyeken közösségek mint egészek nem képesek átlépni. Minden közösség kialakítja viszont a liminalitás zónáját, ahol olyan potenciálisan ártalmas gondolatok laknak, amelyekhez a közösség viszonya tisztázatlan.
A mítoszt Schöpflin a közösség fenntartásában betöltött funkciója szerint határozza meg: olyan morális tartalmú ideák csoportja, olyan narráció, amit a közösség magáról mint ilyenről elmond. Egy közösségben szinte lehetetlen fenntartani a teljes egyetértést, ezért a racionális egyezkedés mellett létfontosságúak a szolidaritást konszenzus nékül is fenntartó mítoszok, szimbólumok, rituálék rejtett jelenségei. Éppen ezért ezekkel szemben nem lehet "felvilágosítani", "hibát" kijavítani: a közösség ezt támadásként érzékeli, mivel a mítosz az elfedettségben működik. A nacionalizmusok sem számolódnak fel attól, ha kifejtjük, hogy a mítosz nem igaz.
"A közösségi jelentésben való osztozás nélkül nem vagyunk képesek értelmezni a világ bonyolultságát" - írja Schöpflin. A mítosz komplexitása azonban mindig kisebb, mint a társadalmi valóságé. Ha több mítosszal rendelkezik, az rugalmasabbá tehet egy közösséget, alapvetően azonban Schöpflin szerint el kell fogadnunk, hogy az elfedettség ugyanannyira korlátoz, mint amennyire nélkülözhetetlen.
Egy bizonyos közösségi múlt ápolása a kulturális reprodukciónak, erkölcsi iránymutatásnak és az identitás fenntartásának kulcsfontosságú eszköze. Természetesen nincsen egyetlen, objektív történelem, de az is természetes, mondja Schöpflin, hogy minden közösség úgy tesz, mintha az övé az volna. Különösen akkor látványos ez, amikor a közös múltú etnikumok közt konfliktusokat gerjeszt. A felvilágosodás az általános, objektív történelem ideálját is megfogalmazta, és a marxista történelemszemlélet tekinthető ezen ideál egyik betetőzésének. A politikatörténet azonban a nemzetállamok történelme maradt, s a 19. század során politikailag megalapozott történelmek csatáztak azon, hogy kinek van joga arra, hogy államalkotó közösségnek tekintsék.
Összefoglalva Schöpflin alapvetését, minden emberi tevékenységet és tudást (Bergerre és Luckmannra hivatkozva) konstruáltnak tekint, és azt a durkheimi kérdést teszi fel, hogy hogyan tehetnek szert emberi konstruktumok kényszerítő erőre. A maga részéről mindezt az állam és a demokrácia kapcsolatában vizsgálja a továbbiakban.

Állam
A 17. századtól az állam összetartó- és kitermelőereje megnőtt, s ez nagyobb hatalmat jelentett az információ és a gondolatok megszervezésére. Megnőtt a koherencia létrehozásának és fenntartásának, ezáltal a kulturális normák és a hatalom sűrítésének a képessége is, különösen amiatt, hogy az állam elsőbbséghez jutott a szimbolikus erőforrások létrehozásában és az állami tulajdonságok összegyűjtésében. Az általános adóztatás révén az állami erőforrások megnőttek, pénzügyileg már nem volt kiszolgáltatva a kereskedő elitnek, egyaránt hatékonyabbá vált a belső kényszer és a külső harcok tekintetében.
A nyugat-európai hagyomány, írja Schöpflin, az autonómia és a központi irányítás közt félúton helyezkedett el, hagyományosan nem volt lehetőség arra, hogy az állam vagy a társadalom monopolizálja az irányítást. A modern állam számára ekkor látszott lehetőség erre, azonban rá kellett jönnie, hogy a hatalomhoz polgári beleegyezésre van szüksége. Ha pedig az állam hatalma a konszenzus, ehhez új legitimációs formára volt szükség, nyilvánosra és hallgatólagosra egyaránt.
Schöpflin fontos állítása, hogy a társadalmi szerződés metaforája nem teljes, (nem ad választ olyan helyzetre, amikor a közösség egy tagja nem változtatni, hanem kilépni akar; az embereket valójában nem kérdezik meg arról, hogy melyik államban akarnak élni stb). A szerződéses logika mellett a demokrácia nagyban épül olyan elfedett közös mintákra, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a kooperáció fenntartását. Mindezt egy dinamikus folyamatként magyarázza: a premodern etnicitásnak nem voltak olyan következményei, mint ma, a hatalom inkább feudális, dinasztikus és vallási lojalitások keverékén alapult. Ahol ez egybeesett az etnicitással, erősítették egymást, az az általános feltételezés azonban, hogy a modern államok etnikai alapon alakultak ki, lehet utólagos is. A modern állam igyekezett olvashatóvá, láthatóvá tenni az embereket népszámlálások, térképek, nyilvántartások, bürokratikus eljárásmódok stb. révén, ezáltal pedig az emberek is kezdték felismerni egymást, közös érdekeiket és hatalmukat, ami addig csak az arisztokráciára volt jellemző. Azokban az államokban, ahol nem hatott ilyen politikai erő, a koherenciát más alapon, főképp etnikai alapon ragadja meg a hatalom. A modern tömegdemokrácia kialakulásában mindezek a folyamatok úgy hatottak, hogy az állam kapacitásával a társadalom kapacitása is nőtt, a modernitás diverzifikáló és dinamizáló erejének következtében azonban az állam racionalizáló hatalma összeütközött a társadalom növekvő diverzitásával, miközben rá is szorult a társadalmi legitimációra. Így állt fel az a Schöpflin által nehezen megoldhatónak nevezett egyenlet, ami a demokratikus kormányzás alapja lett, miszerint a közmegegyezésen alapuló hatalom növeli az állam teljesítőképességét.
Mindez a modern államok "klubjába" későn érkezők számára kevésbé volt egyértelmű. Rájuk már (a hatalmi különbségből is fakadóan) olyan normák átvétele hárult, amelyeket más országok elfedett normái is alakítottak.

Felvilágosodás, új-foucaultizmus, új identitások, multikulturalizmus
Schöpflin hangsúlyozza, hogy a felvilágosodás univerzalisztikus normái ugyancsak partikulárisnak tekinthetők, még Európán belül is, s terjesztőiknek tekintettel kellene lenniük erre. A vallás azon ígéretét, hogy önsanyargatás révén transzcendens értékekhez juthatunk, a felvilágosodás úgy szekularizálja, hogy a céltudatos racionális gondolkodás és cselekvés nyomán ígér általános jólétet. A különböző minták koherenciáját nem az egyház tekintélye garantálná itt, hanem feltételezetten mindannyiukban meglévő közös mentális képességek. Schöpflin szerint azonban ez az emancipáció azt feltételezi, hogy az összes határ felszámolása lehetséges és szükséges. A rendszer folyamatos kritikus újragondolása, a transzcendens cél relativizálása pedig összezavarja a motivációkat.
Az "új-foucaultizmust" kritizálva azt írja, a mindenütt jelenlévő hatalom folyamatos leleplezése egy idő után érdektelen. Meg kell találni a megfelelő szimbolikus és intézményes keveréket és általánosan elfogadott kritériumokat, meg kell szervezni a hatalommal felruházott szereplőket és megvédeni a hatalomból eltávolítottakat, de figyelmen kívül kell hagyni a jelentéktelen eseteket, írja. (137.) Szükség van a hatalom sűrítésének képességére: meg kell tartani ezt a legfontosabb integrátort a szereplők és a hatalom elburjánzása közepette úgy, hogy a dinamikus változásban a mitikus-szimbolikus autoritás szilárd marad. A Durkheim és a neo-durkheimiánusok állítására utal az új-foucaultizmussal szemben: elfedettség van, és meg kell értenünk. Az új-foucaultizmus a mindenütt jelenlévő hatalomban az egyéni szabadság korlátozását látja, s a kollektív normák és jelentések is olyan hatalmi manipulációnak minősülnek, amelyeket a társadalomtudomány felelőssége leleplezni és megszüntetni. Schöpflin szerint azonban a végleg felszabadított egyének számára "ezen sűrűsített jelentések nélkül az ő saját megnyilvánulásaik sem jelentenének többet, mint egymással semmiféle kapcsolatban nem álló egyének által kiadott hangokat" - a kommunikáció eredendően olyan dolog, ami közös normák közös fenntartásán alapszik.
Figyelemre méltó, mondja Schöpflin, mekkora hangsúly jut az etnikai identitások támadásának a "korlátozó" kulturális normák leleplezésekor. Ezt ő mélységesen politikus, hegemón gesztusnak tartja, a befolyásosok elsősorban egy univerzalizált angolszász modellen alapuló diskurzusának.
A multikulturalizmus jellegzetes félmegoldás szerinte, ahol arra biztatják az asszimilálandó csoportokat, hogy egyes kulturális tulajdonságaikat tartsák meg, ezekben az assszimiláló hatalom azonban egyoldalúan válogat (a nyelvet nem hivatalosítják stb.), illetve a teljes kulturális integráció esetében sem hajlandó végül is asszimilálni az etnikailag különböző csoportot.
Az új identitás-diskurzusokat (ilyennek minősíti a feminizmust, környezetvédelmet stb.) szembeállítva az etnikai identitással azt állapítja meg, hogy míg az előbbiek határtalanul univerzalizálni próbálják a saját beszédüket, az etnikai identitás igényei nem terjednek túl az etnikum határain, ezért sokkal inkább alkalmasak a modern világban közösségek integrálására, míg az új identitás-diskurzusok a közpolgáriság előnyeit kihasználva annak felszámolásán dolgoznak.

Maradványok
A maradványok jól megalapozott, önmagukat újrateremtő kulturális normák, az általuk tartalmazott morális és ontológiai kódrendszer túl tudja élni az explicit doxa megváltozását. Schöpflin az európai modern állam tekintetében vallási és kormányzati maradványokat elemez.
Vallási maradvány szerinte például, hogy míg a katolikusok számára a törvény egy ideált, a protestánsok számára inkább előírást jelent. Protestáns vallási maradványnak tartja a zsírok elleni aszketikus küzdelmet, a biztonsági kultúrát, illetve hogy a tudományos tény metaforája helyettesíti a hitet. Római katolikus maradvány (főképp az ellenreformációé) a misztikus közvetítés visszahozása, a kérdezés kizárása és a hierarchia legitimációs ereje, valamint hogy a gondolatokat a forma és a stílus integrálja. Ortodox maradvány a fizikai és a metafizikai egységes harmóniában való szemlélete, ahhol az evilági nem válik el a túlvilágitól, és az egyéni sem a közöstől. Ennek következtében itt nincsenek sem újratárgyalható igazságfelfogások, sem a forma által meghaladható lényeg, hiszen az ortodox lényeg már meghatározott a szent által. Az ortodox maradvány hatása miatt a kelet-európai országokban más volt a kommunizmus recepciója is, s a démosz-fogalom is eltér a nyugatitól.
A kormányzati maradvány fogalma arra utal, hogy azonos hatalom tapasztalatában élő emberek felhalmoznak egy azzal kapcsolatos kulturális tőkét, ami nagyon nehezen változik meg. Erre példaként Délkelet-Európa és Közép-Európa EU-csatlakozási esélyeit hozza (Délkelet-Európára szerinte már nem fog sor kerülni a bővítésben 192.) Az EU-csatlakozás és a globalizáció kulturális sokkhatásként éri Közép-Európát, amit az EU xenofóbiaként értelmez és elutasít, s a Nyugat paternalista attitűdjét Kelet-Európa hosszú gyakorlata egészíti ki abban, hogy hogyan kell egyoldalú hatalmi kapcsolatokkal együttélni. Mindez újratermeli a térségre a modernitás kezdete óta jellemző bizonytalanságot, s bár az EU létrehozásakor egyik cél volt a kisállamok biztonsági aggodalmait kezelni, az EU-ra nézve végzetes hiba lehet, ha nem teszi, és hozzájárul a posztkommunista "liminális" (Bauman) állapot konzerválásához.
Dél-Kelet Európában, mondja Schöpflin, a szekularizáció, modernizáció hibrid módon ment végbe, nem tekinthető sajátnak. A félig konszenzuális, félig erőltetett átalakulások sorozata révén előállt modern helyzetben az etnikai egymás mellett élés premodern modelljei nem működnek. Ezeknek az államoknak a dilemmája, hogy a túlélés érdekében szükség van a modernizációra, ennek modelljei azonban kívülről érkeznek, a hatalom leginkább etnikai legitimációra támaszkodik, s a lakosság körében fennmarad a személytelen modernitással szembeni bizalmatlanság. Mindezek miatt Schöpflin szerint Délkelet-Európa nehezebben integrálható, mint Közép-Európa.
Közép-Európának nem volt alkalma arra, hogy saját nemzeteinek képére formálja a modernizációt. A kommunizmus az etnicitástól teljesen független, Schöpflin szerint túlegyszerűsítő identitást ígért, míg végül annak a komplexitásnak vált áldozatává, amit maga hozott létre. A kommunista minta uralkodása idején azonban az emberek a fennálló morális rend tagadásakor az etnicitáshoz fordultak, s a modern intézményektől való idegenkedés, a nemzeti kollektívum fölérendelése ezután is megmaradt, pedig az etnicitás csak a kollektív szolidaritást képes garantálni, a demokráciát és a civil aktivitást nem. A demokrácia vonzó, akár mitizált ideálja gyakran csak papíron valósul meg, demokratikus részvétel helyett inkább nemzeti szolidaritáson alapuló beleegyezésről beszélhetünk. Közép-Európa mitizálja a Nyugatot, a nem megvalósuló várakozásokra ellenhatásként pedig xenofóbiával reagál. A Nyugat sem képes a demokrácia deficitjét konceptualizálni, hiszen a saját normái etnicitásának tagadására épül, illetve nem érti, milyen különleges jelentősége van a térségben az etnicitásnak.
Schöpflin a közép-európai gondolati stílus következő jellemzőit sorolja fel: (212-214.)

jobban kedveli a vallási-morális metaforákat, mint a tudományosakat
a teljesség metaforáit állítja szembe a széttöredezettségtől való félelemmel
historizáló retorika (a kollektív jelentést a múltban keresi)
a múltat aktív szereplőnek tekinti, ami ellene hat az emberi akaratnak - inkább struktúrákban, mint pragmatikusan-pozitivistán gondolkodik, ahol az egyszer beazonosított strruktúrák értelmetlenné teszik az egyéni akaratot és felelősséget
esztétizálja a nem esztétikait
fél a marginalizálódástól, hogy nem kezelik egyenlőként, hogy eltűnik, ugyanakkor vonzódik a központisághoz, melyről részben tudja, hogy megvalósíthatatlan, mivel mitikussá vált
a közösséget és az etnicitást egynek látja, egymás mellett létezik az etnikai meghatározottság és ennek nyugati diskurzusokkal alátámasztott tagadása
az áldozatiság diskurzusai (a Nyugat kárpótlással tartozik) - ez nem általánosan jellemző, mondja Schöpflin
a "jó élet" máshol van

Schöpflin a fentebbi szempontok alapján elemzi, hogy az izraeli nemzetépítés hogyan használja a Holokausztot, hogy a magyarországi modernizációban játszott szerepük óta hogyan alakult a magyarországi zsidók és nem-zsidók viszonya, illetve hogy a Beneš-dekrétumok nyomán homogenizált Csehország miért kezeli ezeket elfedettként.

Globalizáció
Globalizációt emlegetni természetesen divat, vannak azonban nehezen kétségbevonható jelenségek, mondja Schöpflin. Ilyen szerinte az állam hanyatlása. A koherencia és rend forrásaként az állam kiiktatásával az etnicitás tolul előtérbe, az ez ellen ható áramlat pedig a nemzetközi civil identitás diskurzusa lenne, Schöpflin szerint azonban nem létezik az az univerzális identitás, amire ezek a diskurzusok törekszenek. Az univerzalizmus és a közpolgáriság mindig is támaszkodtak etnikai, partikuláris alapokra. A partikuláris identitások fundamentalizmusa és egy nemzetközi identitás erőltetése közti feszültségben még az ezekre a kihívásokra válaszoló nyelv sem létezik.
A golbalizáció nyomán a bevett hagyományok széthullanak, a jelentések sűrűsége feloldódik, a koherencia veszélybe kerül, túl gyorsan ahhoz, hogy pótolni lehetssen. Ennek eredményeképp a szolidaritás csökken, mivel kulturális jelentéseinket a társadalom többi tagja másképp értelmezi. Nő a kockázat, és nő a kockázat érzékelése is, mivel semmi nem teszi átláthatóvá ezeket a folyamatokat, nem tölti ki mítosszal a réseket. A koherens tudás szétesésével a "félelem redisztribúciója" következik be: egyénivé válik, mivel nincsen elég közös tudás ahhoz, hogy kezelhetővé tegye.
Az individuum felszabadításán, a közösen kódolt jelentések leleplezésén dolgozók nem látják, hogy a kollektivitás elnyel olyan felelősségeket, amelyek ennek hiányában az egyénre nehezednek, mondja Schöpflin. A kollektív identitásra a reflexivitás, transzgresszió, legitimációs támadások "eróziós" hatással vannak (260.), s ha meggyengül, nem tudja ellátnni történelmi feladatát.
Látnunk kell, mondja, hogy az individuum végső felszabadítása megszünteti azt a kontextust is, ami a racionális döntéshez szükséges. Ez a kontextus szükségszerűen kötött, s a tudás kollektív formáiban gyökerezik. A tudás, információ növekedésével és a kollektív kapaszkodók felszámolásával a döntés egyre nehezebb lesz. A tudás növekedése kevésbé eredményez emancipációt, mint inkább kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot.
Míg a jó kormányzat ragaszkodik a jobb eljárások, nagyobb nyitottság és átláthatóság normáihoz, és pragmatikus szellemben igyekszik felszámolni a kormányzás misztikumát, a mindennapi egyéni tapasztalat szintjén a bizalom és a közös jelentések eltűnése káoszt eredményez (a pereskedések növekvő számát hozza példaként Amerikában), s emiattt a koormányzat számára is túl sok lesz a tennivaló, eljárás, számítás.
A globális hatalom is igyekszik megteremteni a saját olvashatóságát, elsősorban gazdasági alapon. Már a személyt is inkább gazdasági, mint morális tulajdonságai alapján ítélik meg. Ahogyan a globális erők marginalizálják a biztonság forrásainak sokféleségét, úgy erősödnek a különböző csoport-identitások, s határaiknak a multikulturalizmus nevében való felszámolása csak további bizonytalanságérzetet és védekező bezárkózást szül.

Amerika és a globalizáció
Miért érzékeljük a globalizációt amerikanizálódásnak, mikor világos, hogy az amerikai értékek, Amerika érdekei és a globalizáció különböző dolgok? Schöpflin szerint Amerika azért olyan vonzó a globalizálódó világ számára, mert úgy tűnik, hogy megvalósítja az etnicitás nélküli közpolgári berendezkedést. Ma amerikainak lenni egyenlő az eredendő közpolgárisággal. A legtöbb etnikum esetében az etnicitás valóban csak címkeként működik, Schöpflin szerint azonban létezik egy etnikum, amelynek sikerült rányomnia a bélyegét a többiekre és a közpolgári normákra egyaránt, és ez az angolszász. Az amerikai identitás megértéséhez figyelembe kell vennünk kivételes történelmét: ez az ország modernként lépett a színpadra, nem rendelkezett nemességgel, parasztsággal, premodern kultúrával, stb. Észak sikeresen elnyomta azt, aki nem volt ilyen, s a kulturális tőke elvesztéséért cserébe a közpolgáriságot és a siker mítoszát kínálta fel. Továbbá létezett egy olyan hozzáértő elit, aki képes volt kulturális követelményeit a közpolgáriság nyelvén lefektetni. Ez adta az amerikai identitás univerzalizáló küldetését és ehhez kapcsolódó kiválasztottság-érzését, amit tovább erősítettek a protestantizmus maradványai, a "józan ész" és a pragmatizmus.
Európa igen fogékony ezekre az elvekre, írja Schöpflin, egyrészt amiatt, mivel az univerzalizmus, racionalitás és emancipáció összekapcsolódó ideáljait ő találta fel. Másrészt 45 és 89 közt az európai politikát az univerzalizmus vezette az európai integráció, jóléti állam, szocializmus, gazdaság, egyenlőség, haladás eszméiben, s a partikularizmust a nacionalizmussal, fasizmussal azonosítva marginalizálták, elit körökben ma sem vállalható. A felvilágosodás két örököse, a liberális demokrácia és a marxizmus az emberi motivációkat egyaránt a fogyasztói megelégedettségre vezették vissza, s nem voltak tekintettel szemantikai, kognitív, intellektuális törekvésekre. Az általuk lehetővé tett leegyszerűsített identitások még sérülékenyebbé váltak a kommunizmus bukásával, mivel még a szembenállás identitás-támogató ereje is megszűnt. Az EU által felajánlott identitás Schöpflin szerint gyenge ahhoz, hogy védelmet jelentsen a globalizációval járó bizonytalanság ellen, mivel nincsen egy eleve létező általános európai kultúra, az EU-ban érezhető technokrata eredete, s továbbra se tesz azért, hogy összefüggő szimbolikus hálót alakítson ki. A korábban saját partikularitásukat sikerrel univerzalizáló nagyhatalmak most a globális kihíváshoz képest partikulárisnak mutatkoznak, s ezt meglévő eszközeikkel nem tudják kezelni. Schöpflin szerint ebben a tekintetben a központ talán tanulhat azoktól az országoktól, amelyek mindig is ebben a helyzetben voltak.

A brit média tabloidizációja
Schöpflin szerint a globalizáció átláthatóvá tevő, egyszerűsítő erejével egy irányba hat az angol média esetében az angol pragmatizmus és pozitivizmus hagyománya. Míg a hatalom egyre többszintűvé, a társadalmi folyamatok egyre bonyolultabbá válnak, a média egyre inkább a személyes sztorikra, információ-értékű hírekre stb. koncentrál és egyre inkább elzárkózik attól, hogy megfelelő bonyolultságú magyarázatokat keressen. Ezzel gyakorlatilag negligálja saját szerepét mint a demokratikus állam és civil szféra közti közvetítőét, saját hatalmáért nem vállalja a felelősséget, s ez a klasszikus közpolgáriság konstrukciójának széteséséhez vezethet. Schöpflin szerint a közszolgálatiság állami megerősítésére van szükség.

A könyv következtetése az, hogy bár globális és belső erők, új identitások az átalakítása irányába hatnak, a modern állam még mindig a legalkalmasabb a koherencia és a biztonság fenntartására. Ehhez azokat a politikai és társadalmi eszközöket, amelyeket eredetileg anyagi hiányok kezelésére hoztak létre, át kell alakítani nem anyagi hiányok ellátására is, az anyagi egyenlőség fogalmát pedig az ekvivalencia, azonértékűség fogalmával kell helyettesíteni. A liberális individualizmus tiszta formájában az egyént kulturálisan meztelenül hagyja, aki nyelv és közös kulturális minták nélkül képtelen lesz kommunikálni. Ezeket a társadalom számára létfontosságú tereket az államnak kell megvédenie, "akár felismeri a társadalom ezt a szükségletet, akár nem" - zárja Schöpflin. (283.)

Leíró vagy magyarázó?
Magyarázó.

A koncipiálásba bevont funkciók:
elfedettség. a jelentés közösségi strukturálása. a közösségi szolidaritást konszenzus nélkül is fenntartó mitikus, szimbolikus, rituális elemek.

A koncipiálásba bevont szerkezetek:
modern állam, etnikumok, globális változások

A koncipiálásba bevont színterek:
Nyugat-Európa, Közép-Európa, Délkelet-Európa

A koncipiálásba bevont dinamikák:
a modern állam egyszerre alakítja és épít is a jelentéseknek a történelem során kialakult közös kódolására. A "későn érkezetteknek" már nem nyílik alkalmuk saját normáik képére formálni a modernizációt. A globális változások a saját partikularitásukat eddig sikerrel univerzalizáló központi államokat is partikulárisként mutatja. A közös jelentéshálók diverzitását felszámolva a globalizáció megszünteti az egyéni döntések rejtett közösségi kontextusát, s védekező fundamentalista bezárkózásokat szül. A koherencia fenntartásában továbbra is az állam lehet a leghatékonyabb aktor.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Berger: a társadalmi valóság konstruált, Durkheim: a társadalmi konstrukcióknak kényszerítő erejük van, Berger-Luckmann, Eliade: az ember alapvető egzisztenciális félelmét megszüntetendő él közössségekben és alkot közös szimbolikus konstrukciókat. (Részemről ezt fordítva mondanám: természetétől fogva közösségekben él és közös szimbolikus konstrukciókat tart fenn, ezekből kikerülve egzisztenciális félelem lesz rajta úrrá.)
Fentiek alapfeltevéseiből kiindulva kritizálja a multikulturalizmust és új-foucaultizmust.

Az elméletalkotás célja:
az államok és etnikai identitások helyzetének magyarázata a globalizáció kontextusában, a magyarázat alapján a helyes út megadása

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe, háttérdiszciplínái:
eredeti alkalmazási terepe: politológia, háttérdiszciplínái: történelem, vallásszociológia

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:
Bourdieu, Pierre, 1993: The Field of Cultural Production. Cambridge, Polity
Berger, Peter L., 1967: The Sacred Canopy: Elements of a Sociological Theory of Religion
Eliade: A szent és a profán


Az összefoglalót készítette:
Gagyi Ágnes
2005. június 23

 


[vissza a lap tetejére]