John L. Austin: Tetten ért szavak
A Harvard Egyetemen 1955-ben tartott William James előadások
(Sajtó alá rendezte: J. O. Urmson) Akadémiai Kiadó, Budapest 1990

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
Beszédaktus-elmélet. A nyelvi kijelentéseket cselekvésként, beszédaktusként (beszédtettként) felfogó és vizsgáló nyelvelmélet.

Az elmélet érvényességi területe
Nyelvtudomány, nyelvfilozófia, szociolingvisztika, pszicholingvisztika, filozófiai szemantika, pragmatika, szociológia, szociálpszichológia, kommunikációkutatás, társadalomelméletek.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
A beszédaktus-elmélet a szavak használatának tettként való értelmezésével a nyelvi cselekvés koncepciója. A leíró nyelvhasználattal szemben a cselekvéses nyelvhasználat központi szerepére utalva Austin azt állítja, hogy a nyelv kognitív funkciójával szemben a kommunikatív funkció az alapvető. A nyelv kommunikatív funkciójának hangsúlyozása a kommunikációnak egy olyan felfogása, mely szerint a kommunikáció nem vagy nem kizárólag gondolatok cseréje [1].

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Magyarázó. Az analitikus filozófia eszközeivel él.

A koncipiálásba bevont funkciók

Lokúció: a megnyilatkozás kimondásának aktusa.
Propozíció: a külvilág elemeire tett utalás és az ezekre vonatkozó ítélet kimondásának aktusa.
Illokúció: az az interperszonális cselekvésmozzanat (állítás, kérdezés, tagadás, ígéret, parancs, bocsánatkérés, esküvés, kérés, felszólítás, fenyegetés, előremondás, kiátkozás stb.), amelyet egy megnyilatkozás kimondásával végzünk, s amely az alanynak a megnyilatkozással kapcsolatos szándékával függ össze.
Perlokúció: az a reakció (cselekvésre indítás, meggyőzés, megijesztés stb.), amelyet a megnyilatkozás mint tett (lokúció) a hallgatóból, beszédpartnerből kivált, vagy mint hatás gyakorol rá.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek
Performatív és konstatív megnyilatkozások. A performatív (a kifejezés Austin által bevezetett neologizmus), vagyis "igével kijelölt interperszonális aktus" nem lehet igaz vagy hamis, hanem csak sikerült vagy sikerületlen. A performatívum sikerületlensége a mellélövés vagy a visszaélés. A konstatív (tényállást leíró) megnyilatkozásokra előbbivel szemben érvényesek az igazság vagy hamisság kritériumai.

A koncipiálásba bevont színterek
A hétköznapi emberi nyelv. A szavak és tettek világa. A társas emberi élet központi cselekvései, a ritualizált interakciók.
A cselekvésérték forrása (az illokúciós erő) nem a nyelvből származik, hanem a társadalmi viszonyokban, szerepelosztásokban keresendő, habár a nyelvben nem csak az intézmények szabályozta cselekedetek (esketés, elítélés, kinevezés), hanem a bármely helyzetbe beilleszthető performatívumok (ígérés, kérés, felszólítás, kérdés) is megvalósíthatók.

A koncipiálásba bevont dinamikák
A szavak-tettek dichotómia (akkor is cselekszünk, amikor állítunk vagy kérdezünk), a test-lélek és az anyag-szellem dichotómiák mintájára. Annak kérdése, hogyan válhatnak megnyilatkozások sem nem igazzá, sem nem hamissá.
Az egyéni felelősségvállalás (kötelességvállalás-ígéret), az autoritás (utasítás-engedélyezés) és az emberi viselkedés alapvető dimenziói.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
A nyelvfilozófiai előzmények (Frege, Russell, Moore, Wittgenstein, Carnap, Ryle) - különös tekintettel Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésére és Filozófiai vizsgálódásaira - komoly szerepet játszottak a beszédaktus-elmélet létrejöttében. A nyelvi-logikai elemzés újfajta módszert kínált az analitikus filozófia számára, és így lehetőséget adott a nyelvről való gondolkodás új módjaira. Egyre inkább teret nyert az az elgondolás, hogy beszédünket nem kizárólag szemantikai, hanem cselekvési szabályok is irányítják. Így Wittgenstein nyelvi játékokban elgondolt cselekvésközpontú nyelvfilozófiája akaratlanul is a legjárhatóbb útnak bizonyult Austin beszédaktus-elméletéhez [2].
Jürgen Habermas kommunikatív cselekvéselmélete már Austinból indul ki. De Habermas lokúció és illokúció eltérését kétféle attitűdként értelmezi: "Interaktív nyelvhasználat esetén azokat a kapcsolatokat emeljük ki, melybe a beszélők és hallgatók mintegy belépnek - mint például a figyelmeztetés, az ígéret, a kérés -, míg a megnyilatkozások propozícionális tartalmát csak megemlítjük. Kognitív nyelvhasználat esetén ezzel szemben a megnyilatkozás tartalmát olyan kijelentésként tematizáljuk, amely arról szól, ami a világban történik (vagy történhetne), s csak közvetve fejezzük ki a személyközi kapcsolatokat." [3]
Pierre Bourdieu vizsgálatai a rituális nyelv és nyelvi hatékonyság mögötti hatalmi összefüggések mentén szintén Austinra építenek. Értelmezésében a kommunikáció hatalma (amit valójában az illokúciós erővel azonosít) azokból a társadalmi viszonyokból fakad, melyek (mint szerep-hozzárendelések) biztosítják pl. a bírói ítélet vagy a névadás érvényesülését [4].
Strawson elkülöníti a partner függvényében érvényesülő kommunikációs szándékokat (ígéret, könyörgés, kérés) és a lényegileg konvencionális illokúciós aktusokat, ahol a szándék érvényesülése az intézményes aktus felismerésén alapszik [5].
Karl Bach és Ray M. Harnish odáig megy, hogy szembeállítja a kommunikatív, általános érvényű (a feltételezéstől az elvetésig) és a konvencionális, intézményhez kötődő (megállapító és ítélkező) illokúciós aktusokat [6].
A beszédaktus kérdésköre az egyre központibb szerepet játszó szándék-fogalom révén az intencionalitás-problematika keretébe ágyazódik. John Searle indirekt beszédaktusok-elmélete olyan nyelvfilozófiát körvonalaz Austin nyomán, mely egyesíti a hagyományos jelentéselmélet és a beszédaktus-elmélet megközelítését. Megnyilatkozásainkat propozíció és illokúciós erő kettősségében értelmezi, ahol az erő a propozíció függvénye [7].
Míg Jerold Katz ebből azt a következtetést vonja le, hogy az állítás-tárgyak propozíciók, s ezek lehetnek igazak vagy hamisak, maga az állítás azonban (mint művelet) beszédaktus [8], Paul Grice "társalgási maximák" elmélete az emberi kommunikációt a kölcsönös szándék-tulajdonítás keretében értelmezi [9].

Az elmélet-alkotás célja
Tettek és szavak dichotómiája helyett egységes, cselekvésközpontú nyelvelmélet megalkotása. Leíró nyelvhasználat (puszta nyelvtanszerűség) helyett... egyfajta emberi, szociális cselekvéselmélet létrehozása. A filozófiai szemantika megújításával akaratlanul is új távlatok nyitása a kommunikációkutatás számára.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
A hétköznapi emberi nyelv. A performatív és konstatív emberi megnyilatkozások.

Az elmélet háttérdiszciplinái
Ontológia, filozófiai szemantika, logika, analitikus filozófia, társadalomelméletek, szociálpszichológia.
Ugyanakkor a beszédaktus-elmélet átfogó filozófiai és szaknyelvészeti hatása mellett új lehetőségeket nyitott a pragmatikai, mondattani, társalgáselemzési, szociolingvisztikai, szociálpszichológiai, etnográfiai, pszicholingvisztikai és a gyermeknyelv-kutatással foglalkozó diszciplínák számára.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel

Austin, J.L. (1970. "Performative Utterances" In: Philosophical Papers. Oxford. 233-252.

Austin, J. L. (1973). "Performative, Constative" In: Caton, C.E. (ed.): Philosophy and Ordinary Language. Urbana, III. 22-33.

Geis, M.L. (1995). Speecah Acts and Communicational Interaction. CUP

Grice, H.P. (1957). Meaning. / Logic and Conversation. In: Cole, P.-Morgan, J. (ed.) Syntax and Semantics. Vol.3.: Speech Acts. N.Y. Academic Press. 233-250. (Magyarul: Pléh, Cs.- Síklaki I.-Terestyéni, T. (szerk) 1997. Beszédaktus-kommunikáció-cselekvés. Budapest. Osiris. 188-198.. és 213-228.)

Pléh, Cs.(1990). A szaván fogott szó. In: Austin, J.L. (1990). Tetten ért szavak. Budapest. Akadémiai. 7-25.

Sbisá, M. (1992). Speech Acts, Effects and Responses In: Parrett-Verschueren: (On) Searle on Conversation. John Benjamins Phil. 101-112.

Searle, J. R. (1983). Intentionality. Cambridge. Cambridge University Press.

Searle, J. R.(1969). Speech Acts. An Essay int he Philosophy of Language. Cambridge. Cambridge University Press. (Magyarul: Pléh, Cs.- Síklaki I.-Terestyéni, T. (szerk) 1997. Beszédaktus-kommunikáció-cselekvés. Budapest. Osiris. 43-62. és 62-82.)

Searle, J. R. (1975). A taxonomy of Illocutionary Acts. In: Gunderson, K. (ed.) Language, Mind and Knowledge. Minnesota Studies in he Philosophy of Science, 7. Minneapolis. University of Minnesota Press.

Strawson, P. F.(1964). Intention and Convention in Speech Acts. Philosophical Review (73) 439-460. (Magyarul: Pléh, Cs.- Síklaki I.-Terestyéni, T. (szerk) 1997. Beszédaktus-kommunikáció-cselekvés. Budapest. Osiris. 198-213.)

Jegyzetek:

[1] Vö.: "a nyelvnek nem elsődleges funkciója a kommunikáció; a nyelv az önmagában álló reprezentáció világa. A nyelv gondolkodtató munkát végez, melynek eredménye vagy találkozik másokkal, vagy nem. A pusztába kiáltott szó is szó." Chomsky, N. (1975). Reflections on Language, N.Y. Pantheon Books. (Idézi Pléh, Cs.(1990). A szaván fogott szó. In: Austin, J.L. (1990). Tetten ért szavak. Budapest. Akadémiai. 13.) [vissza]

[2] Hamp, G. (1999). A társadalmi kommunikáció filozófiai aspektusairól. In: Béres,I.-Horányi Ö. (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest. Osiris. 294. [vissza]

[3] Habermas, J.(1979). Communication and the Evolution of Language. Boston. Beacon. (Idézi Pléh, Cs.(1990). A szaván fogott szó. In: Austin, J.L. (1990). Tetten ért szavak. Budapest. Akadémiai. 13.) [vissza]

[4] Bourdieu, P.(1982). Ce Que Parler Veut Dire. Paris. Fayard. [vissza]

[5] Strawson, P.F.(1964). Intention and Convention in Speech Acts. Philosophical Review (73) 439-460. (Magyarul: Pléh, Cs.- Síklaki I.-Terestyéni, T. (szerk) 1997. Beszédaktus-kommunikáció-cselekvés. Budapest. Osiris. 198-213.) [vissza]

[6] Bach, K.-Harnish, R.M.(1979). Linguistic Communication and Speech Acts. Cambridge. Mass. The MIT Press. [vissza]

[7] Searle, J.R.(1969). Speech Acts. An Essay int he Philosophy of Language. Cambridge. Cambridge University Press. (Magyarul: Pléh, Cs.- Síklaki I.-Terestyéni, T. (szerk) 1997. Beszédaktus-kommunikáció-cselekvés. Budapest. Osiris. 43-62. és 62-82.) [vissza]

[8] Katz, J.J. (1977). Propositional Structure and Illocutionary Force. N.Y. Crowell. [vissza]

[9] Grice, H.P. (1957). Meaning. Philosophical Review. 377-388. és Logic and Conversation. In: Cole, P.-Morgan, J. (1975). Syntax and Semantics. Vol.3.: Speech Acts. N.Y. Academic Press. 233-250. (Magyarul: Pléh, Cs.- Síklaki I.-Terestyéni, T. (szerk) 1997. Beszédaktus-kommunikáció-cselekvés. Budapest. Osiris. 188-198.. és 213-228.) [vissza]

Az összefoglalót készítette: Magyar Ábel Ágnes
2005 június 13.