W. Barnett Pearce & Stephen W. Littlejohn: Moral Conflict, When Social Worlds Collide (1997)

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
Interperszonális és csoportos kommunikáció.

Az elmélet érvényességi területe:
Társas kapcsolatok, társas valóság(ok), konfliktusok, morális konfliktusok, mediáció, facilitáció, társadalmi viták, valamennyi alternatív konfliktuskezelési program ill. módszer.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Funkcionális kommunikáció fogalom.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet szintetizáló, magyarázó, ugyanakkor praktikus elmélet.

A koncipiálásba bevont funkciók:
Koordináció; koherencia; a jelentés összehangolt szabályozása; transzformáció; átmeneti-rendszerű gondolkodás (trans-system thinking)

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek:
Beszédaktusok; szemantika; nyelv; retorika; retorikai ékesszólás; világnézet; világkép; morális értékrend; egymással össze nem mérhető morális értékrend (incommensurate moral order); kozmopolita kommunikáció; transzcendens diskurzus (transcendent discourse); rekonstruktív posztmodernizmus; makacs és eredménytelen konfliktusok;

A koncipiálásba bevont színterek és dinamikák:
A konfliktusmegoldásban megszokott módszerek, mint például a meggyőzés, a kompromisszum, a konszenzus kialakítására tett erőfeszítések, morális konfliktusok esetében csak legtöbbször rontanak a helyzeten, és az egymással szembenálló felek közötti távolságot tovább növelik - írják a szerzők. A morális konfliktusok hátterében leggyakrabban egymással nem összemérhető (incommensurate) társas valóságképek összeütközése áll. Ilyenek például az abortusszal kapcsolatos viták; a vallás szerepe illetve helye a politikában és az oktatásban; az eutanázia kérdése; a gyermek nemének megválasztása; a melegek és a leszbikusok jogai; a környezetvédelemmel kapcsolatos szinte valamennyi kérdés. Az ezekben a kérdésekben mélyen érintettek legtöbbször polarizáló és megosztó kommunikációs mintákat alakítanak ki, amelyek tovább eszkalálják illetve mélyítik a konfliktust. Az ilyen konfliktusok - részletezik a szerzők -, olyan kommunikációs formák kialakítását követelik meg, amelyek messze túllépnek a nézeteltérések megoldására tett kísérleteken. A kommunikációelmélet eredeti szintézisének, valamint saját kutatási és gyakorlati megfigyeléseik és tapasztalataik segítségével Pearce és Littlejohn szemünk elé tárja azt a dialektikus feszültséget, amely a morális és egyéb konfliktusok kifejez(őd)ésében és elfojtásában nyilvánul meg, s rámutatnak, hogy ezt a dialektikus feszültséget át lehet transzformálni olyan módokon, amelyek egyéni tanulságokhoz - kommunikációs stratégiák fejlődéséhez -, valamint a társas tevékenység produktív mintáinak kialakításához vezetnek.
A könyv középpontjában a kommunikáció áll. A szerzők fő célja előtérbe állítani azt a nyilvánvaló kapcsolatot, ami a kommunikáció minősége és a kommunikáció végeredménye között van. Ellentétben azokkal, akik a konfliktust úgy tekintik, mint ami az emberekkel történik, s így a kommunikáció csupán eszköz a konfliktusok megoldásában - ők úgy gondolják, hogy maga a konfliktus és annak menete a kommunikációban teremtődik meg, abban bonyolódik. Az emberek ugyanis interakcióik során kerülnek egymással konfliktusba. Ez a megközelítés társas konstruktivista orientációjukból fakad, amelynek lényege, hogy az emberi valóságokat a társas interakciók következményének tekintik. Az emberek egy kommunikációs világban élnek - egy olyan világban, amely a kommunikáción keresztül jött lére. Megközelítésük élesen szemben áll a konfliktus tanulmányozásának hagyományos módjaival. Ahelyett, hogy a kommunikációt a konfliktus egy részének vagy aspektusának tekintenék, valamennyi konfliktus eszenciájaként tételezik. A konstruktivista szemlélet vezette a szerzőpárost arra, hogy olyan új kommunikációs formákat keressenek, amelyek hidat képeznek az egymással összeegyeztethetetlen világképek illetve világnézetek között.
Pearce és Littlejohn munkájuk során a folyamatorientált megközelítést részesítik előnyben, amely magának a konfliktusnak a szerkezetére összpontosít, szemben a korábbi következmény orientált (társas-csereelmélet) megközelítéssel, amely arra fókuszál, hogy ki nyeri meg a vitát (győztes-vesztes). Tehát konfliktus menedzsmentet szembe állítják a megoldással. Rámutatnak továbbá, hogy nem minden morális különbség eredményez konfliktust.
A szerzők a morális konfliktusokat a kommunikáció egy formájának tekintik; ugyankkor a kommunikációt folyamatként tételezik, de az mindig kontextus-függő. Ezen alapelvek felállításával olyan módszereket kívánnak adni, amelyek a konfliktusokat együttműködéssé alakítják.
A morális konfliktusokkal összefüggésben kitérnek a társadalmi vitákra is, s rámutatnak, hogy azok mennyire sekélyesek. Ez különösen igaz erkölcsi vagy morális dilemmával járó nyilvános vitákra. A morális konfliktusokban nemcsak az a probléma - mondják -, hogy nem születik megegyezés arról, hogy milyen kérdést bocsássanak vitára, abban sem tudnak egyezségre jutni, hogy mi számít releváns bizonyítéknak vagy elfogadható érvnek.
Pearce és Littlejohn az emberek közötti különbözőségek megközelítésének öt módját mutatja be: (1) Amikor a különbözőség észrevehetetlen vagy elhanyagolható, illetve nem tűnnek fenyegetőnek, az emberek olyan módon kommunikálnak, hogy mind a hasonlóságoknak, mind a (2) különbözőségeknek örülnek, méltányolják azokat, tehát nincs konfliktus. (3) Amikor a különbözőségek sokkal problémásabbak, az emberek a meggyőzés módszerével próbálják oldani a különbözőségeket, és tesznek kísérletet a másik megváltoztatására. A meggyőzéshez a beszélgetésben vagy a vitában közös alapelvekre van szükség és azonos szabályokra. Ám morális konfliktusok esetén éppen ez hiányzik, tehát a meggyőzés általában nem alkalmas megoldásukra. (4) A jelentős illetve zavaró különbözőségek előmozdíthatják azok elfojtását, elnyomását. A kommunikáció frusztrált, támadó, az elfojtás erőszakossá is válhat, ezért nem túl hasznos módja a konfliktus kezelésének. (5) Amikor a különbözőségek és a hasonlóságok felismertek, elismertek és elfogadottak, a kommunikációra jellemző a dialógus. Pearce és Littlejohn az interakciónak ezt az ötödik mintáját nevezi transzcendens vö. felülemelkedő diskurzusnak, amelynek célja egy új közös nyelv kialakítása, amelyen keresztül a felek összehangolhatják eltérő világnézetüket, világlátásukat, társas valóságképüket. Úgy tartják, hogy a transzcendens vö. felülemelkedő (transcendent) kommunikáció célja, hogy olyan kifinomult módokon juttassa kifejezésre a morális különbözőséget, amelyek a megértés és a tisztelet irányába mutatnak. Ez a fajta kommunikáció egyben kísérlet arra is, hogy új megvilágításba helyezze a konfliktust.
A szerzők idézik Kegan (1994) azon felvetését, mely szerint a jelen társadalma egy olyan iskolaként tételezhető, amelynek kötelező tananyaga, amely megköveteli a komplex gondolkodást, nem mindenki számára hozzáférhető. Kegan felvetését úgy magyarázza, hogy a legtöbben képesek megkülönböztetni az eltérő gondolkodásmódokat; azt is felismerik, hogy ezek bonyodalmakhoz vezet(het)nek az emberek között; sőt üzeneteiket is képesek úgy átalakítani, hogy az érthető legyen azok számára, akik másképpen gondolkodnak, mint ők - a probléma az, hogy a legtöbb ember nem képes kilépni saját gondolkodási rendszeréből, és azt úgy szemlélni, mint társas konstrukciót. A legtöbben nem ismerik fel, hogy a "valóság" nem állandó, változhatatlan igazság, hanem gondolatrendszerek között feszülő komplex és ellentétes erők sora. Ezt nevezi Kegan átmeneti-rendszerű gondolkodásnak (trans-system thinking), s a szerzők szerint ennek megértése nélkül az egyének nem képesek saját világszemléletük határait észrevenni, és a diskurzus olyan új formáit kialakítani, amely magába emeli vagy szintetizálja az egyébként egymással nem összemérhető (incommensurate) valóságokat. Kegan a tudatosság öt szintjét vázolja fel a gondolkodás komplexitásának fokozódása mentén. A gondolkodás ötödik szintjén, amit rekonstruktív posztmodernizmusnak nevez, a szerzők a morális konfliktusokhoz számos segítséget találtak.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Szociális vagy társas konstruktivista elmélet: a szerzők megfigyelése szerint, amikor két vagy több személy beszélgetésbe elegyedik egymással, a társalgás során egy társadalmi viszonyrendszert alakítanak ki, amely azután saját társas valóságképük megítélését is befolyásolja. A nyelv közös használata hozza létre, alakítja és határolja be a különböző társadalmi tereket, amelyekben élünk. Mindannyian a közös nyelvhasználat segítségével értelmezzük magunka és másokat; jelöljük ki a határvonalat önmagunk és a többiek között; és alakítunk ki bizonyos fajta orientációkat mások felé.

Az elmélet-alkotás célja:
A normál diskurzus meggyőzésre tett kísérletekből, frusztrált támadó beszédből, fenyegetésekből, s néha erőszakból áll. Az amerikai szerzőpáros meggyőződése, hogy túl lehet lépni ezeken a szokványos reakciókon, fel lehet hagyni kommunikációs stratégiákkal, s mindazokkal, akikkel nem értünk egyet, kapcsolatba lehet lépni egy új kommunikációs szinten, hogy elkerüljük a látszólag elkerülhetetlen spirált, ami legtöbbször a szakadék elmélyítéséhez, a másik leértékeléséhez és erőszakhoz vezet. Minderre az ún. transzcendens diskurzus (transcendent discourse) bizonyos formáinak alkalmazásán keresztül látnak lehetőséget. A transzcendens diskurzus a konstruktív dialógus lehetősége felé mutat egy olyan új kontextus megteremtésén keresztül, amelyben a különbözőségek megértésével alternatív választások ill. döntések mérlegelésére adódik lehetőség. "Amikor a normál diskurzus ítélkező, a transzcendens diskurzus megszakítja az ellenségeskedést. Amikor a normál diskurzusban meggyőzéssel próbálkoznak a felek, a transzcendensban vizsgálódni igyekszenek. Amikor a normál diskurzusban érvényesülni szándékoznak, a másikban a mérlegelés és a kritikai vizsgálódás a cél." (Moral Conflict 153) Transzcendens diskurzus alkalmazható mediátorok által az intervenció eszközeként; bírók által az összehasonlítás eszközeként; kritikusok által a véleménynyilvánítás eszközeként; hallgatóság által az elemzés eszközeként; vagy maguk a vitás felek által a konfliktus átalakításának eszközeként.
A szerzők célja az elméletalkotással, hogy rámutassanak: makacs morális konfliktusok nem könnyen rendezhetők illetve feloldhatók; sok esetben megoldásuk nem is lehetséges. Ugyanakkor számos ilyen konfliktust nem is kell megoldani, ám megvitathatóak sokkal emberségesebb, felvilágosultabb, egymás tiszteletét szem előtt tartott módokon, legalábbis "folytatni lehet a beszélgetést." (Rorty, 1979) Szükséges egy olyan forma vagy közeg, amelyben bizalom épülhet a konfliktus szereplői között; egy fórum, amelyen kérdések és vélemények hangozhatnak el anélkül, hogy az egyik fél (felek) befolyást kívánnának gyakorolni a másikra; és egy olyan atmoszféra, melyben saját meggyőződéseink megkérdőjeleződhetnek a változtatás kockázatával együtt, nem a másik fél nyomásgyakorlása vagy befolyása következtében, hanem az önreflexió által.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
A kommunikációelméleten keresztül megközelített morális konfliktusok - amelyekben, ahogy megfogalmazták, a résztvevők társas környezete vagy morális értékrendje aránytalanul eltérő - megoldásával kapcsolatban felvetik a szerzők az úgynevezett transzcendens diskurzus (transcendent discourse) gondolatát, továbbá a könyv utolsó fejezetében bemutatnak néhány pragmatikus projektet a konfliktusba való konstruktív beavatkozásra. (Ezek közül egynek - Public Dialogue Consortium - a működését ismertetem alább.)
Public Dialogue Consortium
Olyan kommunikációs szakemberekből, tanárokból és kommunikátorokból áll, akik intézményesíteni kívánják a nyilvános dialógus (társadalmi viták) továbbfejlesztett, bevált formáit. Az ún. "Kaleidoszkóp" szekciókon keresztül a PDC egy olyan fórumot kínál, amelyen a vitás kérdésekben egymással szembenálló felek megbeszélhetik és ütköztethetik nézőpontjaikat. A kaleidoszkóp szekciók különböző formákat alkalmaznak, ezek mindegyikét rendszerszemléleti megközelítés jellemzi. A rendszer-orientáció a kommunikációt az emberek közötti interakciónak tekinti, akként kezeli. A kommunikációt a nyelvtan és kontextus egyaránt alakítja. A rendszerszemléleti szakemberek sokkal inkább arra összpontosítanak, amit az emberek kommunikációs szituációkban csinálnak, és nem elsősorban az attitűdökre, meggyőződésekre. A kommunikáció továbbfejlesztése éppen ezért megköveteli a kontextus és a nyelvtan tökéletesítését, ami azon alapul, hogy világosan értsük: az emberek mit csinálnak kommunikációs helyzetekben.
A Kaleidoszkóp szekciók 40 percestől egész napos találkozók is lehetnek. Az ülések nyilvánosak. A résztvevők között jelen vannak az egymással szembenálló vélemények és szempontok képviselői és van egy közönség. A facilitátorok között van moderátor a résztvevők számára, és egy másik a közönség számára, illetve jelen van egy olyan csoport, amely reflektál az elhangzottakra. A Kaleidoszkóp szekcióknak öt célja van: (1) elismerést igyekszik kivívni az "ellenfelek" legitim érdekeinek; (2) tiszteletet meggyőződésük és tapasztalataik iránt; (3) mindkét oldal mögöttes (rejtett) meggyőződéseinek és értékeinek jobb megértését elősegíteni; (4) megpróbálja bemutatni illetve szemléltetni, hogy a vitázó felek hogyan alakítják a konfliktust közös akcióik által (együtt); (5) segíteni próbál abban, hogy a résztvevők ellenfelekként a negatív kommunikációs szokásoktól, rögzültségektől elmozduljanak, és azokat sokkal konstruktívabb módszerekkel helyettesítsék.
A PDC három módszert alkalmaz a negatív kommunikációs sémák áthidalására és a konstruktív kommunikációs minták előmozdítására: (1) A "Mi van akkor, ha …" kérdés következetes alkalmazásával igyekszik elmélyíteni a résztvevőkben saját erkölcsi-morális szempontjaik megértését; szélesebb keretek között bemutatni nézőpontjaik következményeit; elképzelni a lehetséges jövőt, kimeneteleket. (2) Az elismerő, méltányló érdeklődés hangján illetve azt tükröző kérdésekkel mindkét oldal nézőpontjában a rejtett pozitív aspektusokra irányítja a figyelmet. Nem a problémákra fókuszál, hanem a lehetséges megoldásokra. (3) Reflexió: egy olyasfajta hipotézisalkotás, amelyben a megkérdezett "visszatükrözi" (reflektál) a szisztematikus és elismerő kérdésekre alapozott vagy azokon alapuló lehetséges kapcsolatokat, kontextusokat, megoldásokat … jövőt. A reflexiók célja, hogy új értelmezési keretet biztosítson a résztvevők számára. A facilitátoroknak el kell kerülniük az autoriter véleménynyilvánítást, saját értelmezésük prezentálását, továbbá rugalmasaknak kell lenniük, hogy minél több értelmezést mutathassanak be.
Pearce és Littlejohn hajlik arra, hogy a morális konfliktusok hátterében gyakran a valóság eltérő szemlélete, értelmezése és az alapvető értékek eltérése áll. Mivel az egymással ütköző felek nem osztoznak közös paradigmán, a különbözőségek tradicionális kezelése tovább súlyosbítja a problémákat vö. morális konfliktusokat.
A PDC egy olyan modell, amellyel lehetségessé válhat, illetve elősegítheti az alapvető értékrendbeli különbségeken való felülemelkedést, továbbá elősegíthetné az eredményes, gyümölcsöző diskurzust morális kérdésekben. Az elméletalkotók kiemelik, hogy "a legjobb esetben a résztvevők a szekció után többé nem tekintik ellenfeleiket őrültnek, nemtörődöm, iskolázatlan, félrevezetett, erkölcstelen embereknek, hanem egymást belátással bíró polgároknak, akiknek jó okuk van azt hinni, amit hisznek." A résztvevők megtanulják, hogy együtt képesek felhagyni a destruktív, negatív interakciókkal és a kommunikációnak sokkal előrevivőbb formáit alakítják ki.

Az elmélet háttérdiszciplínái:
Kultúraelmélet; kulturális antropológia (Gerry Philipsen munkáit emlegetik és idézik is a szerzők); W. Barnett Pearce és Vernon Cronen - A jelentés összehangolt szabályozása nevű kommunikációelmélete; matematikai játékelmélet; dialóguselmélet.
A tudománytörténet, tudományfilozófia, a tudásszociológia és az erkölcsfilozófia segítségével mutatnak rá arra, hogyan kerülnek szembe egymással tradíciók és ütköznek össze erkölcsi meggyőződések, amelyek morális konfliktusok kialakulásához vezetnek.
A szerzők elméletalkotására hatással volt az amerikai pragmatizmus, különösen John Dewey, továbbá Ludwig Wittgenstein munkája. Noha eltérő módon, ám mindketten felvetette a nyugati társas elmélet radikális újragondolását - a folyamatos és befejezetlen társas tevékenységek megnyilvánulásainak leírását javasolták mindketten, szemben az eltérések között mutatkozó törvényszerű, szokványos kapcsolatok definiálására tett kísérletekkel.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

W. Barnett Pearce & Stephen W. Littlejohn (1997): MoralcConflict, When social worlds collide. SAGE Publications, Inc., California.

Rorty, R. (1979): Philosophy and the mirror of nature. Princeton, Nj: Princeton University Press.

Buber, Martin: Én és te. (Ford. és a kísérő tanulmányokat írta Bíró Dániel), Európa Kiadó, Budapest. 1999.

Kegan, R. (1994) In over our heads: The mental demand of modern life. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Az összefoglalót készítette:
Ferenczi Andrea
Budapest, 2005. január 10.