Lakoff-Johnson: Philosophy in the Flesh

George Lakoff és Mark Johnson a kognitív nyelvészetben ma már alapműnek számító Metaforákkal élünk (Lakoff-Johnson 1980) c. közös könyvük után a Philosophy in the Flesh-ben metaforaelméletükhöz a neurális hálózatok és az evolúciós pszichológia felől általános elméleti keretet dolgoznak ki, s az ez által megalapozott elemzést kiterjesztik olyan filozófiai kérdés-csomópontokban elhelyezkedő fogalmakra, mint az idő, az okozatiság, az én, az ész vagy az erkölcs. A könyv alcíme azt ígéri, hogy a testbe ágyazott ész (embodied mind) elmélete az egész nyugati gondolkodás számára jelent megkerülhetetlen kihívást. Azt gondolom, hogy a könyv attól függetlenül is érdekes a számunkra, hogy felfedezéseik és elméletük relevanciájának kiterjesztésekor mennyire óvatosak Lakoffék. Ez az érdekessége abban áll, hogy olyan tudásterületek közti határokon vág át, amelyeknek klasszikus elkülönültsége azt az ontológiai projekciót is sugallta, hogy az általuk vizsgált tárgyak is egymástól függetlennül működnek a világban. A Lakoffék ajánlotta koceptualizáció olyan összefüggések kimunkálására kínál eszközöket, amelyek más modellekben nem is mutatkozhattak volna összefüggésekként

Első és második generációs kognitív tudomány
A szerzők az általuk művelt diszciplínát a kognitív tudomány második generációjához sorolják. Az első generáció az 50-es-60-as évek kognitív tudománya lenne, amely az észt a testtől függetlenként, a kognitív reprezentációt szó szerintiként fogta fel, és funkcionalista módon az elme működésében a szimbolikus komputációk önálló folyamataira volt kíváncsi. Lakoffék szerint mindez jól illeszkedett a korszak domináns paradigmáihoz: a korai mesterséges intelligencia-kutatások, az információfeldolgozást vizsgáló pszichológiai irányzatok, a formális logika, a generatív grammatika és a korai kognitív antropológia szemléletéhez. Az elmebeli reprezentációk ebben a szemléletben fogalmakat jelentenek, amelyeket vagy más fogalmakhoz való viszonyuk határoz meg egy formális rendszerben, vagy pedig az, hogy valamilyen, a formális rendszeren kívüli dologra vonatkoznak. Az elme mindkét esetben, mint egy szoftver, a működése szempontjából a testtől függetleníthető, a gondolkodás pedig szó szerinti. Ezt az irányzatot Lakoffék "filozófiai kognitivizmusnak" nevezik.
A 70-es évek közepétől a kognitív tudomány a fenti alapfeltevések feladására kényszerült: az empirikus kutatás abba az irányba mutatott, miszerint a fogalomalkotási és a gondolkodási folyamatok nem függetleníthetők a testtől, illetve a nem szó szerinti, imaginatív folyamatok központi szerepet játszanak bennük. Az első és a második generációs kognitív tudomány között Lakoffék szerint megfordult a filozófia és tudomány viszonya: míg az első generációs kutatás határozott filozófiai apriori feltételezések alapján tesz fel kérdéseket (mint például hogy a gondolkodás működése a testtől független), a második generációs kognitivizmus "empirikusan felelős tudomány", inkább olyan módszertani alapelvekre igyekszik építeni, amelyek nem határolják be előre a kutatás lehetséges eredményeit, viszont szigorú követelményeket szabnak egy elmélet megalapozását illetően. Ilyenek a következő elvek: 1) a fogalomalkotási és gondolkodási folyamatok adekvát elméletének kognitív és neurális szempontból is valószínű magyarázattal kell szolgálnia, 2) minél több forrásból származó konvergens eredmény kell hogy alátámassza, és 3) empirikusan a jelenségek minél nagyobb területére legyen általánosítható. (Lakoff-Johnson 1999. 79.)

Evolúciósan kialakult kognitív képességek. Az elsődleges szint
Ez a típusú kognitív tudomány egy evolúciós szemléletben a kognitív folyamatokat a világgal való interakció egyik módjának tekinti, ami ebben az interakcióban fejlődött olyanná, amilyen. Ebből következik, hogy nem globálisként gondolják el a kognitív képességeket, hanem azoknak a lokális interakcióknak a függvényében, amelyekkel összefüggésben kialakultak. Ez egyszerre jelenti azt, hogy a megismerő funkciók nem eredményeznek objektíve általánosítható igaz ismereteket, és azt, hogy nem egyszerűen önkényesek, vagy pusztán interszubjektív tipizációk. Hogy valami "igaz", ebben az értelemben annyit jelenthet, hogy sikeres interakciót tesz lehetővé.
Egyik példa erre a könyvben a színérzékelés. Ez egyszerre függ a tárgyak felszínének fényvisszaverő tulajdonságától, a fényviszonyoktól, a három fajta hullámhossztól, amit a szemünk érzékelni képes, és a hozzá csatlakozó bonyolult idegi áramköröktől. A színek nem a fényvisszaverődés belső reprezentációi, hiszen a világban nem létezik a színeknek sem az a felosztása, sem az az állandósága, amit érzékelünk (a kiegészítő színek csak a mi érzékelő rendszerünkben léteznek; egy tárgy által kibocsátott mindig különböző hullámokat az érzékelésünk bonyolult számításokkal "állítja vissza" egy állandó színné). Nem objektív létezők tehát, mégsem mondhatjuk, hogy csak szubjektív tények lennének, hiszen nagyon is külső adatokkal dolgozik a színlátásunk, s annak, hogy az egyes entitások színét egyenletesnek látjuk, reális interakciós haszna van.
Az emberi fogalomalkotás szempontjából ez a kognitivista paradigma [1] megkülönbözteti a kategóriáknak egy ún. elsődleges szintjét (basic-level categories). Ezek az úgynevezett középszintű kategóriák kognitív szempontból alapvetőnek mutatkoznak, s Berlin és Rosch szerint a következő négy jellemző szerint határozhatók meg: ez a legáltalánosabb szint, ahol még a kategóriába tartozó egyik elem mentális képe a többi elemet is jellemezheti (pl. emlős-macska-sziámi macska, bútor-szék-suszterszék); a kategóriába tartozó elemeknek hasonló alakjuk érzékelhető egy általános gestalt-percepcióban; a kategóriába tartozó dolgokkal ugyanolyan motorikus mintákat alkalmazva lépünk interakcióba; a tudásunk legnagyobb része ezen a szinten szerveződik. Az ide tartozó fogalmakat hamarabb tanulják meg a gyerekek, hamarabb jelennek meg egy nyelv történetében, a világ nyelveiben a legrövidebb lexémák alakultak ki rájuk, kísérletekben az emberek a leghamarabb azonosítják őket, és semleges kontextusban (amikor nincs jelölve, hogy melyik szinthez tartozó fogalmakat kell használni), az emberek inkább ezeket használják. Ez az a kognitív szint, amelyre a világgal való mindennapi interakcióban az evolúció során szükség volt. Ezen szinten fogalmaink optimálisan találnak ahhoz, ahogyan a világ dolgai viselkednek - az elsődleges szint fölötti vagy alatti pontosságot nem követelte meg az evolúció. (Lakoff-Johnson 1999. 30.) Az elsődleges szintű kategóriák az interakció függvényében alakultak, ez az interakció van beléjük épülve az alakérzékelés, motorikus programok és mentális képek általi meghatározottságban.
Lakoffék úgynevezett "testbe ágyazott realizmusa" (embodied realism) arra a gondolatra épül, hogy mint a világgal való interakcióban kialakult organizmusok, reálisan lépünk viszonyba a rajtunk kívüli világgal. A sikeres interakciókban használt tájékozódás ebből a szempontból bizonyul helyesnek. A megismerés kiterjesztésekor, például a tudományban szerintük gyakran az alapszintű kognitív képességeket és kategóriákat hasznosítjuk - vagy úgy, hogy a megismerendőre egy már ismert viszonyrendszer térképét vetítjük rá metaforikusan (például az időre a teret), vagy ezeknek a képességeknek a mechanikus meghosszabbításával (például mérőműszerek használatakor). Ez az absztrakt vagy tudományos megismerés szempontjából ugyanazt jelenti, mint ami fentebb általános formában már elhangzott: hogy egyrészt szükségszerűen behatárolják a sajátos lokális interakcióformáknak megfelelő kognitív tulajdonságok, másrészt viszont, épp amiatt, hogy ezek ilyen interakciókból származnak, számíthatunk arra, hogy nem lesznek teljes mértékben önkényesek.

Elsődleges metaforák
"Az elsődleges metaforák integrált elmélete", ahogyan ebben a könyvben kifejtik, a szerzők eddigi metafora-kutatásainak továbbfejlesztett változata. A kiinduló elmélet Johnson elmélete, amely szerint a gyermek együtt előforduló szubjektív, nem szenzomotoros és szenzomotoros tapasztalatai eredetileg nem differenciáltak, csak később tanul meg különbséget tenni köztük. Az így felépült automatikus asszociációk ezek között a területek között azonban továbbra is fennmaradnak. Ezek alapján érthetőek az olyan képek, mint meleg mosoly, nagy gond, közeli barát. (Johnson 1997) Ehhez járul Grady elsődleges metafora (primary metaphor) elmélete: a nyelvben található komplex metaforák tulajdonképpen elsődleges metaforákra bonthatók le, amelyek automatikusan, tudattalanul és természetes módon jönnek létre a tapasztalatok Johnson által leírt egymásra tevődése miatt. Mivel a legkorábbi tapasztalatok közül sok minden embernél közös, az egyes tapasztalat-területek automatikus asszociációjának pályái is hasonlóak lesznek. Az elsődleges metaforákból ugyanilyen társítással jönnek létre komplex metaforák, a köztük hosszabb távon fönnmaradó kapcsolatok révén egész elsődleges metafora-hálózatokat tanulunk meg. (Grady 1997) Mindehhez Narayanan neurális hálózatokkal kapcsolatos kutatásai szolgáltatnak további hátteret. Motoros sémákat próbálva modellezni Narayanan rájött, hogy minden motoros séma ugyanazzal az általános kontroll-struktúrával rendelkezik: felkészülés, kezdőpont, kezdés, a fő folyamat (pillanatnyi vagy folyamatos), opció a leállásra, opció az újrakezdésre, opció az ismétlésre vagy folytatásra, összevetés a célállapottal, befejezés, befejezett állapot. (Narayanan 1997) Ez a struktúra megegyezik a történések szemantikus strukturálásával a különböző nyelvekben. Narayanan megépítette ennek a kontroll-struktúrának egy modelljét, és a modell képes volt logikai következtetések végrehajtására is cselekvések általános struktúrájával kapcsolatban. Lakoffék szerint ez azt jelenti, hogy a szenzomotoros tájékozódás kivetítése absztrakt fogalmakra nem csak hasonló működést jelenthet, hanem az is megtörténhet, hogy ezeket a következtetési folyamatokat ugyanazok a területek végzik.
Az elsődleges metafora elmélete szerint tehát az elsődleges metaforák a szenzomotoros működés és szubjektív tapasztalat között neurálisan megvalósuló kapcsolódásokként jönnek létre azáltal, hogy a megfelelő neurális hálózatok egyszerre aktiválódnak. A metaforikus fogalomrendszer egy neurális szelekció folyamán jön létre, ahol a szimultán aktivációban ismételten kisülő szinaptikus kapcsolatok megerősödnek. Konceptuális szempontból ugyanez a kapcsolat a két terület egymásra vetítését jelenti.

Konceptuális metaforák a nyelvben
Nem minden ilyen metafora van jelen manifeszt módon a nyelvben (pl nem mondjuk, hogy ami több, az fent van, viszont ez alapján mondjuk, hogy magas árak), de megjelenhetnek máshol is: a grammatikában, gesztusokban, rítusokban, művészi kifejezésben. A konceptuális metaforák feltérképezésekor Lakoffék a következőkre figyeltek: 1. az ilyen metaforák egyik fogalomterületről a másikra képeznek le bizonyos következtetési sémákat. Leképezésnek nevezik azt, amikor az egyik terület következtetési sémáit szisztematikusan érvényesítjük a másikon is. Az minősül tehát konceptuális metaforának, ami elég következetes és általánosan használható sémát vetít ki egyik területről a másikra. Például a lét: "itt" lenni metafora esetében létrejönni: "ide" jönni, megszűnni létezni: elmenni, létrehozni: "ide" "hozni" stb. Ha ilyen metaforákat keresünk, az egyik követelmény tehát az lehet, hogy egyik terület következtetési sémáit szisztematikusan képezze le egy másikra.
2. az 1. esetben fogalmi következtetések összekapcsolásáról volt szó. Mint a hasonlat esetében, ez úgy is megtörténhet, hogy az egyes szavak nem nyernek másik jelentést. Lakoffék azt mondják, a koceptuális metafora esetében nem csak hogy új jelentést kapnak az egyes szavak, de egész szó-hálózatok poliszémiájáról beszélhetünk. Az idő: tér kivetítés esetében pl. a ragok is poliszémikusak lesznek: meddig, a múltból, stb.
3. egyik legérdekesebb követelmény: hogy jönnek-e létre újabb kifejezések az illető metaforikus megfeleltetés alapján, illetve hogy az ennek alapján generált új kifejezést a beszélők értelmesnek, eltaláltnak érzékelik-e. Szilágyi Sándor idevágó példája, hogy Arany sorát ("a kulacs sikoltott, és buggyant vére") az üveg nyaka metafora alapján értjük meg és érezzük eltaláltnak.
4. vizsgálni lehet még, hogy a nyelvtanulás során hogyan viselkednek ezek a metaforák, vagy hogy megjelennek-e gesztusokban. Kísérleteket is terveztek a vizsgálatukra, például a szerelem: fizikai erő metaforával kapcsolatos kísérletben az alanyoknak semleges és a metafora alapján felépített mondatokat olvastak fel, majd egy második listából, ami hasonlóan semleges és metaforikus, de az előzőektől minden esetben eltérő mondatokat tartalmazott, meg kellett mondaniuk, hogy melyik mondat hangzott már el. A metaforikus mondatokra azt mondták, hogy már elhangzottak.
Úgy tűnik, mindez gyökeresen eltér a metaforáról alkotott megszokott felfogástól. A hagyományos metaforaelmélet tételeit Lakoffék a következőképpen foglalják össze:

a metaforizáció a szavak szintjén történik, nem a gondolatokén: mikor egy szót valami másra vonatkoztatunk, mint az eredeti értelme.
a metaforikus nyelv nem normális nyelv, hanem mindig valamiféle újításhoz kötődik, költészethez, retorikához, új tudományos felfedezésekhez.
a metaforikus nyelv deviáns: a szavakat ilyenkor nem a rendes értelmükben használjuk.
azok a metaforák, amiket a mindennapi nyelvben is tetten érhetünk, halott metaforák: egyszer új alkotások voltak, majd szó szerinti jelentéssé merevedtek.
a metaforák a világban eleve adott hasonlóságot fejezik ki aközött, amire a normális jelentésük és metaforikus jelentésük vonatkozik.

Mindez egy általánosabb feltételezés-rendszerbe illeszkedik:

a világ bizonyos meghatározott tulajdonságokkal rendelkező dolgokból és élőlényekből áll, amik egy adott időben meghatározott viszonyban állnak egymással.
a világ egyszerre csak egyféleképpen van.
a nyelvünk szavakból áll, s az általuk jelölt fogalmak közvetlenül a világ dolgaira vonatkoznak.
a nyelv dolga elsősorban az, hogy alapvető igazságokat fejezzen ki és kommunikáljon a világról.

Lakoffék arra hívják fel a figyelmet, hogy mindez a fentebb említett elsődleges szinten (basic level-en) alapvetően így van, csak más szintekre kiterjesztve nem mindig érvényes. Magát ezt az elméletet is annak az esetének tekinthetjük, hogy az elsődleges szinten operáló kognitív területek sémáit más területek konceptualizásában használjuk fel, metaforikus leképezés segítségével.

Eltérések más nyelvelméletektől. A magyarázat három szintje
A szerzők többször kitérnek az általuk képviselt kognitív metaforaelmélet és egyéb nyelvelméletek viszonyára, különösen a nyelv formális rendszerként való felfogásától és az ezen alapuló analitikus és posztstrukturalista nyelvfilozófiáktól való eltérésre. Erősen hangsúlyozzák, hogy szerintük formális szintaktikai és szemantikai rendszerek nem alkalmasak a nyelv működésének leírására, mivel csak absztrakt entitásokat, azok rendszereit, és az ezekből a rendszerekből képzett rendszereket tartalmaznak, és ez a struktúra érzéketlen a nyelvi struktúrák speciális vizuális, motoros stb. sémákon alapuló, "testbe ágyazott" jellegére. Ha a nyelvet szimbólumok rendszereként határozzuk meg, amelyek a világ dolgainak felelnek meg, a kettő közti megfelelés, bár szükségszerű feltétel, állandó probléma marad a leírás számára. Lakoffék az igazság mint a nyelvi leírás és a dolgok állása közti megfelelés felfogását az elsődleges szinten hasznosan működő, sőt nélkülözhetetlen projekciónak tartják, ami azonban tágabb értelemben már félrevezető lehet. Ez az igazság-fogalom egy testtől független megfelelést feltételez, ami a Lakoffék által bemutatott paradigmában nem értelmezhető. Ők a jelentés testbe ágyazottságának három szintjéről beszélnek: neurális, fenomenológiai szintről, illetve kognitív tudattalanról (a gondolkodásunkban a tudtunk nélkül operáló konceptuális metafora-rendszerek). Ami az egyik szinten igazságnak számít, a másikon nem az (a neurális szintre vonatkoztatva a zöld szín egy bonyolult interakciókból összeálló tulajdonság, míg a fenomenológiai szinten, ahogyan a tapasztalatunkban megjelenik, a dolgokban inherensen benne rejlő tulajdonság - ez valós tapasztalat, és valósan felhasználjuk a tájékozódásban, éppolyan igaznak számít, mint a neurális szintű leírás). A filozófiai fenomenológia a tudatos tapasztalat, a funkcionalizmus a kognitív tudattalan, a materializmus a neurális szinten való leírást abszolutizálja szerintük. Ehhez képest a kognitív tudományban elfogadott paradigma szerint a magyarázat három szintje a kognitív, neurokomputációs és neurobiológiai szint. Mindhármat valósnak tekintik, a magyarázat a szintek között mindkét irányba mozog (ez azért fontos, mert szakítva azzal a hagyománnyal, hogy bonyolultabb rendszereket csak egyszerűbbek felől lehet magyarázni, a bonyolultabb rendszerek sajátos tulajdonságai is a vizsgálat tárgyává válhatnak), végül pedig a magyarázatnak tágabb ökológiai és evolúciós kontextusban is adekvátnak kell mutatkoznia.
Mindezek alapján az egyik többször kiemelt eltérés az analitikus filozófia nyelvvel kapcsolatos feltételezéseitől, hogy a jelentés nem objektív és nyilvánosan hozzáférhető, mint ahogy a szavak sem objektív szimbólumok, amiket egy esetlegesen lefektetett viszony fűz a világ objektív entitásaihoz. A gondolkodás nem egy ilyen szimbólumok rendszereként működő nyelv, ebből következően a nyelv elemzése nem egyenlő a gondolkodás elemzésével. A posztstrukturalizmust ugyanezen feltételezéseket egy másik irányban továbbgondoló irányzatnak tartják, ahol a jelentés, mivel szabadon lebegő jelölők közti bináris oppozíciókból születik, tökéletesen önkényesnek, pusztán történeti kontingenciák által meghatározottnak minősül.
A Lakoffék által javasolt kognitív szemantika a konceptualizáció testbe ágyazott mechanizmusait feltételezi, amelyek a tudatos önmegfigyelés számára rejtettek maradnak (mint például a színfeldolgozás vagy a nem manifeszt konceptuális metaforák), viszont konstitutív szerepet játszanak abban, amit tudatosan tapasztalunk. A kognitív grammatika a szintatikai rendszert nem tekinti autonóm, bemenetek nélküli rendszernek (azon az alapon sem, hogy ilyen hálózat nem létezhet az agyban). A szintaktikai elemek eloszlását tanulmányozva azt találták, hogy ez csak az angolban több száz esetben szemantikai, pragmatikai és diszkurzív funkcióktól függenek, leírásukhoz nem elegendő egy autonóm szintaxisra hivatkozni. A szókincs szerintük nagyobb részben többszörösen poliszémikus szavakból áll, amelyek nem központi jelentése a kiterjesztés módja által motivált. A szemantikai és szintaktikai kategóriák ebben a leírásban ún. radiális szerkezettel rendelkeznek: van egy központi, paradigmatikus értelmük, és ennek (az egyes nyelvekben eltérő) kiterjesztései. A grammatikai univerzálékat nem formai, hanem formát és tartalmat összekapcsoló univerzálékként fogják fel. (Lakoff-Johnson 1999. 469-513)

Filozófia és kognitív tudomány
A könyv második fele filozófiai fogalmakkal foglalkozik: egyrészt nyelvi előfordulásaik alapján elemez a filozófiai kérdésfeltevések központjában álló fogalmakat, másrészt a bennük érvényesülő konceptuális metafora-struktúrák alapján próbál leírni konkrét filozófiai rendszereket. Végig jellegzetesen egy "empirikusan felelős filozófia" ideájával dolgozik: a kognitív tudomány három nagy felfedezése után - hogy a gondolkodás testbe ágyazottan, a test által meghatározva működik, hogy a gondolkodási folyamatok nagy része nem tudatos, és hogy az absztrakt fogalmak nagyrészt metaforikusak - az ezekről a kérdésekről szóló filozofálásnak is tekintettel kell lennie ezekre. Ami az egyes filozófiai rendszerek kezelésében érzéketlenségnek tűnik a könyvben, épp efelől az "empirikus elköteleződés" felől érthető. Az egyes elméleteket kevésbé finom gondolati konstrukciókként, sokkal inkább valamilyen eredményhez mint érvényes tudáshoz vezető következtetés-sorozatokként kezeli, s ezekkel az eredményekkel száll aztán vitába. Ennek megfelelően kevésbé érdekli, s talán nem is dolgozza ki eléggé azt, hogy az egyes beszédbe hozott eredmények hátterében milyen előfeltételezések szabják meg azt, hogy egyáltalán mi tudható. Nincsen tekintettel arra, hogy egy általa kritizált elmélet fogalmát milyen eredeti dinamikában való működéshez képest kell érteni, illetve többször hivatkozik olyan állítás-rendszerekre, amelyeket minden további nélkül csak mint népi teóriákat határoz meg, így a vita az olvasó számára részben követhetetlenné válik. A könyv filozófiai igénye talán nem is az explicit állításokkal való vitában teljesedik be, mint inkább azáltal a kihívás által, amit a benne kifejtett szemlélet egésze jelent. Az egyes "nem helytálló" metaforikus konceptualizációk mint "eredmények" kritikája pedig azon a ponton kaphat különös súlyt, ahol ezek nem puszta fogalomként léteznek, hanem valós intézményes struktúrákba épülnek be. A továbbiakban az adott elméleti rendszerek kritikája helyett az egyes absztrakt fogalmak konceptualizációjának leírására fogok koncentrálni, illetve arra, ahogyan a kognitív tudattalan és az általa végrehajtott konceptualzáció intézményesülésének problémája a könyvben megjelenik.

Metaforikus fogalmi szerkezetek
Az absztrakt fogalmak konceptualizációjával kapcsolatosan Lakoffék két alapvető állítása a következő:

1. az absztrakt fogalmakat konceptuális metaforák révén értjük meg, különböző konkrétabb tudásterületek működését vetítve ki rájuk.
2. egy fogalom esetében általában több különböző metaforikus konceptualizációval is dolgozunk, amelyek nem képeznek koherens egészet, mégis, a fogalomnak nem létezik egy metaforizációk fölötti, állandó értelme, csak ezek a különböző területekről kivetített, különböző helyzetekben hasznosítható leképzései.

Elsőként az idő fogalmával kapcsolatban nézték meg, hogy milyen módon konceptualizálják ezt maguk számára az (angol) beszélők [2] . Itt elsősorban a térbeli mozgás területéről kivetített sémákkal találkoztak, ami szerintük annak az eredménye, hogy a mozgásban a térbeli elmozdulás és az idő tapasztalata metonimikusan egybeesik. Az idő múlását kétféleképpen is kivetítjük térbe: vagy az időt tekintjük mozgó dolognak, ami elhalad az alany mellett, vagy az alany mozog, és az idő, mint egy táj, helyben marad. Mindkét esetben az idő lehet valami fluid kontinuum, vagy állhat elszigetelt entitásokból (elmúltak már azok az idők).
Ezeket az egymásnak megfelelő opciókat Lakoffék duális metaforáknak nevezik, mivel a konceptualizáció tartalma mindkettőben ugyanaz, csak ami az egyikben háttérnek számít, az a másikban előtér, és fordítva. (Lakoff-Johnsson 149.) A duális struktúra nagyon elterjedt a különböző absztrakt fogalmak metaforikus konceptualizációjában, ami Lakoffék szerint azzal a tanulsággal szolgál számunkra, hogy mint ahogy a vizuális percepció szükségszerűen különbséget tesz előtér és háttér között - olyan különbséget, amit képes megfordítani, de nem képes nem megtenni, s ami pedig a világban inherensen nincs ott -, ugyanúgy nincsen olyan semleges konceptuális metafora, ami a perecepció sajátosságaitól független absztrakt összefüggést ragadná meg. Az ezekre a metaforákra épülő fogalmak szükségszerűen részleges, egymást kiegészítő absztrakciók lesznek, és a gondolkodásban ekként is működnek: aszerint például, hogy az okozatiság konceptualizációjában a hatás vagy a hatást elszenvedő entitás a háttér, az okozatiság "absztrakt" fogalma is mást jelent - nincs a kétféle konceptualizációt áthidaló magasabb lépcső [3] . Egymás duálisai még például az állapot egy térbeli hely és a tulajdonságok birtoktárgyak elsődleges metaforák: az elsőben az állapot számít háttérnek, a másikban az ember, aki (az első szerint kifejezve) az illető állapotban van (gondban van vagy gondja van). Annak, hogy az időt térként fogjuk fel, messzemenő következményei vannak abban, ahogy az időről gondolkozunk. Így például nehezünkre esik elképzelni, hogy ha minden időben zajlik, akkor mi volt az ősrobbanás előtt? Lakoffék állítása szerint a sémák metaforikus kivetítései éppen hogy arra szolgálnak, hogy ezeket az absztrakt fogalmakat valahogyan kezelni tudjuk. Vagyis, a különböző helyzetekben alkalmas különböző metaforizációk nélkül nem is vagyunk képesek gondolkodni róluk. Ennek alapján lehetne értelmezni Ágoston azon kijelentését is, hogy míg nem gondolkodunk róla, tudjuk, hogy mi az idő (természetesen működnek a kognitív tudattalan inkoherens konceptuális metaforái), mikor azonban rákérdezünk, rá kell jönnünk, hogy nem sokat tudunk róla.
Az idővel kapcsolatos sajátos metafora még az idő egy véges erőforrás, ennek aleseteként pedig az idő pénz. Ez a nyugati világban intézményesen is megvalósuló metafora (az órabérektől a határidőkig). Lakoffék elemzésükben azt hangsúlyozzák, hogy ugyan ez nem szükségszerű kapcsolat, mégis mivel a kognitív tudattalanban működő metafora-hálózat része, természetes, intuitív igazság színében tűnik fel.
Összefoglalva: Lakoffék elutasítják a "mi az önmagában vett idő?" kérdését. Az időt olyan emberi fogalomnak tartják, ami nagyrészt a térbeli mozgást feldolgozó kognitív sémák metaforizációja alapján tesz lehetővé egy bizonyos típusú tájékozódást és gondolkodást. Azt, hogy térbeli metaforákon alapul, a térbeli mozgás tapasztalata alapján motiváltnak tartják, mégis felhívják a figyelmet arra, hogy bár ez alapján jól tudunk operálni az idő fogalmával, ez az azonosítás nem generalizálható, és nem is objektiválható.

Az okozatiság fogalmával kapcsolatban hasonló következetésekre jutottak. A kategóra struktúráját a következőképpen írják le: létezik egyfajta nem metaforikus csontváz, ami körülbelül annyit foglal magába, hogy valami determinál valamit, vagy hogy egy jelenség egy másik nélkül nem úgy állna fenn, ahogy. A kategória centrumában az okozás prototipikus értelme áll, ami az elsődleges szint tapasztalataihoz kötődik: testi erő akaratlagos kifejtésével, direkt érintkezéssel megváltoztatni valamit (tárgymanipuláció). Ennek a prototipikus értelemnek a további kiterjesztései: amikor egyik tárgy erővel elmozdítja a másikat; indirekt okozás; közvetítő ágensen keresztül való okozás; közvetítő ágens felhatalmazása az okozásra. A prototipikus értelem metaforikus kiterjesztéseiben az absztrakt okozati viszony mint fizikai erő gyakorlása jelenik meg. Az emberi "okozás" egyik speciális eseteként tartják számon a szülést; az okozatiság konceptualizációjában ennek metaforikus kiterjesztései is megjelennek. A központi metafora strukturális kivetítésével épülnek fel a további összefüggések: az ok időben előbb van, mint az okozat (mint a térbeli elmozgatásnál), együtt fordul elő az okozattal, az okozás az októl az okozat felé való mozgás (az ok az okozat "forrása"). Az okozatiság konceptualizációjában előforduló duális metaforákról fentebb már volt szó. A kauzalitás prototipikus konceptualizációja olyan változások leírására használható optimálisan, amelyek nem függenek más változásoktól, az ok együtt fordul elő az okozattal, és az ok megjelenésével fokozatosan, követhetően és ellenőrizhetően bomlanak ki. A nem centrális konceptualizációk olyan változásokat írnak le, amelyek más változásoktól függenek, az okot nem követi közvetlenül az okozat, hirtelen következnek be, és egyszer elindulva perpetuálódnak, a változás követhetetlenné és ellenőrizhetetlenné válik. Az okozatiság fogalma Lakoffék szerint mindezeket a különböző logikával dolgozó típusokat jelenti; egy alapvetően többértékű fogalom, ami nem vonatkoztatható el az egyes eseteitől.
A rengeteg tárgyalt aleset közül a természetes okozatiság és a lényeg mint ok fogalmi szerkezet leírását emelném ki. Ez a komplex metafora a következő azonosításokon nyugszik szerintük: a természet humán ágens, az okok kiindulópontok (források), a természetes okozás kifele való mozgás az okból (kétségbeesésből tette), továbbá hogy mindennek van valamilyen belső lényge, amitől az, ami. Mindebből következik, hogy a dolgok viselkedésének az oka a lényegük. Itt a lényegekre vonatkozó teóriára egyszerűen mint népi teóriára, illetve filozófiai hagyományra hivatkoznak a szerzők, amit hiányosságként is beszámíthatunk, az a konceptuális beágyazottság azonban, amit feltárnak, mégis érdekes összefüggésekre mutat rá a lényegekkel kapcsolatos érvek intuitív meggyőzőerejével kapcsolatban. (Lakoff-Johnson 1999. 170-234)

Az elme fogalmával kapcsolatos egyik legalapvetőbb metaforikus megfeleltetés szerintük az elme mint test. A gondolkodás ennek megfelelően mint fizikai működés jelenik meg, a gondolatok mint független léttel rendelkező entitások, valamiről gondolkozni pedig mint fizikailag viszonyulni egy független entitáshoz. Ezt a vázat különböző, a gondolkodás működésére más-más sémákat leképező metaforák tudják kitölteni: gondolkodás mint mozgás (ahol az elme egy test, a gondolkodás mozgás, a gondolatok helyek, az ész egy erő, a racionális gondolkodás egyletes, fokozatos mozgás, a gondolkodás akadályai a mozgás akadályai, a gondolkodás folyamata egy útvonal, valamiről gondolkodni annyit tesz, mint körüljárni egy területet, kommunikálni annyi mint vezetni, megérteni mint követni, újragondoni annyi mint újra elölről megtenni egy útvonalat); gondolkodás mint érzékelés (mint tapintás, szaglás, hallás, de leginkább mint látás, ahol, mint előbb, az elme egy test, tudni annyit tesz, mint látni, kommunikálni mint megmutatni, tudásra szert tenni mint keresni, a tudásszerzéshez adott segítség fény, hamis tudáshoz juttatni annyi mint akadályozni a látást, magyarázni annyi mint képet adni valamiről, figyelni annyi mint valami felé fordítani a tekintetet, stb); gondolkodás mint tárgymanipuláció (ahol az elme egy test, a gondolkodás tárgyakkal való bánás, a gondolatok tárgyak, a kommunikáció tárgyak küldése, megérteni annyi mint megfogni, a memória tárgyakat tartalmazó raktár, egy gondolat struktúrája egy tárgy szerkezete, gondolatokat elemezni pedig tárgyak szétszedését jelenti); a gondolkodás evés (az elme egy test, a gondolatok egészséges, káros stb táplálékok, egy gondolatot elfogadni annyi mint lenyelni egy falatot, gondolkodni valamin annyi mint megrágni egy falatot, tudni vágyni annyi mint szomjasnak lenni stb).
Az elme egy test csoportba tartozó konceptualizáción kívül további fejtegetéseik szempontjából is fontosak a gondolkodás nyelv, a gondolkodás matematikai számítás, és a gondolkodás egy gép működése sémák. Ezek mind az elsődleges szinten történő, rajtunk kívüli entitásokkal való interakciók sémáit vetítik ki az elme megértésére, ahol az interakció sikere érdekében ezeket az entitásokat objektív létezőknek tekintjük. Ennek megfelelően ezek a metaforizációk a gondolkodás folyamatait is független, objektív entitások és köztük fennálló objektív viszonyok fogalmaiban írják le. "A konceptuális metaforák elméletéből egyenesen következik, hogy a gondolatokra olyan hétköznapi metaforákat használunk, amelyekben nem metaforikusként jelennek meg" [4] .
A gondolkodás vizsgálata is ugyanezen a metaforizáción belül marad azonban, amikor a gondolkodást nyelvként vagy szimbólum-manipulációként írja le. További metafora a nyelv egy formális nyelv, ahol a természetes nyelv egy formális nyelv, a nyelv írott jelei absztrakt formális szimbólumok, a mondatok jólformált szimbólumsorozatok, a szintaxis a szimbólumok kombinációjának elve. Lakoffék azt hangsúlyozzák, hogy ezeket az azonosításokat is metaforikusnak kell tekintenünk, nem vehetjük őket szó szerint. A formális nyelvben nem felel meg semmi egy természetes nyelv fonetikai, fonológiai, morfológiai, intonációs tulajdonságainak. A természetes nyelv jelentése beleépül nyelvtani és lexikális struktúrájába, mindennapos emberi tapasztalatok nyomát viselve magán, míg egy formális nyelv egységeit pusztán formális definíciók határozzák meg, a kifejezések manipulációja pedig eltekint a szimbólumok jelentésétől. A természetes nyelv kifejezéseinek nagy része poliszémikus, a különböző jelentéseket pedig összefüggő kognitív elvek strukturálják, míg egy formális nyelvben egy szimbólumhoz egyetlen jelentést rendelnek. Lakoffék következtetése az, hogy az elme egyetlen metaforikus konceptualizációja sem fedi le működésének összes aspektusát; éppen a különböző, esetenként egymással inkoherens konceptualizációk teszik lehetővé, hogy más-más helyzetekre vonatkoztatva is gondolkodni tudjunk róla. (Lakoff-Johnson 235-260)

Az én konceptualizációiban egy alapvető megkettőzést találtak: mintha létezne egy alany (Subject) és egy vagy több én (Self), ahol az alany mindig egyes szám első személyben fordul elő és személyként szerepel, az én vagy ének pedig szerepelhetnek személyként, dologként vagy térbeli helyként. Ez a megkettőzés az alany-én metaforikus rendszer legáltalánosabb alapját képezi, általános metaforikus szerkezete az emberek és különböző entitások közti viszonyok sémáival dolgozik.A megkettőzöttség jellegét egy fokkal specializáltabb metaforák fejtik ki, ötféle sémát vetítve ki további tartalomként erre a viszonyra: a tárgymanipuláció, a térbeli elhelyezkedés, az emberek közti viszonyok, az empatikus projekció ssémáit, illetve a lényeg mint ok "népi teóriájának" sémáit.
Az egyik eset az, amikor az ént fizikai tárgyként konceptualizáljuk. Innen származik az önmagunkat uralni annyi mint tárgyakat uralni metafora. Ez jól érzékelhető annak az alesetnek a példáján, amikor a test szerepel (uralt) énként. "Felemelem a karomat" - ez Lakoffék szerint metaforikus kifejezés, ahol az alany által uralt én a test. Világosan szétválik a két értelem akkor, ha a "felemelem a karomat" azt jelenti, hogy a jobb karommal a lazán hagyott bal karomat a magasba emelem. Itt egy tárgy akaratlagos mozgatásáról van szó az alanyról nem leválasztott kar segítségével. Az egyszerű akaratlagos mozgást kifejező "felemelem a karomat" ugyanezt a konceptuális struktúrát ismétli meg egy metaforikus szerkezetben, ahol az alany leválik a testként, mozgatott tárgyként értett énről. (Lakoff-Johnson 1999. 270) Az én mint fizikai tárgy metafora másik alesete az önuralom mint egy tárgy birtoklása. Ennek további folyományai az önuralom mint az én-tárgy elvesztése, akár pozitív, akár negatív értelemben (az ént valamilyen negatív erő "elveszi": "being possessed").
Lakoffék szerint az én mint objektum metafora duálisa a helyként felfogott én. Itt az önuralom annyit jelent, mint a megszokott, normális helyen maradni. Ennek alesetei az én mint tartály ("kikel önmagából"), illetve az önuralom mint a függőleges pozíció megőrzése. A duálisok itt egyaránt úgy határozzák meg az önuralmat, mint amikor az én és az alany ugyanazon a helyen van, csak míg az én egy tárgy metafora esetén az alany a háttér, az én egy hely esetén az én. Ezen a szerkezeten alapszik sok más séma, mint például a szétszórt én metaforája (az alany egy személy, a normális én egy egységes tartály, a szétszórt én egy darabjaira esett tartály, az önuralom a tartály egyben tartása). Az én mint tartály és a tudni annyi mint látni metaforák alapján szerveződik a külső és belső, objektív és szubjektív nézőpontok logikája.
Az alany és az én közti másik viszony-séma a személyközi viszonyoké (az alany egy személy, az én egy vagy több másik személy, a köztük levő viszony személyek közti viszony). Ez a kivetítés a társadalmi viszonyokról való széles tudásanyag hasznosítását teszi lehetővé az énről való gondolkodásban (pl úr-szolga, szülő-gyermek, baráti, szerelmi, ellenséges, beszélgetőtársak közötti stb. viszony). Bonyolult belső folyamatok konceptualizációjában gyakran több én is szerepel mint több személy ("ingázik a két énje között", "visszatért az igazi énjéhez"). A lényegi én fogalmában az alany egy személy, aki a lényeg hordozója is, a különböző ének közül pedig van amelyik talál, és van amelyik nem talál ehhez a lényeghez. Ennek további három alesete szerint az igazi én lehet belső, elrejtett, lehet a külső normális én (amely mögött belül valami más rejtőzik), vagy lehet egy valahol kívül megtalálandó valódi én. Lakoffék Yukis Hirose japán nyelvészprofesszor példáira hivatkoznak azt alátámasztandó, hogy ez a struktúra más nyelvek fogalomrendszerére is átlalánosítható, feltételezésük szerint azért, mert közös tapasztalat-struktúrák kivetítéséből származnak: hogy a testünk fölötti kontroll és a tárgyak fölötti kontroll egybeesik, hogy akkor vagyunk a helyzet urai, ha megszokott, normális környezetünkben vagyunk, hogy állandóan azt figyeljük, hogyan viszonyulnak saját értékeléseink a többi emberek értékeléseihez, illetve hogy a saját tapasztalataink ahhoz, ahogyan mások tapasztalatát elképzeljük. Elgondolásuk szerint az ént fenomenológiai szinten ezeknek a metaforikus sémáknak az alapján tapasztaljuk és kezeljük, azonban a tudományos kutatásnak tartózkodnia kell attól, hogy ezeket a projekciókat ontológiai súllyal ruházza fel. Különösen azért, mert mint az eddig tárgyalt fogalmak, az én konceptualizációja is egymással inkoherens struktúrákban történik (például a "Csalódtam magamban." mondat egy olyan helyzetet feltételez, ahol az alany szabja meg a normákat az én számára, míg a "Csalódást okoztam magamnak." mondat szerint az alanynak kell az én normáihoz igazodnia).

Az erkölcs konceptualizációja Lakoffék szerint elsősorban olyan, az ember általános jólétéhez hozzájáruló univerzálék alapján történik, mint függőleges pozíció, egyensúly, fény, egészség, tisztaság, a helyzet uralása, a többiekkel való kapcsolat, szabadság, a többiek figyelme és szeretete. Az erkölcs legáltalánosabban ezzel a jóléttel, elsősorban mások jólétével függ össze. Az egyik alapvető metaforizáció itt az, ahol a jólétet gazdagságként, az emberek közti interakciót csereként, az erkölcsöt pedig ennek megfelelően egyfajta könyvelésként fogjuk fel. Ezen alapulnak az erkölcsi hitel, tartozás vagy bosszú, az igazságosság mint igazságos elosztás, sőt az altruizmus fogalmai is (a "dobd vissza kenyérrel" gesztusa a másik metaforikus eladósodása révén működik a szerzők szerint). Az erkölccsel kapcsolatos jellegzetes komplex metafora, amelyben különböző metaforikus konceptualizációk egy nagyobb struktúrába állna össze, az emberiség mint család, ahol az egyes ember a gyerek, a többi ember a testvérei, az ember közötti viszonyok a családon belüli viszonyok, a minden ember által tisztelt erkölcsi tekintély a családon belüli erkölcsi tekintély. Az ezt a tekintélyt megtestesítő szülő lehet Isten, az ész, az általában vett társadalom, stb. Úgy látom, a kognitív metaforaelmélet relevanciájának kiterjesztése itt téved a leginkább ingatag talajra, mivel itt már nagyon megnő azoknak az összefüggéseknek a száma, amelyekről kizárólag a konceptuális metaforák szempontjából próbál állításokat tenni. Ráadásul nem világos, hogy a szerzők mennyire ismernek el egyéb, általuk nem tárgyalt tényezőket: az erkölcsi fogalmak metaforikus konceptualizációját sokszor úgy említik, mint ami az erkölcsi normák magyarázata vagy eredete lehet. Annak alapján, hogy a különböző metaforizációk nem koherensek, elutasítják bármiféle alapvető, nem metaforizáción alapuló erkölcsi érzés létezését. Itt azonban talán különösen tekintettel kell lennünk arra a különbségre, amit a fent tárgyalt fogalmakkal kapcsolatban is hangsúlyoztak: a fogalmi operálás számára rendelkezésre álló metaforikus struktúrák és annak a létezése közötti különbségre, amire ezeket vonatkoztatjuk. Az, hogy inkoherens fogalmi rendszereket építünk róla, még nem mond el semmit arról, hogy működik-e bennünk, esetleg ezektől függetlenül is, valamiféle erkölcsi érzék.
Másfelől, ugyanezen különbségtevés alapján, Lakoffék elemzései releváns szempontokat kínálnak éppen azokban az esetekben, amikor az erkölcs problémájáról való tudatos gondolkodásról, vagy éppen, ennek alapján, normák lefektetéséről van szó. Az igazságosság fogalmának esetében például a fogalom különböző konceptualizációinak inkoherenciája messzemenő következményekkel járhat (igazságosság mint egyenlő elosztás, mint azonos esélyek, mint ugyanazon szabályok szerinti elosztás, jogok szerinti vagy szükségletek szerinti igazságosság, szerződésen alapuló igazságosság, a hatalom egyenlő vagy arányos elosztása stb). (Lakoff-Johnson 1999. 290-334)

Metaforikus konceptualizáció és hatalom
A különböző absztrakt fogalmak szerkezetének vizsgálata azzal az alapvető tanulsággal szolgált, hogy óvatosan kell bánnunk az egyes metaforikus leképezések ontológiai értékével. Adott filozófiai rendszerekben pedig Lakoffék szerint a kognitív metaforikus struktúrák vizsgálata azt tárja fel, milyen részben tudattalan konceptuális szerkezetben integrálódik egységes egésszé az illető rendszer, illetve, ami talán még fontosabb, képes feltárni egyes filozófiai érvelések intuitív meggyőző erejének a forrását (hogy a hétköznapi gondolkodásban is működő konceptuális struktúrákból építkeznek).
Az intuitív meggyőzőerő elemzése olyan konceptuális szerkezetek esetében válik különösen relevánssá, ahol ezek valós intézmények struktúrájába is beépülnek. Egy helyen a szerzők a kognitív tudattalant a foucault-i értelemben vett hatalom helyének nevezik. Ebben a sajátos értelemben a kognitív tudattalan konceptuális rendszerei - a történeti hagyományba, tapasztalatba és intézményekbe ágyazódva - foglalnák össze diszkurzus és hatalom Foucault által fejtegetett dinamikáját. Az egyes elemzések azonban ettől az általános kerettől függetlenül is relevánsak lehetnek, éppen mivel az egyes intézményesült konceptualizációk intuitív, magától értetődő jellegével kapcsolatban mondanak el valamit. A könyv itt elsősorban a racionális, autonóm szubjektum fogalmával, a racionalitás (ökonómiai) célracionalitásként való értelmezésével, és ezek kiterjesztéseivel foglalkozik. Részletesen kitér azokra az aspektusokra, amelyeket ez a metaforizáció figyelmen kívül hagy: hogy az emberek prototípusokban, különböző metaforikus sémák felhasználásával is gondolkoznak, hogy a gondolkodási folyamat egy része tudattalan, hogy ritkán cselekednek egy objektív, konzisztens önérdek érvényesítése kedvéért, hogy az ökonómiai célracionalitás sémája nem érvényes olyan esetekben, amikor többféle, egymással nem összehasonlítható értékekről van szó. Ugyanígy ezeknek a sémáknak a kiterjesztése esetében a racionális szubjektumként konceptualizált nemzet és nemzeti érdek fogalma figyelmen kívül hagyja az egyes állampolgárok egymástól eltérő minőségeit és igényeit, a kereskedelmi érdek mint objektív racionalitás a természeti vagy kulturális sokféleség értékeit, stb. A zárlatban a szerzők a testbe/világgal való interakciókba ágyazott ember felfogásának megfelelő erkölcsi szemlélet lehetőségét fejtegetik (saját filozófiájuk függelékeképpen), ahol apriori intuitív filozófiai feltételezések objektiválása helyett az egyes konceptualizációk közti választás mindig morális választásnak is minősül. A kognitív tudomány feladata lenne ezeknek az intuícióknak a szerkezetét feltárni.

Öszefoglalás
Az elmélet szokásos megnevezése: kognitív tudomány>kognitív nyelvészet>kognitív metaforaelmélet
Az elmélet érvényességi területe: konceptuális metafora-rendszerek vizsgálata
Az elméletben szereplő kommunikáció-fogalom típusa: kiterjesztett, az interakció értelmében vett kommunikáció. A fogalmi gondolkodást a környezettel való szerves intrakcióban kifejlődött, sokszintű komplexumnak tartják, ami nagyban különböző hálózatok közötti nemlineáris interakción alapszik. Elutasítják a kommunikáció mint 'valahonnan valahová történő értelemátvitel' gondolatát. Egy reprezentáció "igaz" jellegét a sikeres interakció függvényében határozzák meg. A társadalmi kommunikáció szempontjából a tudattalan konceptuális metaforák intuitív, természetes jellegének és ezek intézményes megvalósulásainak elemzése lehet különösen érdekes.
Leíró vagy magyarázó? Mindkettő.
A koncipiálásba bevont funkciók: kognitív, neurokomputációs, neurobiológiai.
A koncipiálásba bevont szerkezetek: nyelv, fogalmi struktúra, a környezettel való interakcióban kifejlődött perceptuális és kognitív rendszer.
A koncipiálásba bevont színterek: mindennapi interakciók, nyelv, neuronhálózatok.
A koncipiálásba bevont dinamikák: a három funkció-szint dinamikái.
Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal: második generációs kognitív tudományként határozza meg magát, ami a kognitív képességekkel kapcsolatos apriori feltételezések helyett empirikus felelősséggel dolgozik. Az általa vitatott elméleti feltételezésekkel szembeszegezett három állítás: 1. a gondolkodás nem független a testtől, 2. a gondolkodási folyamatok nagyrészt tudattalanok, 3. az elvont fogalmak nagy része metaforikus.
Az elméletalkotás célja: egy adott összefüggés-terület kutatásához ad keretet, a felfedezett összefüggések tanulságait dolgozza ki.
Az elmélet eredeti alkalmazási terepe, háttérdiszciplínái: kognitív nyelvészet, neurális hálózatok.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Grady, J.
1997 Foundations of Meaning: Primary Metaprhors and Primary Scenes. PhD. Dissertaton, Berkeley, University of California

Grady, J. - Taub, S. - Morgan, P.
1996 Primitive and Compound Metaphors. In A. Goldberg (ed.): Conceptual Structure, Discourse, and Language. CSLI/Cambridge, Stanford

Lakoff, George - Jonhson, Mark
1980 Metaphors We Live By. University of Chicago Press, Chicago-London
1999 Philosophy in the Flesh. The Embodied Mind and Its Challenge to Western Thought. Basic Books

Lakoff, George
1980 Women, Fire and Dangerous Things: What Categories Reveal About the Mind. University of Chicago Press, Chicago-London
1997 How Unconscious Metaphorical Thought Shapes Dreams. In A. Goldberg (ed.): Conceptual Structure, Discourse, and Language. CSLI/Cambridge, Stanford

Narayanan, Srini
1997a Embodiment in Language Understanding: Sensory-Motor Representationsfor Metaphoric Reasoning About Event Descriptions. PhD. Dissertation, Department of Computational Sciences, Berkeley, University of California
1997b Talking the Talk Is Like Walking the Walk: A Computational Model of Verbal Aspect. In M. G. Shafto és P. Langley (eds.): Proceedings of the 19. Annual Conference of the Cognitive Science Society, NJ Erlbaum, Mahwah

Jegyzetek:

[1] Lakoffék itt (27.) Brent Berlin, Eleanor Rosch, Carolyn Mervis úttörő munkáira utalnak: Berlin, Breedlove és Raven: Principles of Tzetal Plant Classification, Academic Press, New York; Mervis és Rosch: Categorization of Natural Objects, Annual Review of Psychology 32: 89-115. [vissza]

[2] Lakoffék végig angol metaforikus struktúrákkal dolgoznak; elméletük szerint ezek közül egyes alapvető szerkezetek más nyelvekben is megvannak. Mivel itt kutatásaik koncepcióját szándékszom bemutatni, nem koncentráltam a magyar és angol szerkezetek összevetésére. Ahol nem találtam közvetlen magyar megfelelőt, az angol példára hivatkozom. [vissza]

[3] Az általuk használt angol példamondatok: The home run sent the crowd (figura) into a frenzy (háttér), The loud music gave a headache (figura) to each of the guests (háttér). Az első esetben az okozás az, hogy az ok erőt fejt ki az érintett félre (az érintett fél a figura), a másodikban az, hogy az ok erőt fejt ki a hatásra (a hatás a figura). Lakoff- Johnson 1999. 198-199. [vissza]

[4] "It is a consequence of the theory of conceptual metaphor thtat we should have everyday metaphors for ideas in which ideas cannot be metaphorical!" Lakoff-Johnson 1999. 255. [vissza]

Az összefoglalót készítette: Gagyi Ágnes
2005 január 21.