James W. Carey

Az adott kommunikációelmélet (elmélettöredék) szokásos megnevezése:
Kultúrakutatás. Ez Carey saját elnevezés az elméletére. Az eredeti cultural studies terminus szokásos magyar fordítása: kritikai kultúrakutatás. A cultural studies, kritikai kultúrakutatás megnevezést általában a brit, azaz birminghami (Centre for the Study of Contemporary Culture), illetve a kanadai iskola tevékenységére szokás alkalmazni. Az amerikai kultúrakutatás irányzata ettől több szempontból eltér.
Az elmélet nagyon közel áll az antropológiai esettanulmányhoz (azaz etnográfiához), a hermeneutikai, szimbolikus antropológiához, illetve az empirikus hermeneutikához.

Az elmélet érvényességi területe:
A kulturális tevékenységek, cselekvések egésze.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Alapvetően hermeneutikai.
Carey a kommunikáció kettős megfogalmazásából indul ki. Az egyik a kommunikáció úgynevezett transzmissziós szemlélete, a másik a rituális megközelítése.
Carey a kultúra az általa alkalmazott kommunikációs (vagy "rituális") megközelítését szembeállítja a kommunikáció transzmissziós irányzatával. Az amerikai kommunikációkutatásokra inkább ez utóbbi az általános.
Az első jelenleg az elterjedtebb általános felfogás, és alapvetően a földrajz és a transzportáció metaforái köré szerveződik. A középpontjában a jelek átadása, küldése áll valamilyen távolságra az irányítás, kontroll (emberek és távolság) céljából.
A rituális szemléletben a kommunikáció a "részvétel", "közösség", "megosztás" fogalmak mentén épül fel. Itt a társadalom időbeli fenntartása a cél, a közös meggyőződések reprezentációja. Ennek a megközelítésnek a kifejtéséhez Carey szerint szükség van a kultúra fogalmára. A hírek, üzenetek, diskurzusok kulturális formákként kapnak szerepet, melyeket adott történelmi időben adott csoportok hozzák létre. Ilyen értelemben a hírek nem információ, hanem dráma. Nem a világot írja le, hanem dramatikus erőket és cselekvéseket ábrázol; kizárólag történeti időben létezik, és emellett feltételezi a részvételünket a benne elfoglalt társadalmi szerepünk feltételezése alapján.

Másrészt a kommunikáció jelenségének a megközelítése szempontjából Carey elkülöníti a viselkedés magyarázatán alapuló, a kommunikáció struktúráinak feltárását végző formális megközelítéseket, valamint a jelentés feltárását szándékozó kulturális kutatási irányzatokat. A Carey által kidolgozott elmélet ez utóbbi típusba tartozik.
Az első típus a kommunikatív viselkedés kauzális vagy funkcionális törvényszerűségeit igyekszik kutatni. A formális struktúrákat kereső kommunikációs elméletek a modern nyelvészet, a rendszerelmélet vagy a kibernetika, kognitív tudomány különböző irányzataira támaszkodnak a kommunikáció mint társadalmi jelenség elméleti leírásakor. Ezek a performancia (viselkedés) magyarázata helyett a kompetenciára leírására helyezik a hangsúlyt. A kommunikáció kulturális elmélete ezekkel szemben a társadalmi cselekvés jelentésteliségére,szimbolikus voltára összpontosít. Nem igyekszik a kommunikatív cselekvést törvényszerűségek segítségével megmagyarázni, sem azokat az alapul szolgáló struktúrákra visszavezetni, hanem megpróbálja megérteni. A kultúrakutatás központi problémája a jelentés.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek:
A kommunikáció vizsgálata annak az aktuális társadalmi folyamatnak a tanulmányozása, melynek során alapvető szimbolikus formákat hozunk létre, értünk meg és alkalmazunk.
A kommunikáció eltérő modellekkel írható le, de mindegyik egyúttal különböző társadalmi kapcsolatokat hoz létre.
A kommunikáció mindenekelőtt kulturális praxis, konvenciók és formák halmaza.
Carey szerint a kommunikációelmélet leírható a kultúra elméletével. Ebben igyekszik Clifford Geertz szimbolikus kultúraelméletére támaszkodni.

A koncipiálásba bevont színterek:
Carey kommunikációmodellje a kommunikatív pragmatikai szemléletén nyugszik, azaz a kommunikáció nem mint reflektálás, hanem mint cselekvés fogalmazódik meg. Ebben a keretben a nyelv nem egyszerűen reprezentáló funkciójú, hanem egyfajta akció, illetve interakció, mely nem csak leírja, hanem létrehozza a valóságot.
A kommunikáció mint a valóságot létrehozó, fenntartó és átalakító folyamat történetileg változó praxis és reflexiókat konstituál. A kommunikáció a társadalmi tevékenységek együttese, melybe fogalmak, kifejezési formák és társadalmi kapcsolatok tartoznak. Ezek a tevékenységek hozzák létre a valóságot (vagy más felfogásban tagadják, alakítják, esetleg ünneplik). A kommunikáció az emberi kapcsolatok létrejövő mesterséges formáit naturalizálja.
A kulturális konstitutív tevékenységek szerepe folytán a fogalmi struktúrák sosem lebegnek, az őket megvalósító kifejező formáktól vagy az őket aktív ágenssé tevő társadalmi kapcsolatoktól függetlenül.
A kommunikáció egyszerre az emberi cselekvés struktúrája, aktivitás, folyamat, praxis, az kifejezési formák együttese, valamint a társadalmi kapcsolatok strukturált és strukturáló halmaza.
A kommunikáció a kultúrakutatás elmélete értelmében olyan szimbolikus folyamat, melynek révén a valóságot létrehozzuk, fenntartjuk, kijavítjuk, módosítjuk és átalakítjuk.
Carey hangsúlyozza, hogy itt nem feltétlenül arra utal, hogy a való világot mint olyat a nyelv konstituálja, hanem hogy a világ az emberek számára kizárólag csak a nyelven vagy egyéb szimbolikus formán keresztül érthető meg.
Nemcsak egy világot hozunk azonban így létre, hanem annyit, amennyit csak tudunk. Ennek megfelelően a létrehozott valóság többféle természetéről beszélhetünk.
A nyelv ebben a szemléletben a dramatikus cselekvés eszköze.

A koncipiálásba bevont funkciók:
A kommunikáció a nyelv és egyéb szimbolikus formák révén valósul meg. A valóság a kommunikáció révén jön létre, a szimbolikus formák létrehozása, megértése és használata révén (bár a valóság nem a szimbolikus formák puszta funkciója). Az ember a valóság szimbolikus dimenziójában él. Ennek a képességnek az ágenssége hozza létre az egzisztenciát. A kommunikáció így a tapasztalat elsődleges jelensége.
A tudás elsődlegesen társadalmi, publikus, és a szimbólumokban van jelen, mivel publikusan hozzáférhető szimbólumkészletektől függ. Az egyéni tudás ebből származtatható le.
A szimbólum egyszerre a valóság reprezentációja és a valóság számára való reprezentáció.
A valóságot nemcsak létrehozzuk, hanem fenn is kell tartani, javítani kell rajta.
A társadalomtudományokban természetesen nem ritka a tapasztalatokhoz társított jelentések, a szimbolikus feltételezése. Ugyanakkor ezeknek a jelentéseknek nem mindig és nem mindenütt felelnek meg a cselekvéseket végzők jelentéstulajdonításai. A jelentésteli szimbólumokat a kulturális vagy hermeneutikai megközelítés a használók saját terminusaival igyekszik feltárni. Ez az elemzés az emberi cselekvést szövegként kezeli, szimbólumok sorozataként.
A kultúra ebben az értelemben a tapasztalatokhoz fűződő értelmezések halmaza, a jelentések különböző rendszereinek a kialakítása.
A valóság ennek megfelelően nem közelíthető meg egyetlen nézőpontból, például tudományos, hétköznapi, esztétikai szempontból, mivel a kultúra a létrehozott valóságok sorozata, változata. A különböző típusú (szóbeli, írott, matematikai stb.) szimbólumok révén eltérő valóságmodelleket vagyunk képesek létrehozni, valamint eltérő szimbolikus formák segítségével (művészet, tudomány, ideológia, vallás, mitológia stb.).
A kultúra sokféle, változó. A kommunikáció kulturális elemzése azokat a sokféle kulturális világokat igyekszik feltárni, melyekben az emberek párhuzamosan léteznek, az ezek közötti feszültségeket, kapcsolatokat, az eltérő vagy egymásba kapcsolódó mintázatokat.
A jelentés itt nem reprezentáció, hanem konstituáló cselekvés, melynek során az ágensek interaktív módon a saját céljaik számára létrehoznak különböző világmodelleket. Ennek a tevékenységnek a része a reprezentáció, de nem egyszerűen a világ reprezentációja. Itt a szimbólumok kettős természete, a valaminek a szimbóluma, reprezentációja, illetve a valami számára való szimbólum, reprezentáció a lényeges megkülönböztetés. Ez teszi lehetővé a világ(ok) konstituálását és az így létrejött világokban való létezést. A kommunikáció során létrehozott világ a további cselekvések keretéül szolgál.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Értelmező. Ebből következően inkább leíró jellegű. Carey egyrészt a viselkedés kauzális és a funkcionális magyarázataira alapuló elméletekkel állítja szembe a jelentés feltárását megcélzó kulturális megközelítést, másrészt a struktúrák feltárását célzó formális tudomány irányzataival.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
John Dewey és William James hatása kézzel fogható. Dewey hangsúlyozta a kommunikáció társadalomalakító, -létrehozó szerepét. A kommunikáció nála az a mód, melynek révén közösen képesek birtokolni dolgokat. A közös meggyőződéseket, megértést csak kommunikáció lehet megosztani. A konszenzus a kommunikáció meglétét feltételezi. Carey az általa preferált kultúrakutatást Dewey-ra, illetve a Mead nyomdokain kialakult szimbolikus interakcionizmusra vezeti vissza.
Korábbi forrásai: Weber, Durkheim, de Tocqueville, Huizinga. Kortárs forrásai: Burke, Portman, Kuhn, Berger, Geertz, valamint Dewey tanítványai a Chicagói Iskolában: Mead, Cooley, Park és Goffman.
Az előzmények közül a legfontosabb Max Weber. Weber az ipari társadalmak fenomenológiájára törekedett, azaz az ipari társadalmak lakóinak szubjektív életformáinak leírására, valamint az ezekre a társadalmakra jellemző dominancia mintázatának elemzésére. Weber ezt a vállalkozást kultúratudománynak (Kulturwissenschaft) nevezte, szemben a természettudománnyal (Naturwissenschaft). A Carey által a saját hermeneutikai, kulturális megközelítésére alkalmazott kultúrakutatás (cultural studies) terminus nyilvánvalóan innen eredeztethető.
A Chicagói Iskola (Park, Goffman stb.) Weber szociológiáját ültette át az amerikai tömegkultúra empirikus tanulmányozására.
Az amerikai kultúrakutatás kapcsolata a brit kritikai kultúrakutatással, főképp Stuart Hall munkásságával komplex. Egyrészt jelentős hasonlóságok találhatók közöttük bizonyos közös háttér és hatások folytán. Mindkettőre az 1950-es években alakult ki, mindkettőre hatottak a tömegkultúrával kapcsolatos viták, valamint Raymond Williams, Richard Hoggart és E. P. Thomson munkássága.
Ugyancsak mindkét kultúrakutatásra erősen hatott a szimbolikus interakcionizmus, bár nem ugyanolyan módon. A brit irányzatban a szubkultúrák és a deviancia elemzéséhez nyújtott mintát. Az amerikai irányzatban a társadalmi cselekvésnek egy jóval általánosabb képét nyújtotta.
Ugyancsak mindkettőre hatott Weber szociológiája. A brit változatban azonban elsősorban Weber legitimáció fogalma kapott szerepet, az amerikai változatban a weberi elemzés osztály, státus és autoritás fogalmai szintén, noha ezek a brit irányzatból kimaradtak.
Bár mind az amerikai, mind a brit kultúrakutatáson belül alapvető a társadalmi kapcsolatok, konfliktus, ideológia, modern társadalmi formák, médiumok elemzése, a brit irányzatban sajátos és erős a marxizmus, a francia strukturalizmus és a frankfurti kritikai iskola hatása, elsősorban az ideológia különböző irányú vizsgálatában. Az amerikai irányzatban ezek helyett az informatikaelmélet és a modern nyelvészet jutott szerephez.

Az elméletalkotás célja:
A kommunikatív tevékenység kulturális szempontú leírása, megragadása.
Ennek a kommunikációkutatási irányzatnak a célja hermeneutikai: a kommunikációt irányító praxis, az ilyen praxis alapjául szolgáló fogalmak, valamint az ezek által létrehozott társadalmi kapcsolatok feltárása. Az érdekli, hogyan értelmezhetők azok a fogalmak, melyek a társadalmi cselekvéseket irányítják és a világot értelemtelivé teszik, hogyan értünk meg más aktorokat vagy kultúrákat. A kommunikáció leírása nem pusztán eszmék rendszerének leírása, hanem az ezeket technikai és társadalmi formák által létrehozó, meghatározó, lehetővé tevő tevékenységek együtteséé. Ebben a felfogásban, elméletben minden típusú forma és kifejezés, a tudományt is beleértve, kulturális forma.
A pusztán fenomenológiai megközelítéstől eltérően a kultúrakutatáson belül a társadalmi konfliktusnak, a hatalomnak, az autoritásnak és az ellentétnek meghatározó szerepe van. Ugyanolyan alapvető kulturális jelenségek, mint a nyelv. A tömegkultúra, a modern társadalom elemzésekor az ideológia kitüntetett figyelmet kap. Ugyanakkor hiányzik még megfelelő modell ezeknek a jelenségeknek az elemzésére.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
A tömegkommunikáció és a populáris kultúra vizsgálata.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

1. szövegek:

Carey, James W.
1969 The communications revolution and the professional communicator. The Sociological Review Monograph 13:23-38.
1983 The origins of radical discourse on communications in the United States. Journal of Communication 33(3):311-313.
1988 Communication as culture. Essays on media and society. London: Routledge.

Carey, James W. - Kreiling, A. L.
1974 Popular culture and uses and gratifications research: notes toward an accomodation. In: J. G. Blumler - E. Katz, eds. The uses of mass communication: current perspectives on gratifications research. 225-248. Beverly Hills: Sage Publications.

2. irodalom

Dewey, John
1927 The public and its problems. New York: Henry Holt.

Geertz, Clifford
1973 The interpretation of cultures. New York: Basic Books.

Az összefoglalót készítette:
Wilhelm Gábor
2005. január 05.