Paul Ricoeur: Mi a szöveg?
(1970)

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
A szöveg hermeneutikai és strukturális elmélete

Az elmélet érvényességi területe:
A szövegek világa

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Funkcionális kommunikáció-fogalom

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet magyarázó

A koncipiálásba bevont funkciók:
Író, olvasó, elbeszélő, megnyilatkozás, referencia, magyarázat, megértés, értelmezés

A koncipiálásba bevont szerkezeti egységek:
Szöveg, beszéd, fonéma, morféma, mitéma, diszkrét egységek, tárgy, jel, értelmező közösség

A koncipiálásba bevont színterek és dinamikák:
Ricoeur tanulmányát ezzel a kérdéssel kezdi: mi a szöveg? Ennek nyomán pedig szöveg és beszéd kapcsolatának mikéntjére keres választ. Elsőként azt a meggyőződést vizsgálja felül, hogy az írás rögzített beszéd. Miközben Ricoeur elismeri a beszédnek az íráshoz viszonyított szociológiai és pszichológiai előidejűségét, kiemeli, hogy az ír-olvas kapcsolat nem a beszél-válaszol kapcsolat sajátos esete. "Az olvasó hiányzik az írásból, az író pedig hiányzik az olvasásból. A szöveg így olvasó és író kettős elfedését hozza létre; s ekképpen ama párbeszéd helyére lép, amely közvetlenül fűzi össze az egyik hangját a másik hallásával."[1] Ennek nyomán veti fel azt a hipotézist, hogy az írás - közkeletűnek vélt másodlagossága helyett - a beszédhez hasonló megvalósulás, amely helyettesíti és közrefogja a beszédet. Amikor a szöveg veszi át a beszéd helyét, a megnyilatkozás világra vonatkozó referenciája az olvasás mint értelmezés során valósul meg. Ennek nyomán Ricoeur áttér annak az újkori, Diltheytől eredő hermeneutikai problémának az újraértelmezésére, melyben az olvasói magatartás két pólusát a magyaráz vagy értelmez egymást kizáró alternatívája képezi. Ricoeur szerint ez a dilemma feloldható, ha egyrészről a szöveget mint világ és szerző nélkülit kezeljük; ekkor belső viszonyai, azaz struktúrája szerint magyarázzuk. Ha visszaszolgáltatjuk az élő kommunikációnak, ekkor pedig értelmezzük. Eszerint az olvasás e két magatartás dialektikája. Az első lehetőség meghosszabbítja a világ és a beszélő alany referenciájának felfüggesztését. Ezt a magyarázó magatartást Ricoeur szerint nem más megismerési területtől vesszük át, hanem magától a nyelvitől. Ebben az esetben olyan egységek rendszeréről beszélünk, amelyek mindegyike csak az összes többitől való eltérése alapján határozható meg. Ricoeur meghatározása szerint: "A diszkrét egységek állományán belüli ellentétek és az ellentétek kombinációinak játéka határozza meg a struktúra fogalmát a nyelvészetben."[2] A strukturális elemzés során azoknak a műveleteknek a logikáját lehet föltárni, amelyek egyes "viszonycsomagokat" összekapcsolnak másokkal. "A strukturális elemzés feladata tehát az, hogy elindítsa a szegmentációt (horizontális aspektus), majd, hogy megállapítsa a részek egészben való egységének különböző szintjeit (hierarchikus aspektus)."[3]
Az értelmezés Ricoeur szerint az "időszerűvé tett", környezetre és hallgatóságra lelt szöveg, amely visszaszerzi feltartott és felfüggesztett referenciális mozgását a világ és az alanyok felé. Az olvasás ebben az esetben olyan aktusban tetőződik be, amely úgy aránylik a szöveghez, mint a beszéd a nyelvhez. "A szövegnek csak értelme volt, azaz belső viszonyai, struktúrája; most jelentése van, azaz megvalósulása az olvasó alany saját beszédében. Értelme révén a szövegnek csak szemiológiai dimenziója volt, s most jelentése révén szemantikai kiterjedéssel rendelkezik."[4]
Ricoeur szerint tehát magyarázni azt jelenti, hogy felszabadítjuk a struktúrát, azokat a belső függőségi viszonyokat, amelyek a szöveg statikáját alkotják; értelmezni pedig azt jelenti, hogy "a szöveg megnyitotta gondolati utat választjuk, útra kelünk arra, amerre kelt a szöveg."[5]
Ricoeur koncepciója esetén a jelnek a tárggyal való, a tárgy-jel-értelmező hármasságával bővülő kapcsolata a mintája a szöveg szintjén felépülő hármasságnak. Ebben az esetben a tárgy maga a szöveg, a jel a strukturális elemzés felszabadította mély szemantika, az értelmező pedig az értelmező közösség alkotta, és a szöveg dinamikájába ágyazott értelmezések sora.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Paul Ricoeur elmélete a klasszikus szemiotika képviselői közül elsősorban Ch. S. Peirce-re hivatkozik. Eszerint Peirce-nél a jelnek a tárgyhoz való viszonya olyan, akár az értelmezőnek a jelhez való viszonya. Ebben Ricoeur számára az a fontos, hogy a jel értelmezőhöz való viszonya nyitott, abban az értelemben, hogy mindig van más, az első viszony közvetítésére alkalmas értelmező. Ezen túlmenően a szerző vállalt célja, hogy továbbgondolja azt az ellentétet, amelyet Wilhelm Dilthey mutatott ki a természettudományokra vonatkoztatott magyarázat, és a szellemtudományokra vonatkoztatott megértés (értelmezés) között. Továbbá fontos kapcsolat fűzi Ricoeur ekkori felfogását a strukturális antropológia megalapítójának, Claude Lévi-Straussnak a munkásságához, akinél a mítosz kap hasonlóan strukturális értelmezést, mint Ricoeur-nél a szöveg. Ennek megfelelően a mítoszra jellemző szerkezeti egységek (mitémák) ugyanazon szabályok szerint kezelhetőek, mint a nyelvészet kisebb egységei (fonémák, morfémák).

Az elmélet-alkotás célja:
A tanulmány eredeti célja szerint a magyarázat és megértés módjainak olyan fajta összefüggésben való feltárását szándékozta, amely kimutatja, hogy ezek nem ellentétesek, még kevésbé zárják ki egymást. Ricoeurnak ez az írása az 1960-as, '70-es évek fordulóján a virágkorát élő strukturalista interpretáció és a fellendülőben lévő hermeneutika összekapcsolását kísérelte meg.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
A tanulmány eredeti szándékai szerint a szövegek világára vonatkozik, a szövegnek a beszédhez képest kimutatható sajátszerűségei szerinti értelmezés és magyarázat módozatait és ezek összefüggéseit szándékozta feltárni.

Az elmélet háttérdiszciplínái:
Szemiotika, hermeneutika, strukturalizmus, strukturális antropológia

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Ricoeur, Paul: Qu'est-ce qu' un texte? In Rüdiger Bübner et alii (hrsg.): Hermeneutik und Dialektik (J.C. Mohr, Tübingen, 1970.) 181-200. Magyar kiadás: Mi a szöveg? ford. Jeney Éva. In: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok (Osiris, Bp. 1999.) 9-33.

Ricoeur, Paul: Monde du texte et monde du lecteur. in: Temps et récit (Seuil, Paris 1985.) 228-263. Magyar kiadás. A szöveg világa és az olvasó világa, ford. Jeney Éva. in. Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, (Osiris, Bp. 1999.) 310-352.

Ricoeur, Paul: La métaphore vive (Editions du Seuil, Paris, 1975.) részletének magyar kiadása: Metafora és filozófia-diskurzus. Ford. Gyimesi Tímea, in: Szöveg és interpretáció (szerk. Bacsó Béla) Cserépfalvi, Bp. 1991. 65-96.

Peirce, Ch. S.: Collected Papers (Cmbridge, Massachusetts, 1932.), ebből magyar kiadás: A jelek felosztása. Ford. Szegedy-Maszák Mihály, in: A jel tudománya. (szerk. Horányi Özséb és Szépe György) Gondolat, Bp. 1975. 19-42.

Lévi-Strauss, Claude: Anthropologie structurale (Librairie Plon, Paris, 1958); magyar kiadás: Strukturális antropológia I-II. ford. Saly Noémi (Osiris, Bp. 2001.)

Jegyzetek:

[1] Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? (ford. Jeney Éva) In: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok (Osiris, Bp. 1999.) 11. [vissza]

[2] Ricoeur, Paul: i. m. id. kiad. 20. [vissza]

[3] Ricoeur, Paul: i.m. id. kiad. 23. [vissza]

[4] Ricoeur, Paul: i.m. id. kiad. 27. [vissza]

[5] Ricoeur, Paul: i.m. id. kiad. 30. [vissza]

Az összefoglalót készítette:
Molnár Csilla III. PhD kom.
Sopron, 2004. május 18.