Összefoglaló George Herbert Mead életművéről

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
szimbolikus interakcionizmus

Az elmélet érvényességi területe:
társadalmi cselekvések, szocializáció, nyelvhasználat, kommunikációelmélet, szociológia, szociálpszichológia

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Jelentéshordozó gesztusokról, jelentéshordozó szimbólumokról ír, ez utóbbi lényegében nyelvi kifejezésekre vonatkozik és a szókincset fedi.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?

A koncipiálásba bevont funkciók:
Az emberi viselkedést szimbolikusan közvetített interakcióként fogja fel, ebből a folyamatból magyarázza a tudat, az egyén és a társadalom keletkezését is.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek:
A szimbolikus interakcionizmus három alapelvet fogalmaz meg: melyek a jelentéssel, a nyelvvel és a gondolattal foglalkoznak. A jelentés a társadalmi valóság konstrukciójaként, a nyelv a jelentés forrásaként, és a gondolat a másik szerepének képzeletbeli átvételeként használt fogalmak.
A társadalmi viselkedésnek két formáját különbözteti meg: a mozdulatokkal vagy gesztusokkal közvetített és a szimbolikusan közvetített interakciót (ezen belül értelmezi a jelentéshordozó szimbólumokat).
A tudat Mead szerint jelentéshordozó szimbólumok formájában, nyelvi formában szerveződik. A gondolkodást úgy fogja fel, mint jelentéshordozó "mozdulatok játékát" az egyénen belül= belülre helyezett beszélgetést.
Megkülönböztet reaktív én-t és felépített én-t. Az identitás állandó folyamat, melyben a felépített én és a reaktív én állandó kölcsönhatásban állnak egymással. Az identitás e két részének súlya nem egyforma minden emberben, egyeseknél a hagyományosan felépített én, másoknál a személyiség eredeti reaktív én része van túlsúlyban. E kettő kölcsönhatásával megy végbe a közvetítés egyén és társadalom között, ösztönstruktúra és társadalom, emberi természet és kultúra között is közvetít.

A koncipiálásba bevont színterek:
Elsősorban a személyközi kommunikáció, de az én értelmezés és a belső párbeszéd (minding) is. Tágabban az egyének folyamatos különböző interakcióin keresztül közösségek kommunikációja, társadalomépítés.

A koncipiálásba bevont dinamikák:
Az emberi viselkedés szimbolikusan közvetített, nyelvi kommunikáció által vezérelt. Mead szerint a viselkedés társas-kommunikatív önprogramozására való ezen képességek fiziológiai alapjait az emberi agy fejlődése, és az emberi hangképző és hallószervek kommunikációra alkalmas kialakítása alkotják. Mead kiemeli, hogy az emberiség evolúciós alkalmazkodása az alkalmazkodási problémákra adott megoldások célszerű kitalálásán ás módszeres kipróbálásán alapul. Ezt a tudatos alkalmazkodást a szimbólum alkalmazás képességére vezeti vissza, a közösségi teljesítmény mellett elismeri az egyéni teljesítményt az új viselkedésminták és értelmezések szimbolizálását, ezzel együtt vallja, hogy az emberiség fejlődése szempontjából lényegbevágó az egyén és a társadalom közötti kölcsönhatás.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Mead munkássága szervesen összefüggő pszichológiára, szociálpszichológiára és szociológiára épül. Ismerte Darwin evolúcióelméletét ( a szervezet olyan környezetben létezik, amelyhez fennmaradása érdekében alkalmazkodnia kell), az amerikai pragmatizmust Peirce, Dewey, James), a német idealizmust (Kant, Hegel, Fichte, Schelling), ezek pozitívan befolyásolták; hatott rá a behaviorista lélektan, ezt kritikával illette. Több kommunikációelméleti szakember támaszkodik Mead elméletére: Bormann a szimbolikus konvergencia elméletben, Pearce és Cronen a jelentés összehangolt szabályozása elméletben, Geertz a szervezetek kulturális megközelítésében, stb.

Az elmélet-alkotás célja:
A szimbolikus üzenetek létrehozásának folyamatát, azoknak a beszélőre és a hallgatóra gyakorolt hatásának elemzése. Szociálpszichológiai és szociológiai alapon álló rendszerbe foglalva fejti ki, hogy az absztrakt szimbólumok használatának és értelmezésének képessége különbözteti meg az embert az állattól. (ez túlzás)

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:

Az elmélet háttérdiszciplinái:
szociálpszichológia, szociológia, pszichológia,

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

George Herbert Mead: A pszichikum, az én és a társadalom, Gondolat, Bp. 1973.

Em Griffin: Bevezetés a kommunikációelméletbe, Harmat, Bp. 2001. 54-64.p.

Szociológiaelmélet, (szerk. Julius Morel) Osiris, Bp. 2000. (3. fejezet) 67-79.p.

Az összefoglalót készítette:
Velics Gabriella
2004. június 3.

George Herbert Mead: A szimbolikus interakcionizmus

G. H. Mead (1863-1931) annak a társadalomelméletnek a megalapítója, amelyik az emberi viselkedést szimbolikusan közvetített interakcióként fogja fel, és a szimbolikusan közvetített interakciónak ebből a folyamatból magyarázza a tudat, az egyén és a társadalom keletkezését is. Négy korábbi gondolkodási áramlat volt rá nagy hatással:

1. Darwin evolúcióelmélete; - átvette az alapmodellt: a szervezet olyan környezetben létezik, amelyhez fennmaradása érdekében alkalmazkodnia kell. Mead úgy vélte, az alkalmazkodás az ember tudatos problémamegoldó gondolkodásától és cselekvésétől függ.
2. az amerikai pragmatizmus;
3. a német idealizmus;
4. a beharovista lélektan.

Öntudatos alany tétele:

Az öntudatos szubjektum csak cselekvő és egymással kommunikáló emberek közösségében alakulhat ki.

Az ember különállása: a "szimbólumalkalmazó állat":

Más élőlényekkel ellentétben az ember viselkedését nem természetes ösztönök és mozgatórugók szabják meg. Az alapvető biológiai és élettani impulzusok és szükségletek, mint pl.: az éhség és a szexuális ösztön; továbbá az együttműködésre és a konfliktusra irányuló szocio-fiziológiai impulzusok nem közvetlenül hatnak a viselkedésre. Ezért az emberi viselkedés szimbolikusan közvetített, nyelvi kommunikáció által vezérelt, ami a viselkedési elvárások megállapítását és közlését éppúgy szolgálja, mint a külvilágról való megegyezés mikéntjének értelmezését. Ezen képességek fiziológiai alapjait meghatározza:

1. az emberi agy fejlődése, és
2. az emberi hangképző és hallószervek "kommunikációra alkalmas" kialakítása.

Az ember bizonyos fokig képes felkutatni a saját környezetét, és azt szükségleteinek megfelelően átalakítani. Az embernél a társadalmi differenciálódás elve lépett a fiziológiai differenciálódás helyébe.

Mead kiemeli, hogy az emberiség evolúciós alkalmazkodása nem az öröklött változékonyság "vak véletlenjén" és a sikeres változatoknak a környezet révén történő utólagos kiválasztódásán alapul, mint a legtöbb élőlénynél, hanem az alkalmazkodási problémákra adott megoldások célszerű kitalálásán és módszeres kipróbálásán.

A szimbólumok alkalmazása teszi lehetővé a tudatos viselkedést és (ön)megfigyelést. Amennyiben az alkalmazott szimbólumok az egész közösség birtokában vannak, a tudatos alkalmazkodás képessége társadalmilag meghatározott.

A tudatos alkalmazkodás képességével szorosan összefügg az emberi evolúció egy további része: a környezet ellenőrzésének és ezen ellenőrzés fokozásának képessége.
Az ember - tudatos tanulási folyamat révén - határozottan fokozni és tökéletesíteni képes ezt az ellenőrzést, s így végül maga tudja meghatározni azt a környezetet, melyben él.

Szimbolikusan közvetített interakció:

A társadalmi viselkedés jellegzetes formája a szimbolikusan közvetített interakció. Társadalmi viselkedésről akkor beszélünk, ha "az egyén, cselekvése révén egy másik egyén reakciójának kiváltó ingerként szolgál".

Két fajtája a társadalmi viselkedésnek:

1. a mozdulatokkal, illetve gesztusokkal közvetített - az jellemzi, hogy nemcsak teljes cselekedetek, hanem már az említett cselekedetek kezdetei is ösztönreakciókat váltanak ki más élőlényekből. Azt a társas viselkedést, melyet mozdulatok vagy gesztusok szerveznek, mozdulatjátéknak is nevezik.
2. szimbolikusan közvetített interakció - az jellemzi, hogy (1) a cselekvés kezdetei, illetve a mozdulatok először ugyanazt az attitűdöt váltják ki magukkal kapcsolatban, mint a többi egyénben, és (2) a többiek magatartásának ez a befogadása lehetővé teszi számára, hogy ezen attitűd fényében ezt követő viselkedését hozzáigazítsa az övékéhez. A cselekvő önmagának is meg tudja mutatni a kezdődő cselekvést, s ezzel képessé válik arra, hogy reagáljon saját cselekedeteire.

Jelentéshordozó gesztusok, szimbólumok:

Azok a mozdulatok, melyeknek az a funkciójuk, hogy a cselekvő egyénből ugyanazokat a reakciókat váltsák ki, mint abból az egyénből, aki ezeknek a cselekedeteknek a címzettje. Csak akkor képesek betölteni a viselkedés szervezésének a funkcióját, ha az egész csoport birtokában vannak.

Elsősorban nyelvi kifejezésekre vonatkozik, lényegében a szókincset fedi.

A valóságban az interakciós partnerek nem ugyanazt a nyelvet beszélik, ezért interakciós zavarok lépnek fel. Ezek a metakommunikációval szüntethetőek meg.

Olyan kommunikáció, melyben az interakciós partnerek összehasonlítják nyelvértelmezésüket, s megpróbálnak közös magyarázatot kialakítani.

Tudat:

Az ember tud a környezetéhez fűződő kapcsolatairól, tehát tudata van. Ez a tudat a tárgyak jelentéséről való tudás; saját reakcióink kapcsán tisztázzuk a tárgyak jelentését. A tudat eszerint: "az egyén beállítottságainak tudata arra a tárgyra, amelyre reagálni készül". A szimbolikusan közvetített interakció szintjén az ember nem csak másokra és azok magatartására reagál, hanem önmagára is. Ezt nevezzük öntudatnak.

Ez teszi lehetővé az egyén számára, hogy az interakcióban a saját viselkedését a másikéhoz igazítsa, s ebben az értelemben "racionálisan" cselekedjen.

A tudat jelentéshordozó szimbólumok formájában, nyelvi formában szerveződik. Az egyéni tudat is társadalmilag szerveződik.

A gondolkodás olyan, mint "(jelentéshordozó) mozdulatok játéka" az egyénen belül. A szellemiség az embernek az a jelentéshordozó szimbólumokon nyugvó képessége, hogy tudatosan reflektáljon környezetéhez fűződő kapcsolataira, és aktívan ellenőrizze azokat.

Identitás (én):

Az egyénnek akkor és azért van identitása, ha és amennyiben képes tárggyá tenni magát, és tudatosítani saját jelentését.

Ennek az identitásnak társadalmilag meghatározott struktúrája van, amely a társadalmi tapasztalatból, a szimbolikusan közvetített interakcióból keletkezik. Az identitás kialakulásának két szakasza van:

1. szerepjáték (play)
2. szabályozó játék (game)

A szerepjáték során a gyerek egyes szerepeket vesz át; megtanulja, hogy miként lehet szerepek átvételével saját ént, identitást felépíteni. A szabályozó játékot az jellemzi, hogy résztvevőjének készen kell állnia arra, hogy átvállalja a játékban részt vevő összes többi gyerek attitűdjét, aminek során a különböző szerepek között határozott viszonynak kell fennállnia.
A szervezett közösséget, amelyben az egyén a leírt módon felépíti identitását, az általános másik kifejezéssel jelöli meg Mead.
A szerepátvétellel nyert elemek összessége strukturális szempontból csak egy részét, időben pedig csak egyik szakaszát jelenti az identitásnak, illetve az énnek, azt a szakaszt, amelyet Mead felépített én-nek (me) nevez. Mellette létezik az identitás, illetve az én egy másik része, illetve szakasza: a reaktív én. Ez az individuum individuális része; bizonyos szempontból ez is függ a társadalomtól:
1. az egyedüli formák, amelyben az én képes magát kifejezni magát társadalmiak;
2. megnyilvánulási formái rászorulnak a társadalom többi tagja általi elfogadottságra

A primitív társadalmak teljesen bekebelezik az egyént, igazi individualizációra nincs lehetőség. Az egyénné válás csak civilizált társadalmakban lehetséges: itt lehet a különböző szerepek között választani, itt van lehetőség a szerepek értelmezésére, itt jön létre a magánszféra stb.

Az identitás állandó folyamat, melyben a felépített és reaktív én állandó kölcsönhatásban áll egymással: a felépített én szolgáltatja az alkalmat a reaktív én válaszára. Ez a reakció a felépített én részévé válik.

A felépített én és a reaktív én összefüggésével megy végbe a közvetítés az egyén és a társadalom között.

Társadalom:

Társadalom azoknak a személyeknek az összessége, akikkel az egyén interakciós kapcsolatokat tart fenn, s akiknek magatartása önértelmezésének és cselekvési terveinek alapja.

Azok a magatartások, melyek az említett emberi közösség által meghatározott helyzetben közösek, azok az intézmények. Ezek az intézmények képesek meghatározni a cselekvést.
A társadalom keletkezését Mead fiziológiai alapra vezeti vissza: bizonyos szükségletek kielégítésének előfeltétele valamilyen társadalmi csoport fennállása, illetve társadalmi kapcsolatok létezése. Az ember úgy válik a társadalom tagjává, hogy belsővé teszi a társadalmi szervezetet. Ha a közösség úgy bővül, hogy ha az addig kizárt egyének viselkedését elismerik és integrálják, akkor eljutunk az ideális társadalomhoz. A társadalmi konfliktusok is ösztönöznek bennünket egy ilyen ideális társadalom létrehozásához. Ennek kitűnő eszköze a társadalmi reform.

Az ideális társadalom eszméje nem önkényesen tételezett normatív poszulátum, hanem a szimbolikusan közvetített interakción nyugvó életforma lehetőségeinek következetes megvalósítása.