Fülöp Zoltán: Roland Barthes - A szöveg öröme
A szerző kiválóan foglalja össze Barthes irodalomelméleti/művészetelméleti
írásainak kommunikáció-elméletileg releváns tartalmát: a mű és szöveg elhatárolást;
a szövegek értelmezésekor a szerző háttérbeszorulását és az olvasó interpretációjának
előtérbekerülését; a szövegek lezáratlanságának kérdését, s így potenciális
jelentéseik felszabadulását.
Kiegészítésként említeném, hogy Barthes (és a francia posztstrukturalista irodalomkutatás
Fülöp Zoltán által is felsorolt nagy alakjai) az irodalom- és művészetelméleten
túl a társadalomtudományok látásmódját is gyökeresen megváltoztatták, hatásuk
nem csak az antropológia interpretatív fordulatán lemérhető, de gyakorlatilag
az ő meglátásaikra épül a kultúrát "szövegként olvasó" kritikai kultúrakutatás
(cultural studies) szemléletmódja és módszertana.
Bár Zoltán nem tér ki részletesebben a kötet első részét alkotó, még Barthes
strukturalista korszakához tartozó, a nyelv, a stílus, az írás és az irodalom
összefüggéseit történelmi kontextusban vizsgáló tanulmányokra, fontos megemlíteni
azt a szakaszt, ahol Barthes lerántja a leplet az egyébként semlegesnek tételezett
nyelvi eszközökről, s azt állítja, hogy minden írás tükrözi - s önigazoló módon
megerősíti - szerzői ideológiai, filozófiai, politikai előfeltevéseit. Barthes
az írás és hatalom kérdéseit vizsgáló sorai nagy hatással voltak a nyolcvanas
években a kulturális leírás objektivitását az irodalomkritika eszköztárát segítségül
hívva megkérdőjelező reflexív antropológusokra. E posztmodern antropológiai
iskola az etnográfus és leírásának "tárgya" közötti a reprezentációhoz
fűződő egyenlőtlen viszonyt próbálta megérteni, feloldani a kulturális leírás
(az etnográfia) elkészítésekor - az a terepmunka tapasztalatainak leírásakor.
Vályi Gábor
2004. július 9.