Lektorálás Blaskó Ágnes összefoglalójáról

Erdély Miklós a filmnyelvről

Az összefoglaló legnagyobb érdemének azt tartom, hogy nem egy tanulmány alapján tárgyalja Erdély Miklós filmelméleti gondolatait, hanem szinte a teljes ezzel kapcsolatos könyv alapján. Ez azért különösen fontos, mert Erdély nem dolgozott ki egy egységes, egy szövegben összefoglalható elméletet, hanem különböző írásaiból hámozhatóak ki a filmnyelvhez kapcsolódó, időnként egymásnak ellentmondó elképzelései. Ráadásul az is jellemző elméleti munkásságára, hogy gyakran ismétel gondolatokat az írásokban, mindig kicsit hozzátéve, vagy valamennyire másképp megvilágítva a kérdést - ezért szükséges Erdélynek több írását elolvasni, s nem egy alapján véleményt alkotni.
Nagyon alaposnak látom a koncipiálásba bevont színterek, dinamikák részben elhelyezett összefoglalást, amelyben kifejti Erdélynek azt az alapfelfogását, hogy a filmben a jelölő és a jelölt nem különül el úgy, mint a szemiotikában. Fontos megállapításnak tartom azt is, hogy Blaskó Ágnes kiemeli az állapotkommunikáció fogalmat, amely alatt Erdély azt érti, hogy a film létrehoz egy olyan állapotot (mondhatnánk hangulatot), amelyben aztán a film által létrehozott jelek és a néző belső világa találkozásából létre tud jönni a mű jelentése.
Amit talán hiányolnék az összefoglalóból, az Erdély Miklós strukturalizmushoz, szemiotikához való kissé ambivalens, ellentmondásos viszonyának a tárgyalása. Egyrészt ugyanis egyik legfontosabb megállapítása az, hogy a szemiotika jelölő-jelölt viszonya nem alkalmazható a filmre (de általában a művészetre sem), mert éppen az a lényeg, hogy a filmben a látható maga az üzenet. Másrészt ugyanakkor azonban alapvetően strukturalista kifejezésekkel dolgozik, és gyakran használja a szemiotikának megfelelő gondolkodásmódot a művészeti jelenségek leírásában, a műalkotással való kommunikáció leírásában. Márpedig tudjuk, hogy egyfajta fogalomtárral nem lehet azt meghaladó elméletről beszélni, a nyelv amit használunk nagy részben meghatározza, hogy mit mondunk, mit tudunk kimondani.
Az összefoglaló feldolgozza Erdély montázzsal kapcsolatos meglátásait is, de hangsúlyozni szeretném, hogy ennek mennyire központi szerepe van az elméletben. A szerző ugyanis úgy tűnik, erre alapozza az egész filmnyelvi megközelítést, Montázs-éhség című tanulmányában valójában azt fejti ki, hogy mennyi művészeti ágnak vált alapelemévé a huszadik században a montázs-jelleg. Ugyanakkor határozottan érezhető Erdély kortárs filmművészet elleni kirohanása, mivel úgy érzi, hogy korának filmesei a montázst a történet holtpontjainak eltüntetésére, egyszerű narráció-segítő elemként használják, és nem használják ki a montázs teljes jelentésképző gazdagságát.
Végül még egy dolgot kell szem előtt tartani, amire az összefoglaló is rávilágít, mikor azt írja, hogy az elmélet alkalmazási terepe Erdély Miklós filmjei. Erdély valóban saját filmnyelve kidolgozásának érdekében írhatta ezeket az írásokat, elméleti fejtegetéseiben is arra keresi a választ, hogy ő miképpen tudná létrehozni az igazán autentikus, hiteles művészi kifejezésre alkalmas filmnyelvet.

Gyenge Zsolt
2004. június 30.