Gombrich, Ernst H.

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
Gombrich művészetfilozófiai felfogása és módszere, művészetelmélete

A) a művészeti haladásról és a stílusról
B) a műalkotásról és a művészeti illúzióról
C) a művész alkotómunkájáról és (valóság) interpretációjáról
D) a néző képészleléséről

Gombrich elméleteinek legfontosabb jellemzői, rövid összefoglalói:
A) a művészeti haladás
nem egy fejlődési lánc, "a műalkotásokat ... nem lehet egy felfelé ívelő vonalon elhelyezni, ugyanis lényegüknél fogva összemérhetetlenek" (Művészet és fejlődés, 8.o.); Gombrich elveti a haladás ciklikus és organikus koncepcióját;
a természet mindig ugyanaz, csak különféleképpen ábrázolják; a korban éppen aktuális haladásfogalom elfed(het)i a művészet tényleges kérdéseit, célkitűzéseit és problémafelvetéseit;
a művészi haladást Gombrich a technikai eszközök fejlődésével írja le, melynek során az eszközök fejlesztése meghatározott művészi célokat szolgál; mihelyt a cél megvalósul, a fejlődés megáll;
a változások sorozata nem jelent szükségszerűen fejlődést;
a stílus nem "korszellem" eredménye, de jelzi a társadalom kulturális és szociológiai változásait;
a stílus nem "kollektív egyéniség" kifejeződése és nem pusztán expresszivitás;
nincs grandiózus fejlődési séma, hanem választás van: adott lehetőségek közül az emberek mit választanak inkább; így a stílus nem pusztán a "korszellem" eredménye, a stílusváltozás nem kikerülhetetlen és nem totális;
a stílus várakozások sora, a szellem reagálva a módosulásokra értelmezi a viszonyulásokat és tendenciákat állapít meg

B) a műalkotás és a művészeti illúzió kérdésében
elkülöníti az illúziótól a pontos utánzatot és a hamis hiedelmet;
abban az illúzió alapproblémájának tartott kérdésben, hogy tudatosság szükséges-e hozzá, Gombrich a művészeti illúzió kérdésében a tudást, a korábban megszerzett ismereteket perdöntőnek tartja;
az illúzió (teremtés) fokozat kérdése és nem "mindent vagy semmit" probléma;
(Gibsonnal ellentétben, aki azt mondja, hogy a valóság vizuális észlelését a festészet meg sem közelítheti) Gombrich azt vallja, hogy a művészi illúzióban nem a valóság, hanem a jelentés illúziójáról van szó (Illúzió és művészet, 210.o.); példa: nem szem-fakszimilét alkot a művész, hanem azt kell elérnie, hogy az eleven tekintetre adott reakciót váltson ki a nézőből;
nem arról van szó, hogy a figuratív festmény és a valóság olyannyira megkülönböztethetetlen lenne, hanem hogy mindkettő azonos mentális folyamatot indít a nézőben, amit a jelentéskeresés szervez - kifejeződve a szem és a tudat mozgásaiban;
a műalkotás, mint reprezentáció a helyettesítő szereppel telített funkciójából az illuzionista stílusokban ("görögök, kínaiak, reneszánsz") átvált a jel(ző, jelölő) funkcióba, ahol "a kép jel, ami valami rajta kívül állóra referál" (Elmélkedés egy vesszőparipáról, 35.o.)
minden műalkotás képmás, azaz reprezentáns, a "valami helyettesítője" értelmezés szerinti reprezentáns, amely teljesen független a differenciálás fokától (azaz nem függ a formai minőségektől); "mindenféle képmás-készítés helyettesítők alkotásában gyökerezik", így konceptuális képmásról beszélünk; a primitív művészetben a helyettesítő-reprezentációvá válás két feltétele, hogy az alak tegye lehetővé a funkciót (a funkció minimális követelménye) és a funkció fontos legyen; a történeti stílusokkal kapcsolatban használt képmás azonban vizuális élmény megörökítése, felidéző képmás is, amely rajta kívül állóra referál, így konceptualitása mellett az életszerűség van jelen (Elmélkedés egy vesszőparipáról, avagy a művészi forma gyökerei);
a műalkotás sajátos aktusban identifikálódik, a művészetként prezentálás aktusában, miközben egy új referencia-keret is létrejön

C) a művész alkotómunkája és (valóság) interpretációja (részbeni összefüggésben a művészeti illúzió kérdésével)
a művész viszonya a korhoz és a társadalomhoz: a művészi személyiség strukturált helyzetekben és döntések sorozatán keresztül nyilvánul meg (Művészet és fejlődés, 89.o.);
a művészi alkotómunkára vonatkozó tézise: nincs "romlatlan szem" vagy "érintetlen szem" (a gombrichi értelmezés jobb visszaadására ezt a fordítást adja meg Horányi Özséb a Sokarcú kép c. kötet bevezetőjében), a művész gondolkodva alkot;
minden ábrázolás sémákra épül; a művész nem másolja, amit lát, hanem színekkel és formákkal felépíti a keresett képet (Művészet és illúzió 350.o.)
az inger végtelenül sok értelmű; a művész tehetsége, a művészi természete olyan, hogy kipróbálja a különféle értelmezéseket

D) a néző képészlelése (részbeni összefüggésben a művészeti illúzió kérdésével és az észlelés általános tárgyalásával)
a képészlelésben az a mozzanat, hogy a kép "ugyanazt a magyarázatot szuggerálja-e, mint az ábrázolt természetes tárgyak" a szellemi beállítottságtól is függ bizonyos fokig: "Másként reagálunk, ha felhangolt bennünket a várakozás, az igény, vagy neveltetésünk révén kialakult szokásunk." (Illúzió és művészet, 207.o.);
a stílus és a közönség viszonyára az jellemző, hogy a stílus visszahat: a néző megtanulja az új formát, új nyelvet és elfogadja, hogy így látható a világ;
a percepció és az illúzió közötti különbség lényege, hogy a jelentés szelektív keresése során képzeleti kiegészítéseket végzünk; a Gestalt elméletet a "bezáródás" jelenségét illetően Gombrich kiterjeszti a tematikus kép-egészekre, sőt a háromdimenziós alkotásokra is: a néző elvégzi a hiányok kitöltését, a kiegészítést a reprezentált dologra vonatkozóan;
nemcsak a festészet, hanem bármilyen képfajta (pl. a térkép) képes hatni a képzeletre és el tudja vinni az illúzióba;
Gombrich elveti a látásról vallott hagyományos felfogást (miszerint: a látásban a tárgyakról való tudásunk befolyásolja azt, hogy hogyan látjuk őket, a retinán megjelenő inger-minták üzeneteit módosítja az, amit a tárgyról tudunk, ez "a reális tárgy felé való visszakapcsolás"); nem a tudás befolyásolja az érzékelésünket- írja-, hanem a tudás kereséséről van szó, azaz várakozásokról, sejtésekről, hipotézisekről; a tudás teszi lehetővé, hogy a néző válasszon az interpretációk közül, miután a magyarázatokat úgy tette próbára, hogy egybevetette a látvánnyal (Művészet és illúzió 275-297.o.); azaz az interpretáció "kísérlet- és tévedésfolyamat"
anticipáció - hajlamosak vagyunk az érzékleteinket beleilleszteni abba az elképzelt szekvenciába, amelyre felhangolódtunk;
a folytonosságtól várt ismétlődések és a rendben vagy rendetlenségben bekövetkezett új lépés között mindig feszültség van, a rend megbontása felkelti a figyelmet;
minden ábrázolás az irányított belevetítés jelenségére épül: a művész rákényszerít bennünket, hogy a festékfoltokba tárgyat, témát, látványt vetítsünk bele; a szellemi beállítottság egy készenléti állapot, amelyben hozzákezdhetünk a belevetítéshez (Művészet és illúzió, "A néző szerepe" c. fejezet);
az ábrázolás végtelenül sokféle interpretációt tesz lehetővé, a néző feladata, hogy olyan értelmezést találjon, amely összhangban áll korábbi várakozásaival (Művészet és illúzió 350.o.);
(Popper "kísérlet és tévedés" elméletét és Gibson "meghatározatlantól a meghatározott felé" észleléselméletét elfogadva és módosítva:) a látás (és a képolvasás) folyamata nem az érzékeléstől a percepcióhoz, hanem a kezdetekben bizonytalantól és általánostól a fokozottan artikuláltabb és differenciáltabb felé vezet;
a vizuális észlelés során hipotézisek kerülnek összevetésre az érzékletekkel, így a hipotézis megerősítésre vagy elvetésre kerül; az illúzió a meg nem cáfolt észlelési hipotézisek révén jön létre - "séma és korrekció" elmélete

Az elmélet érvényességi területe
Művészeti kommunikáció, elsősorban a festészet, avagy a síkon megjelenítő művészetek területére értelmezve. A művészeti illúzió kérdését és vele párhuzamosan a művészeti alkotások észlelést, befogadását (képészlelésnek elnevezve) kizárólag a festészet és a grafika területén tárgyalja.
Vizuális kommunikáció, amennyiben elméleteinek egyes vonatkozásai és egyes kutatásai (például Leonardóról írott tanulmányaiban a magyarázó rajzokra vonatkozó megállapítások) a vizuális művészeteknél tágabban vett képi világon alapuló kommunikációt jelentik.
Elméleteinek eredeti alkalmazási területei ma is érvényesek, azaz Gombrich ma is hivatkozási alap a művészettörténetben és művészetelméletben, illetve a művészetfilozófiában.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Mint interakció értelmezhető a művész interpretációjáról és a néző képészleléséről megfogalmazott dinamikus felfogása, illetve a műalkotássá vál(toztat)ás aktus jellege. Mint társadalmi interakció értelmezhető a stílusvizsgálata, vagyis ahogyan egy korszakon belül a "világ ábrázolásának módszereiben" az azonos vonások jelenlétének okait kutatja.
Mint interpretáció vonatkozik a Gombrich által kifejtett művészi (valóság)értelmező tevékenységre és a néző képészlelésére.
Mint kontextus a személyközi kommunikáció egy különleges esete - a művész és a néző partnerségére vonatkozó gondolata ragadható meg.
Mint információátvitel és mint válasz kiváltása - Gombrich a művész kódalkotó és a néző kód-, avagy képolvasó tevékenységéről beszél; a művész alkotómunkája (az "illuzionista" stílusokban) egyfajta válasz a művészeti tradíció által befolyásolt látványértelmezésre.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
A-B-C) esetében alapvetően leíró, mivel elméletkifejtéséhez számbaveszi, sorakoztatja a következőket: kronologikus rendben az úgynevezett nagy korstílusokat, a reneszánsz kor művészeit és meghatározó művészeti megnyilvánulásait, művészeti tematikákat, konkrét műelemzéseket. A leíró jelleghez társítja hipotéziseit és a vizsgálat során megtalált jelenségek pszichológiai-biológiai-kulturális-szociológiai és esztétikai magyarázatait;
D) esetében alapvetően magyarázó, amennyiben hipotézisét (hipotéziseit) indokolja, kifejti.

A koncipiálásba bevont funkciók
(Sajnos, nem tudom elfogadhatóan értelmezni ezt a rovatot)
-

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek
- a művész viszonya a megelőző korok művészetéhez
- a művész, a kortársak, a társadalom és a teljes kor kontextusai
- a hagyomány és a neveltetés összefüggései a műalkotással, a nézővel, a társadalommal
- egy mű mit jelentett a maga korában, hogyan viszonyultak hozzá a kortársai és mit lát benne a mai ember
- a stílus és a közönség viszonya
- vizuális észlelés folyamata-működése, befolyásoltságának tényezői
(a szerkezetek bizonyára még sorolhatók lennének)

A koncipiálásba bevont színterek
Ide tartoznak a következő kommunikációs helyzetek és a helyzeteket alakító mozzanatok:
- a társadalom
- maga a képzőművészeti (festészeti) alkotás
- a mű a saját korában
- a művész alkotómunkája
- a néző műalkotást befogadó tevékenysége
- az észlelés, a valóság észlelése, a vizuális észlelés, a képészlelés

A koncipiálásba bevont dinamikák
Gombrich elméletét legalább hatféle vonatkozásban hatja át dinamika, ezek a következők:
1. a művészet időben és történelmileg megragadott változásainak vizsgálata;
2. a művész (valóság) percepciójában a tradíció és a tudat mozgása;
3. a képészlelésben a neveltetés (avagy a tradíció) bekapcsolása, a figyelemirányulás (szem-mozgásokban is megragadható) tudatmozgásai, illetve az igények megelőző és érzékletekkel összevető aktusa és a pszichikumban elvégzett korrekciók;
4. a művész és a néző partner-viszonya, illetve a néző művész általi aktív látásra serkentése;
5. a látás általános jellegzetességeként számontartott szekvencialitás és az ebbe bekapcsolt ráhangolódás;
6. a műbefogadásban az "időugrások": a mű megítélése saját korában és a mai ember által
(a dinamikák bizonyára még sorolhatók lennének)

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
- az evolucionista historizmus avagy a historicizmus ellenében
- Hegel történetfilozófiája ellenében
- Ruskin: "romlatlan szem" elméletének ellenében
- a képzettársítás empirista elméletét elveti
- Popper, Karl eszmerendszerét elfogadja, sokszorosan hivatkozza
- Gibson, J. J.: vizuális észleléselmélete elfogadásával
- Gestalt - elmélet felhasználásával és módosító kiterjesztésével
- az információelmélet redundancia-jelenségének felhasználása és a díszítések szerepére és értelmezésére vonatkozó áttétele

Az elmélet-alkotás célja
- a művészettörténet mint tudomány értelmezése
- a stílusok tanulmányozása
- a műalkotás, a művészi mibenlétének tanulmányozása
- az illúzió vizuális megteremtésének és észlelésének megértése
- a műalkotás befogadásának értelmezése

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
- művészettörténet és művészetelmélet, művészetfilozófia

Az elmélet háttérdiszciplínái
Gombrich az elméletalkotó munkájában a szakkifejezéseket és a modelleket főképpen a következő tudományokra alapozta:
- filozófia, művészetfilozófia, esztétika
- pszichológia, az észlelés pszichológiája
- művészettudomány és művészettörténet

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel

Gombrich, Ernst H.: Elmélkedés egy vesszőparipáról, avagy a művészi forma gyökerei. In.: A sokarcú kép. Válogatott tanulmányok a képek logikájáról. Szerkesztette Horányi Özséb. 2. módosított kiadás, Typotex Kiadó, Budapest 2003 Fordította Rohonczy Katalin. Eredeti mű: Meditations on a Hobby Horse or the Roots of Artistic Form, megjelent: Aspect of Form, szerk. White, L. L. Indiana University Press, Bloomington, 1951, 209-224. o. Újra megjelent: Gombrich Meditations on a Hobby Horse and other Essays on The Theory of Art című kötetben, Phaidon, London - New York, 1963, 1-12.

Gombrich, Ernst H.: Művészet és fejlődés. Corvina Kiadó, 1987. Fordította Széphelyi F. György. Eredeti mű: The ideas of progress and their impact of art. The Cooper Union School of Art and Architecture, New York 1971

Gombrich, Ernst H.: A művészet története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983 (negyedik kiadás). Fordította: G. Beke Margit és Falvay Mihály. Utószó: Németh Lajos. A mű eredeti címe: Gombrich: The Story of Art. Phaidon, 1972.

Gombrich, Ernst H.: Művészet és illúzió. A képi ábrázolás pszichológiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972. Fordította Szabó Árpád

Gombrich: Illúzió és művészet. In: Illúzió a természetben és a művészetben. Szerkesztette Gregory, R. L. és Gombrich, Ernst H. Gondolat Kiadó, Budapest 1982. Fordította: Falvai Mihály, Németh Ferenc. Eredeti mű: Illusion in nature and art, Duckworth, London, 1973

Gombrich, Ernst H.: Art history and the social sciences. Oxford University Press 1975

Gombrich, Ernst H.: Norm and form. Studies in the art of the reneissance. Phaidon, London and New York, third edition 1978

Gombrich, Ernst H.: The sense of order. A study in the psychology of decorative art. Phaidon Press Limited Oxford, second impression 1980

Az összefoglalót készítette: Sándor Zsuzsa
Dátum: 2004. április-május