Jurij Mihajlovics Lotman

Az adott kommunikáció-elmélet szokásos megnevezése:
szemiotika

Az elmélet érvényességi területe
Irodalomelmélet; elsősorban Lotman Puskin-elemzései
Szövegelmélet; a szöveg bármely »jelnyelven« folyó kommunikáció egy aktusának eredménye
Kultúra-elmélet; a kultúra strukturális-szemiotikai meghatározása, az információ létrehozásán, cseréjén és tárolásán alapuló felfogása
Filmelmélet; a film mint új médium struktúr-analitikai leírása, immanens vizsgálata

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Meta: a nyelv, (a szöveg), a kultúra immanens struktúráinak feltérképezése, leírása; második nyelv: a nyelv nem képes önmaga leírására, ezért egy ún. külső nyelvre is szükség van (rendszeren-kívüliség)

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet egyszerre leíró és magyarázó, modelláló

A koncipiálásba bevont funkciók
A nyelv - fogalom kiterjesztése
természetes nyelvek (ilyenek az anyanyelvek)
mesterséges nyelvek (tudományos metanyelvek; egyezménye jelek)
másodlagos nyelvek (ezeket Lotman kommunikációs struktúráknak nevezi, pl.: mítosz, vallás, művészet)

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), ill. szerkezeti egységek:
A Jakobson-féle kommunikációs alapmodell kiterjesztése a nyelv és a kultúra jelenségeire. Két különböző kommunikációs csatornát különít el a kultúra mechanizmusában: az információátadás kapcsolata szerint megkülönbözteti az ábrázoló és a szóbeli eszközöket, amelyből kiindulva kétféle kommunikációs modellt állít fel a kultúrára: ÉN-Ő, ill. ÉN-ÉN típusú (alapesetben ez az interperszonális-, és autokommunikáció).

A koncipiálásba bevont színterek
Lotman a kommunikáció elméletét az irodalom, a színház, a film, a modern város igen nagyfokú bonyolultságot tanúsító képződményeinek szemiotikai modellálása révén alkotja meg.
A kultúra valamennyi örökletes információ és az információszervezés és -megorzés módozatainak összessége. Eszerint a kultúra három egymással szorosan összefüggő tényező: a) maga a jelrendszer, b) a jelrendszer nyelvén megfogalmazott szövegek, c) a szövegek megorzési módja.

A művészet mint másolagos modelláló rendszer:
1. "…kiemeljük a művészetből azt, ami minden egyéb nyelvvel rokonítja, és ezeket a vonásokat a jelrendszerek elméletének általános terminusaiban próbáljuk meg leírni."
2. "…kiemeljük a művészetből - az előző leírással a háttérben - azt, ami rá, mint különleges nyelvre jellemző, és megkülönbözteti az ilyen típusú egyéb rendszerektől."
Interperszonális- és autokommunikáció esetleírásai
szöveg a szövegben ("intextus"): szövegköziség, szövegközöttiség, szövegasszimiláció; három kulcsfogalma: kifejezettség, elhatároltság, strukturáltság
megsokszorozza az adott szöveg kódegységeinek számát
szépirodalmi szöveg: egyik legfontosabb megkülönböztető jegyének az intenzitást tartja, hangsúlyozva, hogy ez a nyelv anyagából megteremtett bonyolult művészi struktúrának köszönhető. A bonyolultabb szervezettségbe beleértendő a nyelvi jelek használati szabályainak a maximális kihasználása, sőt ezek bizonyos fokú alkalmi értékű módosítása is. A művet alkotó szöveg nyelvi struktúrái szoros kapcsolatban állnak az adott műalkotás magasabb rendű struktúráival, a költői üzenet minél hatékonyabb közvetítésének érdekében.
a megfigyelő/befogadó pozíciója: naív, mozgásban lévő, etc.

A koncipiálásba bevont dinamikák
A nyelv fogalmának meghatározása, kiterjesztése:
Lotman nyelvnek tekint minden kommunikációs rendszert, mely sajátos módon elrendezett jeleket használ.
A természetes nyelvhez viszonyítva határozza meg a másodlagos kommunikációs rendszereket:
"… a műalkotás struktúrája nem más, mint a modell hordozta információ megvalósítása. A műalkotásnak jel-modellként történő meghatározásából következik, hogy nemcsak a modell, hanem a jel legalapvetőbb tulajdonságaival is rendelkezik."
Lotman a művészetet, így az irodalmi művet is speciális kommunikációs eszközként fogja fel. Az elsődleges és másodlagos kóddal "megfejthető" szintek mellett még további szinteknek is jel-funkciójuk van, s egy sajátos kódrendszer többé-kevésbé pontosan meghatározott szabályai szerint vannak elrendezve. Ilyen kódrendszereknek tekinthetjük a köznapi szóhasználattal tartalminak mondott elemeket (cselekmény, jellemek stb.), amelyek csak úgy szolgálhatják a költői üzenet továbbítását, ha szinkronban vannak az adott társadalom szokásos ismereteivel, kulturális-társadalmi beidegződéseivel.
Lotman szerint a kultúrában alapvetően kétféle tendencia érvényesül. Vannak kultúrák és kulturális kor(szak)ok, amelyeknek művészetére a külvilágtól elhatárolódó, maximálisan autonóm, önmagukba zárt szemiotikai világokként megjelenő szövegek jellemzőek, amelyek egymáshoz való viszonyukban nyerik el jelentésüket "a modellek és klasszifikációk játékának tág terét" nyitva meg ezzel. Ezzel ellentétes tendencia érvényesül akkor, ha a szövegek a külső valóságra orientáltak, hangsúlyozódik ábrázoló jellegük, a semiosis folyamatában pedig a kulturális emlékezetben elraktározott szemiotikai modellek tartalmi interpretációja válik hangsúlyossá. "Az egyik a szélsőséges deszemantizáció és a jelek szabad játéka felé irányul, a másik pedig a hason lóan szélsőséges szemantizáció és a külvilággal való szoros kapcsolat" felé. Ez a kettős irányú dinamika együtt jár a "profi" értelmezői közösségek azon kanonizáló eljárásaival, hogy azok "bizonyos típusú szövegek alkotását serkentik,
multikodalitás: a kultúrák rugalmassága, alkalmazkodóképessége. A hagyomány működésének legfontosabb jellemzője két mechanizmus: az új elemek beépítése és a régi struktúrák megőrzése, egyensúlya, illetve koronként változó dinamikája.
a kultúra a megörökölt kulturális komplexumból rendszerint az uralkodó vonásokat választja ki, ebből építi fel egységes modelljét, amely immár az adott kultúra lesz. Az önmodell az, ami a kultúrának az egységet kölcsönzi, és ez határozza meg az információs memóriát, vagyis a minőséget. Lotman a kultúra és az önmodellje közötti viszonyban három tendenciát határoz meg. Az első: a kultúra a létező kultúrák maximális megközelítésére törekszik, amit a "cél-modellek" megalkotásával realizál. A második: számításba veszi a kultúra gyakorlatától eltérő változásokat is, vagyis olyan önmodell létrehozására törekszik, amely tudatos erőfeszítés eredményeként biztosítja a kultúra és önmodellje közötti egységet. A harmadik: a létrejött önmodellek és a műveltség "ideális öntudata" között szakadék van, mert ezek egymástól függetlenül léteznek, funkcionálnak. Ennek a szándéknak is van információs értéke - ahogyan Lotman állítja (ld.: a tiszta művészet elméletei, a művészi gyakorlat zárt szférájának megteremtése - ezek elvileg nem kódolhatók át ennek vagy annak a kultúrának a valóságára).

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
Strukturalizmus (L.Strauss, szovjet strukturalisták: pl. Bahtyin)
Nyelvészet (Saussure, Jakobson)

Az elmélet-alkotás célja
integratív: a szöveg, az emlékezet és a kultúra egységes koncepciójának kidolgozása

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Irodalomelmélet

Az elmélet háttérdiszciplinái
Rendszerelmélet
Kommunikációelmélet

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel (magyarul)
Lotman: Szöveg, modell, típus (Gondolat, Bp. 1973)
Lotman: Filmszemiotika és filmesztétika (Gondolat, Bp. 1977)
Lotman: Puskin (Európa, Bp, 1987)
Lotman: Kultúra és robbanás (Pannonica, Bp. 2001)

Kultúra és intellektus (válogatott tanulmányok, szerk.: Szitár Katalin, Argumentum Kiadó, 2002)
Kultúra, szöveg, narráció (szerk.: Kovács Á., V. Gilbert E., JPTE, Pécs, 1994)

Az összefoglalót készítette
Doboviczki Attila T.
Pécs, 2004. február 6.