Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom (1981)

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
A beszédmódok történeti alakzattana

Az elmélet érvényességi területe:
Az írásos és szóbeli kifejezésmódok minden területe

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Funkcionális kommunikáció-fogalom

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Az elmélet magyarázó

A koncipiálásba bevont funkciók:
nyelvi kifejezésmódok, fordítás, fordíthatóság; objektum és szubjektum egysége és elkülöníthetősége; megfeleltetés, kommentár; meghirdetés

A koncipiálásba bevont szerkezeti egységek:
langue, langage; metafora, metonímia, leírás, allegória, retorika; hieroglifikus, hieratikus, démotikus kifejezésmód;

A koncipiálásba bevont színterek és dinamikák:
Northrop Frye Kettős tükör című könyvében a Biblia és az irodalom kapcsolatát vizsgálja. Mivel a Biblia tulajdonképpen fordításokban létezik, Frye számára az első kérdés a fordítás és a fordíthatóság. Ezzel kapcsolatban azt írja. "Lefordítani azt a sajátos kapcsolatot lehet, legalábbis ezt feltételezzük, amely különböző jelölők és a közös jelölt között fennáll, és amelyet 'jelentés' néven ismerünk. Az idevágó francia meghatározást alkalmazva: a langue-on túl, mely elkülöníti az angolt, a franciát vagy a németet, van a langage, melynek következtében mindhárom nyelven ki lehet fejezni hasonló dolgokat." [ Frye, Northrop: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom (ford: Pásztor Péter. Európa, Bp. 1996.) 33.] A szerző valamivel később hozzáteszi, ezt a bizonyos közös jelentést egy bizonyos határig lehet visszaadni a másik nyelven. Így Frye felveti, van-e a langage olyan jelentős, hogy rendelkezik önálló történettel, amelyben a szavak mélyén rejlő szerkezetek módjai valamiféle egymásutánba rendeződnek a történeti időben, s bár a langue-ok alkalmazzák, de teljességgel nem határozzák meg őket. Frye a kora újkori olasz filozófus, Giambattista Vico: Az új tudomány (Nápoly, 1724) című művét veszi alapul, mely a történelmet hármas ciklusokba osztja, melyek aztán a felemelkedés (corso) és a hanyatlás (ricorso) nagyobb, ciklikus periódusaiba rendeződnek. Ennek nyomán minden korszak megteremti a maga langage-ját, így három nyelvi kifejezésmódot kapunk, melyet Vico költőinek, hősinek és vulgárisnak nevezett, Frye pedig hieroglifikus, hieratikus és démotikus néven azonosítja őket. A nyelvhasználat a történelem eme három szakaszában Vico szerint költői, allegorikus, végül leíró. Ennek nyomán alakítja ki Frye a maga koncepcióját a nyelvi módok történeti egymásutánjáról, melyekben a szavak, az egyén, a világ és ezek egymáshoz való viszonya is gyökeresen eltér egymástól.
Ennek értelmében a Közel-Kelet ősi magaskultúrái, Homérosz művei, az Ótestamentum jelentős része a hieroglifikus nyelvi szakasz megtestesülései, abban az értelemben, hogy a szavakat mint sajátos jeleket használják, melyek révén a világosan el nem különített szubjektumot és objektumot közös energia köti össze. Ebben az összefüggésben a szavaknak hatalmuk vagy dinamikus erejük van; a szavak megfelelő kiejtése hat a természet rendjére. Ebben a nyelvi szakaszban minden szó konkrét: nincs nyelvi elvonatkoztatás. Frye utal olyan kutatásokra, melyek kimutatták, a homéroszi költemények számunkra elvonatkoztatott értelemben vett szavai, mint lélek, ész, idő, bátorság, gondolat konkrét fizikai képekben gyökereznek, melyek testi folyamatokhoz és tárgyakhoz kötődnek. Frye azonban hozzáteszi: így a Homérosz által használt szavak csak a mi nyelvfelfogásunk szerint tekintendők metaforikusoknak, akkor ez volt a nyelv bevett, normál állapota. Ennek megfelelően a próza ebben a szakaszban töredezett, epigrammatikus vagy orákulumszerű állítások sorozata.
A hieratikus nyelvi szakasz Platónnal kezdődik, melynek során a nyelv individualizálódik, és belső gondolatok vagy eszmék külső kifejezőjévé válik. Az értelem és érzelem elkülönül, "ezzel megteremtődik az elvonatkoztatás feltétele, annak tudata, hogy lehet helyesen vagy helytelenül gondolkodni, hogy ez a tudat bizonyos mértékig független érzelmeinktől, s így megszületik a logika fogalma." [ Frye, Northrop: i.m. 37.] A nyelvi kifejezés alapja itt elmozdul a metonimikus kapcsolat irányába ("ez helyettesíti azt"), szemben a korábbi szakasz - számunkra - metaforikus módozatától ("ez az"). A metonimikus nyelv analogikus nyelv, az önmagán túli valóságot utánozza, és arra utal, hogy van olyan transzcendens rend, amellyel csak a gondolkodás tud kapcsolatot tartani, és amelyet csak a szavak tudnak kifejezni. Alapvető alakzat az érvelés, amely előre és hátra egyaránt mozog: hátra a fogalommeghatározásokhoz, előre a fogalmak alkalmazásaihoz. A korábbi idők tekintély áthagyományozta metaforikus szerkezeteit a metonimikus gondolkodók az allegória segítségével hozták fogalmi formára, melynek során a metaforikus szerkezetet analógia alapján megfeleltetik valamilyen fogalmi mércének. A metonimikus szakaszban kifejlődik a folyamatos próza, mely ekkor a gondolkodás legfőbb eszköze Frye szerint. Jelentősége, hogy megfelelő nyelvi formulákkal A és B ellentmondásai egy szövegen belül feloldhatók megfelelő közbevetések, azaz kommentárok segítségével. Ennek különösen a keresztény teológiában lesz jelentősége, amikor a Biblia metaforikus szövegrészeit kell metonimikus értelmezés keretébe illeszteni.
A harmadik nyelvi szakasz Frye szerint a XVI. században kezdődött, és a XVIII. századtól vált uralkodóvá, tehát angol nyelvterületen Baconnal kezdődik, és Locke-nál bontakozik ki. Ebben a nyelvi fázisban az érzéki tapasztalás révén a szubjektum kiteszi magát az objektív világ hatásának. Ez utóbbi a természet rendje; a gondolkodás vagy reflexió az érzéki tapasztalást követi, a szavak pedig a reflexió segédeszközei. Az igazság forrása ebben a nyelvi fázisban egyre inkább a leírás külső forrásához kötődik, mint az érvelés belső következetességéhez. Vezérlő alakzata tehát a hasonlat: a szavak igaz szerkezete hasonlít ahhoz, amit leír. A középponti kérdés illúzió és valóság elkülönítésének a mikéntje lett, melynek során fokozatosan felszámolták a metaforikus kifejezések igazságértékét. Kopernikusz, Darwin és Einstein egy-egy nagy jelképes felismerést testesítenek meg, amennyiben kimutatták egy-egy alapvető emberi meggyőződésről, hogy illúzió. Így viszont - Frye szerint - a XX. századra mintha egy nagy kört tettünk volna meg: végül illúziónak bizonyult szubjektum és objektum világos elkülönítésének lehetősége is, a modern természettudomány sem tudja Heisenberg nyomán a megfigyelőt elkülöníteni a megfigyelés folyamatától és eredményétől. Így viszont úgy tűnik, mintha egy hatalmas körforgás zajlott volna le a homéroszi időktől máig, és a probléma végül ugyanaz: szubjektum és objektum elkülönítése, illetve ennek illuzórikussága.
A beszédalakzatok problémája is e három periódus történeti egymást váltásaiból következik. Ahogy azt Frye korábban már megjegyezte, Homérosz nyelve nekünk metaforikus, de neki nem szükségszerűen volt az. A második nyelvi szakaszban válik a metafora beszédalakzattá, miután elveszti 'természetességét', magától értetődőségét'. A költők alkalmazkodása a megváltozott nyelvi feltételekhez eredményezi a második szakaszban az allegóriát, a harmadik szakaszban pedig a realizmusnak nevezett eljárást, amely a valószerűség és a hihetőség kategóriáival operál, s Frye szerint ennek szélső példái Zola "naturalista" regényei. Ez tehát a tulajdonképpeni szépirodalmi beszédmód eredete. A második szakasz beszédmódja sem tűnik el a történelemből a harmadik szakaszban, hanem Frye kifejezésével "egzisztenciális" módozat alakját ölti. "Luther, Pascal és Kierkegaard abban térnek el Szent Tamástól, Leibniztől vagy Hegeltől, hogy az analógia negatív oldalát emelik ki, illetve abban, hogy kimutatják: az időbeli tapasztalás nem teszi lehetővé a gondolkodás végső vagy végleges egységesítését." [ Frye, Northrop: i.m. 67.] Az első és a második szakasz átmenetének műfaja a retorika, amely hieratikus abban az értelemben, hogy megpróbálja a közönséget szorosabb egységbe fonni, de hieroglifikus abban az értelemben, hogy rendszeresen használ alakzatokat, és Frye szerint a második nyelvi szakaszban a szónok lép a költő örökébe a társadalmi elismertség vonatkozásában. A valódi szónoki retorika szinte el is tűnik a harmadik szakaszra, és csak kivételes társadalmi válságok idején találkozunk vele (kivételes emberek által képviselve, mint A. Lincoln, vagy W. Churchill). Egyébként pedig afféle antinyelvvé válik, amelyet csak a reklámokban és a propagandában alkalmaznak.
Frye e történeti-elméleti áttekintése után visszatér a Biblia nyelvi módozatként való elhelyezésének problémájához, és véleménye szerint a Biblia kifejezésmódja alapvetően szónoki, de egy sajátos retorikai mód, amely azonban nem alakzatok mögé bújtatott érv, hanem a kijelentés közvetlen hordozója, amely így elkülönül a fentebb tárgyalt három történeti beszédmódtól, és egy negyedik, a Frye által kérügmának, meghirdetésnek nevezett forma testet öltése, hordozója pedig a mítosz, amely Frye értelmezésében egy alapvető, szakrális eseménysorozat elbeszélése.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
A brit-kanadai Northrop Frye elméletét a strukturalizmus egyik eredeti képződményének tartják, amely keletkezését, az 1950-es évek második felét tekintve egyidejű a francia Claude Lévi-Strauss strukturalista munkáinak megjelenésével. Frye elmélete C. G. Jung svájci pszichiáternek a két háború között angol nyelvterületen már ismertté vált analitikus pszichológiájából meríti azt a feltevést, hogy létezik a kollektív tudattalan által hordozott archetípusok világa, amely a kultúrában, ezen belül a művészetben különböző történeti módozatokban manifesztálódik, de visszavezethető bizonyos számú alapvető, elemi archetipikus képre, amelyek a nyelv, és ezen belül a gondolkodás, a képalkotás szervezőelveiként, strukturáló alakzataiként azonosíthatók.

Az elmélet-alkotás célja:
A Biblia és a szépirodalom, filozófiai és tudományos beszédmód közös szervezőelveinek, strukturális alapjainak feltárása, és ennek történeti alkalmazása. Ez formális természetű, alapvető tradícióként jelentkezik, mely az értelmek átfogó rendje, struktúrája. Frye célja, hogy megvilágítsa az egyes művek és a kollektív értelemrendszer közötti funkcionális viszonyt.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
Northrop Frye a Kettős tükör című művében a Biblia képvilágát és elbeszélésmódjait elemezve kívánja kimutatni azt a mitológiai univerzumot, amelyből az európai szépirodalom a XVIII. századig merített témát, ihletet, élményt és formát, de hatása napjainkig is kimutatható az irodalomra. Frye úgy véli, a Biblia ismeretének hiánya és hatástörténetének figyelembe nem vétele téves következtetésekre és hibás értelmezésekre vezet az európai irodalom tanulmányozásánál.

Az elmélet háttérdiszciplínái:
Strukturalizmus, strukturális antropológia, szemiotika, analitikus pszichológia

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

Frye, Northrop: The Great Code. The Bible and Literature (Harcourt Brace Jovanovich Inc. San Diego New York London, 1981.)
magyar kiadás: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom (fordította: Pásztor Péter. Európa kiadó, Bp. 1996.)

Frye, Northrop: Words with Power: Being a Second Study of "The Bible and Literature" (Harcourt Brace Jovanovich Inc. New York, 1990.)
magyar kiadás: Az Ige hatalma (fordította: Pásztor Péter. Európa, Bp. 1997.)

Frye, Northrop: Anatomy of Criticism (Atheneum, New York, 1966.)
magyar kiadás: A kritika anatómiája (fordította: Szili József. Helikon kiadó, Bp. 1998.)

Frye, Northrop: The Return from the Sea, in: A Natural Perspective. The Development of Shakespearean Comedy and Romance (Columbia University Press, 1965.) 118-159.
magyar kiadás: Visszatérés a tengerről, (fordította: Máthé Andrea) in: Az irodalom elméletei V. (szerkesztette: Thomka Beáta, Jelenkor kiadó, Pécs, 1997.)

Lévi-Strauss, Claude: Anthropologie structurale (Paris, 1957.)

Petőfi S. János: Műelemzés - strukturalizmus - nyelvi struktúra (Kritika, 1968/10.) 18-28.

Jung, Carl Gustav: Über die Psycholgie des Unbewussten, in: C. G. Jung: Gesammelte Werke. Siebenter Band (Walter verlag AG, Olten, vollständig revidierte Auflage 1989.)
magyar kiadás: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába (fordította: Nagy Péter. Európa kiadó, Bp. 1990.)

Vico, Giambattista: Principi di Scienza Nuova (Napoli, 1744.) magyar kiadás: Az új tudomány (fordította Dienes Gedeon és Szemere Samu) Akadémiai kiadó, Bp. 1963, 1979.

Az összefoglalót készítette: Molnár Csilla
Dátum: Sopron, 2004. január 10.