A luhmanni rendszerelmélet ismertetése

Az alábbiakban közölt ismertetés a megadott táblázat szempontjai szerint készült (igyekezett készülni). Helyenként, ahol ezt a saját gondolatmenetem szempontjából hasznosnak láttam, változtattam a szempontok eredeti sorrendjén.

1. Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése:
Az elméletet nem mint kommunikáció-elméletet tartják számon (jóllehet a kommunikáció centrális helyet foglal el az elméletetn belül); szokásos megnevezései: rendszerelmélet, autopoiétikus rendszerek elmélete, vagy (Luhmann alapművére utalva) társadalmi rendszerek elmélete [Theorie sozialer Systeme]

2. Az elmélet érvényességi területe:
Luhmann elképzelése szerint a társadalmi rendszerek elméletének érvényességi területete a szocialitás teljes szférája. A kommunikáció pedig mindebben alapvető fontosságú, amennyiben a szociális rendszereket definiálja, mint azok (autopoiézist fennatrtó) operációs módja és alapeleme.
Néhány alapfogalom tisztázása hasznosnak látszik ezen a ponton.
Niklas Luhmann auotpoiézis-definíciója [1]: "A fogalom (autopoiétikus) rendszerekre vonatkozik, melyek minden elemi egységüket, melyekből létrejönnek, éppen ezen elemek hálózata révén reprodukálják, és magukat ezáltal a környezettől elhatárolják, ezt nevezzük egyébként operacionális zártságnak - T.B.]; történjen ez az élet [vagyis a sejt; a fogalmat éppen ezen a szinten határozták meg először - T.B.], a tudat, vagy - szociális rendszerek esetében - a kommunikáció formájában. Az autopoiézis ezen rendszerek produkciós módja."
Az autopoiézisnek eredetileg az élő rendszerek vonatkozásában alkalmazott fogalmát Luhmann kiterjeszti egyéb rendszerfajtákra is, nevezetesen a pszichikai és a szociális rendszerekre, melyek vonatkozásában szintén érvényesnek látja az operacionális zártság, az alkotóelemek folyamatos belső, ön(re)produkciójának kritériumait. Ezen az alapon a rendszereket a következőképpen osztályozza:

A rendszerfajták között több különségtételt kell tehát tennünk. A gépek mint rendszerek alapvetően különböznek az összes többitől abban az értelemben, hogy nem autopoiétikus, hanem allopoiétikus rendszereknek tekintendők. A 2. szinten ezután három rendszerfajta marad: az organizmusok (azaz a biológiai rendszerek), a szociális, és a pszichikai (vagyis tudat) rendszerek. Az organizmusok abban különböznek a másik kettőtől, hogy autopoiézisük operációi, azaz elemeiknek (re)produkciója sejtszinten történik, míg a szociális és a pszichikus rendszerek mindketten az értelem médiumában operálnak: őket ezért közös néven értelemfeldolgozó- és konstruáló rendszereknek nevezi Luhmann. Az értelem médiumában operáló két rendszerfajta abban különbözik egymástól, hogy mást tesznek meg az értelemkonstruáló folyamatok (operációk) alapjának: a pszichikus rendszerek esetében a gondolkodás a fő operációs forma (az operáció végső eleme pedig a gondolat), a szociális rendszerek esetében pedig a kommunikáció a fő operációs forma (az operáció végső eleme pedig a megértett kommunikáció).
A sejt, a tudat, illetve a kommunikáció tehát hasonló alapelvű, de különböző rendszereket alkotnak; ebben a szövegben a továbbiakban a kommunikáció által létrejövő szociális rendszerekről lesz szó.

3. Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Luhmann saját terminusával: differenciaelméleti.
A differenciaképzés ugyanis minden rendszerműködés alapelve. A rendszer / környezet megkülönböztetés révén írható le minden rendszer. De nemcsak a rendszerek, hanem a formák is csak differenciaképzés segítségével figyelhetőek meg: az alábbiakban röviden összefoglalom ennek a későbbiek szempontjából alapvető fontosságú luhmanni fogalomnak (a formának) a meghatározását.
Luhmann szerint a formafogalom korábbi (nem differenciaelméleti) meghatározása úgy foglalható össze, mint elemek rendszerezett összefüggése, az összefüggésen belülről megragadva és a véges/végtelen segítségének megkülönböztetésének segítségével definiálva. Így a forma jelentése megegyezik az alakéval (Gestalt), ellenfogalma pedig a véletlen lesz. A formafogalom differenciaelméleti felépítése viszont (amit Luhmann használ), átteszi a súlypontot a forma tartalmáról a differenciájára, ami által az ellenfogalom, a véletlen a forma részévé válik a differencia által meghatározott "másik oldal" értelmében. Minden differencia, amennyiben egységként jelölődik meg, a formafogalom alá sorolható. A forma tehát egységként felfogott, és így állandósított, újra és újra felhasználható differencia, mely egy korábbi ellentét magába foglalásával dinamizálja önmagát: alkalmazása így biztosan lehetségessé válik más és más kontextusokban. Más szavakkal: amennyiben a megkülönböztetések mint formák jelölődnek meg, kettős garanciát jelentenek: megkülönböztethetőségüket és reprodukciójukat.
A formák minden esetben ún. "szimmetriatöréssel" jönnek létre, vagyis aszimmetrikusak: a további műveletek számára csak belső oldalukat bocsátják rendelkezésre; a belső oldal ugyanis mint jelölt tér (marked space) különül el a külső oldal jelöletlen terétől (unmarked space), és további műveletek csak a jelölt térben lehetségesek. Ezeket az operációkat a forma mint megkülönböztetés nemcsak lehetővé teszi, de irányítja is, mivel a jelölt tér, ahol zajlanak, a forma mint megkülönböztetés által meghatározott.
A kommunikáció pedig (nem mint folyamat, hanem mint esemény) tulajdonképpen maga is forma (mint erre reményeim szerint a későbbiek rávilágítanak).

4. A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek:
4.1. "szűk értelemben":
Szerkezeti egységként jelölhető meg az a három szelekció, melyek a kommunikációt alkotják: közlés (Mitteilung), információ, megértés. A szelekciók a következőképpen értendőek: az a tény, hogy A valamit mond (közöl), az ő szelekciója abban az értelemben, hogy viseli megszólalása felelősségét, illetve, hogy valamilyen hozzárendelhető okból beszél (pl. mert kérdést intéztek hozzá). Az információ abban az értelemben szelekció, hogy különbséget tesz a világban aközött, ami kimondatott, és aközött, ami ezáltal kizáródott (fontos hangsúlyozni: a rendszer ezáltal "látja" környezetét; vagyis az információ mindig más rendszerre referál, tehát "ami kimondatott", aszerint látja a rendszer a környezetét). A megértés pedig azért szelekció, mert egy meghatározott differenciát aktualizál a közlés és az információ között, és ez a differencia egy másféle aktualizálás lehetőségét kizárja. (A differenciaképzés alapja, hogy a közlést mint - a rendszer szempontjából - önreferenciát, az információt pedig mint valamely külsőre irányuló referenciát /Fremdreferenz/ azonosítja.) A szintézis, azaz tulajdonképpen a megértés [2] maga, lehetővé teszi a kommunikáció számára az önmegfigyelést, azaz annak a meghatározását, hogy ki közölt, és mit közölt. A megértés további kommunikációk előfeltétele; a folyamatosan képződő és eltűnő kommunikációk rekurzív hálózata biztosítja a rendszer autopoiézisét, és definiálja egységét. [Fontos: rendszer és környezet között nincs kommunikáció! A környezet pusztán megfigyelhető a kommunikáció által: mint információ konstruálódik a kommunikációs (szociális) rendszeren belül. A kommunikáció tehát nem információátvitel egy műveletileg zárt élőlénytől vagy tudati rendszerből egy másikba; a kommunikálandó információ nem "átmegy", hanem közlésre kerül az egyik, illetve képződik a másik oldalon.]
A megértés: közlés és információ egységben felfogott differenciája; tulajdonképpen mondhatjuk: forma.
("Szűk értelemben" szerkezeti egységek tehát: információ, közlés, megértés.)

4.2. "tág értelemben":
Azért kellett bevezetni ezt a "tág értelmű" kategóriát, mert az imént ismertetett kommunikációfogalom csak a magja a luhmanni kommunikációs-felfogásnak. További fontos szerkezeti elemek merülnek fel, ha azt a kérdést tesszük fel, vajon nagy valószínűséggel sikeres lehet-e a kommunikáció, mint olyan? Azaz, valószínű-e, hogy A megérti B-t? Luhmann válasza erre: nem. Éppen ezért, a megértés valószínűségének növelése céljából újabb "szerkezeti egységek" épülnek a kommunikációfogalom köré.
(Luhmann szerint egyébként éppen ebben rejlik a szociológia problémája: elmagyarázni, hogyan lesz egy magában valószínűtlen kommunikáció valószínű.)
Visszatérve ezekhez az "újabb szerkezeti egységekhez": ezeket médiumnak nevezzük. (A médium általános értelmében a formával szorosan összefüggő fogalom: a formaképződések ugyanis minden esetben valamely médiumban történnek; ahogyan például a lábnyomnak a vizes homok a médiuma; csak ebben tud realizálódni. A médium tehát valamennyi potenciális differenciaképződést tartalmazza.)
Visszatérve a kommunikációhoz: ebben az esetben többféle médium is közreműködik a sikeresség minél nagyobb esélyének a megteremtésében;

a nyelv mint médium lehetővé teszi, hogy átlépjük a közvetlen észlelhetőség területét, és szimbolikus általánosítások segítségével jelek formájában olyasmiről is kommunikáljunk, ami nincs jelen, vagy csak lehetséges.
az ún. kiterjesztő médiumok (Verbreitungsmedien) megnövelik annak az esélyét, hogy A számára B elérhető legyen (ilyen médium pl. az írás). [ezek a médiumok növelik továbbá annak valószínűségét is, hogy a jelek mindkettejük számára egyformán álljanak rendelkezésre - tehetnénk hozzá.]
a legnagyobb jelentősége talán az ún. szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumoknak van. Ezek olyan speciális struktúrák, melyek a valószínűtlenséget valószínűséggé transzformálják: A szelekcióját ezek hatására nagyobb valószínűséggel fogja akceptálni B. A szimbolikusan általánosított kommunikációsmédiumok valójában a társadalmi rend képzésének alapvető faktorai, ilyenek, mint pl. hatalom, tudományos igazság, pénz (v. tulajdon / pénz), szeretet, művészet, értékek.
A kommunikációs siker tehát valószínűtlen, mert A visszautasíthatja azt a szelekciót, melyet neki B javasol, mint A saját későbbi szelekciójának premisszáját (pl. kérés, javaslat, parancs, stb.) [3]. DE nagy valószínűséggel fogja elfogadni A a B-től kapott parancsot, hogy fizessen büntetést, ha tudja, hogy B-nek hatalma van erre. Vagy: A nagy valószínűséggel elfogadja B azon állítását, hogy a Föld a Nap körül kering, mert tudja, hogy tudományos igazságról van szó.
Egy szimbolikusan általánosított kommunikációsmédium akkor tölti be funkcióját - mondja Luhmann - ha a szelekció elfogadása konkrét helyzettől független; vagyis: létrejön a szelekció koordinálásának generalizált szabályozottsága.

A médiumokkal kapcsolatban elmondottak röviden összefoglalva azt eredményezik (optimális esetben), hogy a kommunikációk értelme formákba kondenzálódik, melyek más helyen, időpontban, más partner mellett, más helyzetekben is "működnek". (Az értelem generalizálódik).
A szimbolikusan általánosított kommunikációsmédiumok legfőbb strukturális tulajdonsága, hogy egy binárisan sematizált kódot tételeznek fel, vagyis két érték közti ,megkülönböztetést produkálnak (pl. tudományos igazság: igaz / nem igaz). A két kódérték megkülönbözettése által minden eseményből információ nyerhető: pl valami igaz vagy nem igaz. Szociális preferenciák az egyik kódértéket pozitívként jelölik meg: ez lehetővé teszi a kódnak, hogy ebben az értékben lokalizálódjon: pl az "igazság" az "igaz" kódértékben.

5. A koncipiálásba bevont színterek:
Általánosságban újra azt mondhatjuk: a szocialitás. [A luhmanni elmélet esetében - ebből a szempontból - nem érdemes olyan színtereket megkülönbözettni, mint pl. személyközi kommunikáció, tömegkommunikáció, stb., már csak azért sem, mert maga a "személy" kifejezés is elég sajátos értelemben szerepel ebben az elméletben; lásd ugyanezen az oldalon, alább.]
Pontosabban: mindazok a rendszerek, ahol kommunikáció zajlik. Ezek pedig, mint fentebb a rendszerek taxonómiájánál láthattuk, definíció szerint a szociális rendszerek.
Még pontosabban: ahol nyelv használtatik. [Szándékosan nem írtam, hogy "beszélnek";tekintettel a luhmanni elmélet sajátságos személy-fogalmára. Eszerint ugyanis a személy nem rendszer, hanem identifikáció. A személy mint terminus itt nem az egyes ember konkrét természetének individuális egyediségére utal, hanem egy olyan formát jelent, melynek segítségével kommunikációs struktúrák figyelhetőek meg.]
Ennél is pontosabban: ahol a nyelv, vagy annak ekvivalense használtatik. Ilyen ekvivalens például a művészet, amely nem más, mint sajátos kommunikáció. Luhmann egy interjúban [4] a következőképpen nyilatkozott erről: "…egy művész tulajdonképpen más megfigyelőket akar, szinte mondhatjuk így, megszólítani. El szeretné érni műve adekvát megfigyelését, mégpedig azon sajátosság által, hogy az embernek valahogy nincs választási lehetősége bármit látni. Ha a művet látjuk, a döntéseket vagy a megfigyeléseket látjuk, melyek létrehozták. És megértünk valamit abból, ami szándékolva volt. Ezt is kommunikációnak nevezem". (Sajnos nincs módom bővebben kifejteni a művészet-kommunikációval kapcsolatos kérdéseket, mert az ebben az esetben bevezetendő új fogalmak és érvelések teljesen más irányba vinnék a jelen dolgozatot.)

6. A koncipiálásba bevont funkciók:
A funkciók kérdését, azt gondolom, az előzőekben többször is érintettem.
A funkció szintén központi fogalma a luhmanni elméletnek.
A társadalom differenciálódását ugyanis eszerint úgy kell elképzelnünk, mint egy nagy, minden kommunikációt magába foglaló szociális rendszert, melyen belül különböző, pontosan meghatározott funkciók ellátására alrendszerek különülnek el. Ezek a funkciók az alrendszerekben a (szimbolikusan általánosított kommunikációsmédiumok esetében már megismerthez hasonló) bináris kódok formájában manifesztálódnak, és vezérlik az alrendszerek (ezáltal is) specializált kommunkációit.
A tömegmédiumok (a médiuot ebben az esetben "hagyományos" értelmében véve) rendszere például a következő funkciót hivatott betölteni: a társadalom egyéb rendszerei (mint pl. jog, gazdaság, stb.) által termelt információkínálat kiválogatása, feldolgozása (minden rendszer számára dekódolható témákká formálása), majd újrafelkínálása a rendszerek felé.
A művészet rendszerének funkcióját pedig Luhmann így foglalja össze [5]: "A művészet megjeleníti a világot a világban. […] A valóság alternatív változatára való utalás eleinte természetesen nem mond többet annál, mint ami ebben a változatban megjelenik. Egy szebb, ideális, értelemben gazdagabb világot idéz fel, s ezáltal a vallást és/vagy a város vagy a hatalmi központ politikai identitását. Hosszú és kacskaringós utakon azonban fokozatosan elszakadnak ezektől a mintáktól, illetve azokat immár a művészet rendszerének másodlagos, díszítő szolgáltatásaivá értelmezik át. Végül a művészet funkciója magának a világkontingenciának a létrehozásában jelenik meg. A megszokott hétköznapi változatról kiderül, hogy felszámolható [mert a művészet rámutat, hogy "a" valóság mint olyan megfigyelése lehetetlen, és minden valóságmegfigyelés a megfigyelő számára láthatatlan alap-megkülönböztetés függvénye - T. B.]. […] A műalkotás önmaga példáján mutatja be, hogy hogyan jelenik meg a kontingens módon létrehozott, az egyáltalán nem szükségszerű végül is szükségszerűként [a forma által - T. B.]…"

7. Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Magyarázó.
Csak mellékesen szeretném megjegyezni, hogy a leírás / magyarázat szintjeinek megkülönböztetéséhez nagyon hasonlót használ maga az elmélet a megfigyelés szintjeinek elemzésekor. Luhmann beszél ún. első rendbéli megfigyelőről (/megfigyelésről), mely a világot, a világ objektumait a következő alapkérdés mentén figyeli meg: "Mit figyelek meg? Megkülönböztetést használ, hogy a megfigyeltet valami mástól elhatárolja és megjelölje, például: "egy asztal". Csak a megkülönböztetés jelölt oldalát látja (az asztalt), a megkülönböztetés által megképződő jelöletlen oldalt ("nem-asztal") nem, vagyis magát a megkülönböztetést nem "látja". A második rendbéli megfigyelő abban különbözik alapvetően az első rendbélitől, hogy ő az első rendbéli megfigyelést figyeli meg; a megkülönböztetés mindkét oldalát látja, és azt is, hogy a megkülönböztetés tulajdonképpen az első rendbéli megfigyelő által a megfigyelés során realizált művelet, vagyis: nincs szükségszerűen a világban, nem a világhoz tartozik, hanem a megfigyelőhöz.

8. Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Humberto Maturana és Talcott Parsons elméletei többek között, melyek nagy hatással voltak rá (Maturana at autopoiézis és az operacionális zártság, Parsons pedig a funkcionális rendszerek elméleteive); Jürgen Habermassal való kapcsolata közismert (a vita); a konstruktivizmus különféle irányzatainak képviselői is kapcsolatba hozhatóak Luhamnnal, így pl. Siegfried J. Schmidt, talán egészen a fenomenológusokig, mint Peter Berger és Thomas Luckmann (amennyiben Luhmann is, ők is alapvető fontosságúnak [és kommunikáció által megvalósulónak] tekintik a társadalmi valóság konstrukciós mechanizmusait; persze a párhuzam itt kissé erőltetett, de sajnos nincs terem kifejteni, miért gondolom, hogy valójában mégis létezik.

9. Az elméletalkotás célja:
Maga Luhmann úgy határozza meg az elmélet célját, mint annak megmagyarázását, hogy a valószínűtlen kommunikációs sikerek mitől következnek be mégis. (Azaz: mitől / hogyan működik mégis a társadalom.)

10. Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
Szociológiaelmélet, pontosabban társadalomelmélet, amennyiben "a társadalomelmélet körébe tartozónak tekinthetjük mindazokat az elméleti konstrukciókat, amelyeket a társadalomnak mint sajátos és önálló, sui generis világnak az elméleti megalapozására és magyarázatára hoztak létre." [6]

11. Az elmélet háttérdiszciplinái:
Szociológia, neurobiológia (Maturana), távolabbról: filozófia

12. Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

12.1. Luhmann-szövegek:

Luhmann, Niklas: Ökologische Kommunikation. kann die Moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen, 1986

Luhmann, Niklas: Paradigmawechsel in der Systemtheorie (Ein Paradigma für Fortschritt?) In: Herzog - Koselleck (Hrsg.): Epochenschwelle und Epochenbewusstsein. München, 1987

Luhmann, Niklas: Soziale Systeme. Frankfurt am Main, 1987.

Luhmann, Niklas: Die Realität der Massenmedien. Opladen, 1996.

Luhmann, Niklas: Die Kunst der Gesellschaft. Frankfurt am Main, 1997 (1. kiadás: 1995).

Luhmann, Niklas: Die Gesellschaft der Gesellschaft. Franfurt am Main, 1997.

magyarul:

Luhmann, Niklas: A műalkotás és a művészet önreprodukciója. In: Kiss Attila Atilla - Kovács Sándor s.k. - Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. (deKON-KÖNYVek 8.) Szeged, Ictus és Jate , 1996. 113-161., ford. Gergó Veronika.

Luhmann, Niklas: Látom azt, amit te nem látsz. (szerk. Karácsony András), Osiris, Budapest, 1999.

Luhmann, Niklas: Szerelem, szenvedély. Jószöveg Könyvműhely, Budapest, 2000.

12.2. szekunder irodalom:

Glossar zu Niklas Luhmanns Theorie sozialer Systeme Von Claudio Baraldi, Giancarlo Corsi und Elena Esposito. Frankfurt am Main, 1999.

Horster, Detlef: Niklas Luhmann. München, 1997.

Huber, Hans Dieter: Interview mit Niklas Luhmann am 13. 12. 90 in Bielefeld. In: Texte zur Kunst, Vol. I., (Herbst 1991), No., 121-133.

G. Kneer, A. Nassehi: Niklas Luhmanns Theorie sozialer Systeme. Eine Einführung. München, 1993.

Werber, Niels: Das Kunstwerk im Zeitalter seiner systemtheoretischen Beobachtbarkeit.
Zu Niklas Luhmanns Buch "Die Kunst der Gesellschaft". In: Weimarer Beiträge,
H. 3. 1997. 339-349.

magyarul:

Bangó Jenő - Karácsony András (szerk.): Luhmann - könyv. Budapest, Rejtjel, 2002.

Balogh István - Karácsony András: Német társadalomelméletek. Balassi, Budapest,
2000. (A rendszer, autopoiészisz, kommunikáció című fejezet; 269-330.)

Jegyzetek:

[1] vö: Niklas Luhmann: Ökologische Kommunikation. kann die Moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen, 1986.: 266. Fontos megjegyeznem, hogy az autopoiézis terminus valójában H. Maturanától származik; jelen írásban azonban hangsúlyozottan az itt említett luhmanni megközelítésről lesz szó, ezért idézem ehelyt is Luhmannt. [vissza]

[2] A megértés természetesen nem pszichikai értelemben, hanem mint egy szociális rendszer reprodukciója értendő. [vissza]

[3] Erre hosszabban nincs módom kitérni, de Luhmann szerint itt arról van szó, hogy - főleg a "távkommunikáció" kiterjesztésével - a szelekció, és az ennek elfogadására vonatkozó motiváció közötti kapcsolat elveszti egyértelműségét. [vissza]

[4] Hans Dieter Huber: Interview mit Niklas Luhmann am 13. 12. 90 in Bielefeld. In: Texte zur Kunst, Vol. I., (Herbst 1991), No., 121-133. (A továbbiakban: Huber 1991) [vissza]

[5] Niklas Luhmann: A műalkotás és a művészet önreprodukciója. In: Kiss Attila Atilla - Kovács Sándor s.k. - Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. (deKON-KÖNYVek 8.) Szeged, Ictus és Jate , 1996. 113-161., ford. Gergó Veronika. (Er.: Niklas Luhmann: das Kunstwerk und die Selbstreproduktioner Kunst. In: DELFIN III, 1984, 257-278.) [vissza]

[6] Balogh István - Karácsony András: Német társadalomelméletek. Balassi, Budapest, 2000. 13. [vissza]

Az összefoglalót készítette: Tóth Benedek
Dátum: 2003-02-12