Észrevételek
Bódi Jenő Richard Sennett-ről készített összefoglalójához.

A kocipiálásba bevont dinamikák címszó alatt összefoglalható lenne a különböző dimenziókban leírt változások összefüggése.
Sennett alapvetően a közélet eróziójáról, formális kötelezettséggé válásáról beszél. Ebben a "hanyatlástörténetben" a személyiség, a személyes (elsősorban családi) viszonyok és a civilizált - főképp városi - tér átalakulása összefonódik. A tér és a nyilvánosság változása új funkciókat, új viszonyokat teremt. és hozzájárul a személyiség közéleti tényezővé válásához, mert a 19. században a személyiségbe vetett "szekuláris hit" összekapcsolódik az ipari kapitalizmus által létrehozott új struktúrákkal. A test és személyiség egyre inkább dekódolhatóvá válik, a külső megjelenéssel a belsőre próbálnak utalni, illetve a külsőségeket a belső "én" indikátoraiként értelmezni (lásd Balzac leírásait, melyekre Sennett is bőven és nagy kedvvel hivatkozik).
A test (és a beszéd) az, amely kapcsolatot teremt az utca és a színház között, a modern, városi társadalomban sokféle jel (öltözködés, beszédmód) révén értelemet adhatunk az idegenekkel való érintkezéseknek, találkozásoknak, egyfajta személytelen kapcsolat kialakulásának. Az utca közönsége felé játszhatunk szerepeket. Ilyen értelemben Sennett elemzése a színházról a társadalom tágabb köréről is szól, a sztárrendszer megjelenése analóg lehet a személyiség közéleti előretörésével.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal menüpont alatt talán lehetne néhány szót szentelni Erving Goffmannak, és az én-prezentációval kapcsolatos szociálpszichológiai elképzelésének ("homlokzat"), amely azért rímelni látszik Sennettnek az utca és színház összeköttetéséről, a színházról, mint a közéleti viselkedés modelljéről szóló fejtegetéseivel (És a Koncipiálásba bevont funkcióknál is megjelenik az "én-megjelenítés"):
A színházi kifejezések olyan jól illenek az emberi kölcsönviszonyok elemzéséhez, hogy Goffman egész terminológiáját rájuk alapozza. A színi előadásokra emlékeztetnek nyilvános szerepléseink: begyakorolt "forgatókönyvek" biztosítják, hogy ne kelljen az ismétlődő szituációkat újraértelmezni, van lehetőség a "kellékek" előkészítésére, a "színpadra lépést" megelőző "próbára". A legnagyobb hangsúlyt pedig a homlokzat (face) kialakítására fordítjuk, amelynek funkciója a kontextusnak megfelelő (általában pozitív) társadalmi értékek bemutatása. A homlokzat Goffmannál az énnek egy - rendszerint rögzített formájú - képe: meghatározza a helyzetet a megfigyelők számára, akár szándékosan, akár akaratlanul közvetíti a szereplő (Goffman, E., A hétköznapi érintkezés szociálpszichológiája. Gondolat, Bp., 1981. 109-111).
Goffman elmélete szerint a homlokzat kialakítása természetesen nyelvi fordulatokat is tartalmaz, hiszen a verbális föllépés erőteljesen befolyásolja a partnerek következtetéseit, válaszreakcióit.
Illetve a társadalomtudományokban általában is elterjedt a színház-metafora, a társadalmi érintkezések dramaturgiai modellje.

Általában pedig: Bódi kolléga ismertetése nagyon jó, összefogott, magam rögtön a kötet után nyúltam.