Heidegger nyelvfelfogása

A kommunikációelmélet megnevezése:
Heidegger nyelvfelfogása.

Az elmélet érvényességi területe:
A nyelv szerepe az ember világ- és önmegértésében.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa:
Heidegger nem kommunikációról beszél, hanem nyelvről és beszédről és az ezeket beindító lényegi folyamatokról.

Az elmélet leíró vagy magyarázó:
Amennyiben elméletnek lehet nevezni, úgy magyarázó.

A koncipiálásba bevont funkciók:
Az ember hogyan érteti meg önmagával azt a létet, amelyet élnie kell és mi ennek a megértésnek a funkciója? Heidegger alapgondolata, hogy az ember eleve létmegértésben van. A lét - az egzisztencia - értelme valamilyen módon rendelkezésünkre áll. Ebből nőhet ki a lét értelmére irányuló kérdés. Az, hogy ez a kérdés lehetséges - hogy fogalmilag képesek legyünk megragadni -, előfeltételezi azt, hogy benne tartjuk magunkat a "van" - az egzisztálás - megértésében. Ezt a fogalmiság nélküli megértést nevezi Heidegger átlagos és homályos létmegértésnek.
A rákérdezés az ember megismerő keresése, amely csak az ember hogy- és ígylétében történhet, azaz egy itt és most állapotban és állapotról. Tehát a rákérdezettben - a létben - benne rejlik a kikérdező, a létezők egyike, az ember, ebből következően a lét a jelenlevő, kéznéllévő "van"-ban található. A lét megértése a létező létbeni áttekinthetővé tétele. A létező pedig nem általában az ember, hanem mi magunk vagyunk, akik képesek vagyunk kérdezni, ezért Heidegger a létezőt a jelenvalólét terminussal jelöli. A jelenvalólét lényegéhez tartozik az átlagos létmegértés, a lét előfeltételezése és előzetes szemügyre vétele. A lét, ha rákérdezünk, mindig vissza vagy előre vonatkoztatja magát a kérdezésre. A kérdezés a létező - a jelenlevő ember - egy létmódusza. Ezt a létmóduszt tehát mindig lényegileg érinti a lét.
Heidegger fontosnak tartja a lét és a létező megkülönböztetését: a lét nem a legmagasabb létező, vagy a létező egésze, hanem mindig a jelen levő lét, vagyis a jelenvalólét. Ez a különbségtétel az ontológiai differencia.

A koncipiálásban bevont szerkezetek:
Heidegger szerint a jelenvalólét lényegéhez hozzátartozik a világban lét is. A világ megértése és a benne élő létező megértése a cél. A jelenvalóléthez hozzátartozik a létező létének a megértése és az, hogy létének egy értelmezettségében tartja magát. Létét tehát abból a létezőből érti meg, amelyhez állandóan viszonyul, a világból. A világmegértés így visszasugárzik a jelenvalólét-értelmezésre. A jelenvalólét létének előkészítő megértése a mindennapok alapszerkezetének megértése. A világban-való-létnek - ami az ember alapvető létmódja - három mozzanata különíthető el: a világ, a világban-való-lét alanya és a benne-lét. Nem arról van szó, hogy az objektum és a szubjektum elkülönül, mert az ember mindig is a világban van. Ez persze nem téri elhelyezkedést jelent, hanem hogy az embernek köze van hozzá, bele van bonyolódva a világba. A megértés az ember számára önmaga és a világ viszonyára vonatkozik. A megértés lehetőségeket vetít előre és majd az értelmezés sajátítja el a megértettet. Az előzetes megértés nélküli értelmezés azonban gyökértelen, csak az előzetes megértésen alapuló értelmezés lehet sikeres, amennyiben birtokolja a dolgot, amit egy meghatározott értelmező látásmód felé vezet és egy meghatározott fogalmisággal teszi ezt. Az értelmezésből származik a kijelentés, vagy fordítva: a kijelentés az ember megértett világban-való-létének a származéka. A kijelentés igazsága a létező felfedése. A kijelentés az értelmezésben, majd a megértésben, végül a világban-való-létben alapozódik meg. Ebből következően minden igazság a jelenvalólétre vonatkozik.
Az, amiből a jelenvalólét valami létet megérthet, az idő. A történetiség a jelenvalólét egyik időbeli létmódja, csak ennek alapján lehetséges történelem. A jelenvalólét egy öröklött jelenvalólét-értelmezésbe nőtt bele és nőtt benne fel. Ebből következően a múltja mindig jelen van. Egy nyelvi szöveg megértése például nem valamilyen mindig érvényes logika által történik, hanem a történelmi gondolkodás erőfeszítésével, ami azt eredményezi, hogy a különböző korokban újra és újra szintézisbe kell hozni a jelenvalólét lehetőségeit, azaz a jövőt; és a hagyomány elsajátítását, azaz a múltat. A történelem során mindig különböző léttartományok kerültek előtérbe, és Heidegger szerint nem történt meg a létkérdés felvetése. A létet létezőnek tekintő, eltárgyiasító európai filozófia - a metafizika - létfelejtésbe zuhant, ezért szükséges visszanyúlni az antik létmeghatározáshoz. A létkérdés vezérfonalát követve egy destrukciót kell végrehajtani a berögzült tradíció fellazítására és az e tradíció általi elfedések megszüntetésére. A destrukció nem elpusztítást jelent, hanem tulajdonképpen dekonstrukciót, azaz szabaddá tesszük magunkat annak a befogadására, ami a tradícióban szól hozzánk, a létező létének befogadására. Az antik ontológiát tehát az időiség fényében kell újra szemügyre venni.

A koncipiálásban bevont színterek és dinamikák:
A létező "mindenségén" belül különböző tartományok, a dolgok különböző tárgyterületei hozzáférhetőek. A léttartományok alapstruktúráinak a kidolgozása a benne élés következtében már a tudományos vizsgálódás előtt megtörtént. Az így keletkezett alapfogalmak irányítják a tárgyterület konkrét feltárását. A területről egyre több ismeret halmozódik fel, azonban a tudományos kutatás előrelépése az adott terület alapszerkezetére vonatkozó kérdések megválaszolásával halad előre. A tudomány - mint lét- és gondolkodásmód - mozgása saját alapfogalmainak a folytonos, tudatos felülvizsgálata. A tudomány színvonalát az határozza meg, hogy mennyire képes saját alapfogalmait válságba hozni.
Az alapfogalmak kijelölése tehát a tárgyterület előzetes átvizsgálásakor történik. Mivel azonban az egyes területek a létező tartományai, az alapfogalmak kijelölése tulajdonképpen a létező értelmezése létének alapszerkezete szempontjából. Ez a kutatás pedig megelőzi a pozitív tudományokat. Ez a megalapozás különbözik az utánuk következő logikától. Ez produktív logika, amely "betör" egy meghatározott létterületre, feltárja annak létszerkezetét, és az így nyert alapstruktúrákat, mint kérdéskijelöléseket bocsátja a pozitív tudományok rendelkezésére.
A tudományok tehát az ember létmódjai, de nem az egyetlen és legközvetlenebb létmódjai. Mivel az ember jelenvalóléte kitüntetett a többi létezőhöz képest - hiszen létében létviszonya van e léthez, eleve létmegértésben van -, az alapvető vizsgálódás a jelenvalólét egzisztenciális analitikája, annak a kérdésnek a feltevése, hogy mi konstituál egzisztenciát. A lét kérdésének célja egyrészről tisztázni azon tudományok lehetőségeinek feltételeit, amelyek a létezőt mint így- vagy úgy-létezőt eleve egyfajta lét megértésen belül kutatják, másrészről tisztázni azon ontológiák - a létre kérdezők - lehetőségeinek feltételeit, amelyek megelőzik és megalapozzák az ontikus - a létezőkkel foglalkozó, előbb említett - tudományokat.
A jelenvalólét értelmezésére - amely jelenvalólét mi magunk vagyunk az összes eddig kifejlesztett létmóduszunkkal együtt - a hermeneutika hivatott. A hermeneutika tevékenysége a kérdezés. A kérdezés struktúrája az ember létmódjához kötődik. A hermeneutika a problémákkal szemben kérdéseket megfogalmazó filozófia, amely kérdések előzetesen bizonyos értelemben értettek. A hermeneutikailag tudatos kérdezés önmagára is rálátással bír, saját eredetét és saját végét is látja. Ez az alapja Heidegger filozófia meghatározásának: a filozófia a tényleges emberi életből, annak értelmezéséből, vagyis az emberi ittlét - a jelenvalólét - hermeneutikájából indul ki és ide is tér vissza.
A tényleges emberi élet, a ténylegesség - a fakticitás - viszonya a hermeneutikához nem olyan jellegű, mintha az előbbi az utóbbi tárgya volna, és nem csupán az a cél, hogy a hermeneutika megfelelően megragadja a fakticitást, hanem a hermeneutika a fakticitáshoz tartozó létmód. Ha a hermeneutika tárgyként bírja a fakticitást, akkor a hozzávaló viszony ezáltal megváltozik. A kérdés és a tárgya egymásrautaltságban vannak, a kérdés soha nem válhat egy univerzális, tárgytól független elemzési technikává.
A hermeneutikai filozófia tehát lehetővé teszi önmagunk kérdésessé tételét, az önmagunkra való rákérdezést a hermeneutikai kérdezés által. A történelmi lét a létmegértés hermeneutikus kivetülése által, vagyis a gondolkodásban érvényesülő lét által kerül át a nyelv házába, amelyben a világ már rögzítve van az átlagos és homályos - előzetes - létmegértésen keresztül.
Heidegger szerint a hermeneutikus és a nyelv tehát ugyanaz a dolog. Az ember nyelve révén a lét szólításában lakik, a nyelv a lét háza. A lét a jelenlevő jelenléte, a létben benne rejlik az ember. Az ember, aki a létre kérdez, létmegértésben van. A hermeneutikai kérdés a létre vonatkozik, úgy, hogy eleve a hermeneutikusban vagyunk, amennyiben a szüntelen rákérdezés tulajdonságait tudatosan bírjuk. Az uraló és hordozó viszonyulás - önmagunk újra és újra történő kérdésessé tétele -, az ember e kettősséghez való vonatkozása a nyelv. Tehát a nyelv az embernek a jelenlét és a jelenlévő kettősségéhez való vonatkozásának hermeneutikus alapvonása. Hermeneutikus vonatkozásban állni azt jelenti, hogy az ember alkalmazásba van véve egy hír hozására, egy üzenet őrzésére. Az üzenet a kettősség, amely a jelenlétet és az ember számára való jelenlétet különbözteti meg. Az ember a kettősség alkalmában áll. A nyelv tehát az ember ön- és világmegértésében rejlő lét önértelmezésének történelmi közege.
A gondolkodás célja, hogy megtalálja a lényegéhez, saját mibenlétéhez vezető utat. Ezért fontos a nyelven - a lét lényegéhez, azaz a kettősség intézéséhez való viszonyában - való gondolkodás. A beszélgetés a nyelv lényegén való gondolkodás által lesz történeti. A nyelvről szóló beszéd tárggyá teszi a nyelvet. A nyelv fölé helyezkedünk, ahelyett, hogy hallgatnánk rá. A nyelvből való beszéd a nyelv lényegéből indul és oda vezet. A nyelvből való beszéd csak beszélgetés lehet. Ahhoz, hogy a nyelvből való beszélgetést a nyelv lényege előhívja, előbb egy lényegig terjedő odafigyelésnek kell történnie. Ez a viszony a hermeneutikus kör.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal:
Érdemes Heidegger gondolatait Wittgenstein késői, nyelvről szóló gondolataival összevetni: eltérő terminológiával megfogalmazott hasonló gondolatokra bukkanunk, illetve Kuhn tudomány-felfogásával és Polányi hasonló műveivel.

Az elmélet-alkotás célja:
Heidegger nem a nyelvről akar egy elvontabb szinten - metanyelven - megállapítani valamit, hanem a nyelvből akarja metaforikusan az emberi lét és a nyelv egymásbanlétét láttatni. A lét egyik sajátossága az eleve adott létmegértés, az ember önmegértése, és a nyelv ennek a megértésnek a közege. A szavak nem puszta jelek, hanem a beszéd aktusában szerveződnek. A nyelvben a létezés jut szóhoz.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe:
Hermeneutika.

Az elmélet háttérdiszciplínái:
Filozófia.

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel:

HEIDEGGER, Martin (1927) Lét és idő, Gondolat, Budapest, 1989, 5-137. p.

HEIDEGGER, Martin (1954) Útban a nyelvhez, Helikon Kiadó, Budapest, 1991.

APEL, Karl-Otto (1990) A hermeneutika filozófiai radikalizálása Heideggernél és a nyelv értelemkritériumának kérdése, In: Bacsó Béla (szerk.) Filozófiai hermeneutika, A Filozófiai Figyelő Kiskönyvtára 4, Budapest, 1990, 189-245. p.

FEHÉR M. István (1989) Heidegger és a filozófiatörténet, Magyar Filozófiai Szemle, 1989/4, 434-445. p.

FEHÉR M. István (1998) Heidegger és a szkepticizmus, Korona Nova Kiadó, Budapest, 1998, 89-100., 169-172. p.

LAZARIN, Michel (1992) Heidegger és a dekonstrukció, Pompeji, Szeged, 1992/1, 82-98. p.

Az összefoglalót készítette:
Fejes Edina, 2003. május. 19.